Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

…és a forradalom

Az egyik sráctól megtudtam, hogy Montrealból jöttek, s ott most mínusz 29 Celsius-fok van. Még hallani is rossz volt, nemhogy megélni azt a hideget. Egy másik fiataltól, aki társával valamin civakodott, megkérdeztem, mi történt Noriegával. Az amerikai hadsereg megszállta-e Panamát? „Mi történt Noriegával?” – kérdezett vissza szinte kiabálva a srác. „Talán azt kéne megkérdezned, mi történt Romániában?”

Mindenki ünnepi lázban ég. Átadja magát a csillagszórós hangulatnak, a rohanásnak. Ellenőzi, a karácsonyi ajándéklistáról nehogy valakit is kifelejtsen. Magam is ezzel foglalkozom. Mivel másnaposan ébredtem, kissé nehezen megy.

Előző este a monacói szivarklub karácsonyi vacsoráján vettem részt. Alapítottam már gyárat, napi- és irodalmi lapot, színházat és bankot, de klubot még soha. Néhány évvel ezelőtt aztán megtörtént a csoda, felkértek, legyek alapító tagja az Epicur szivarklubnak. Molnár Ferenc, Heltai Jenő klubéletről szóló írásai jutottak eszembe. A kaszinók semmittevő életének hangulatát idézték fel bennem.  Hiszen mi mást tehet egy szivarklub tagja azon kívül, hogy eszik, iszik, szivarozik, miközben a nagybetűs életről locsog.

Éjjeli egy óra után ballagtam haza. Kissé kapatosan, a Földközi tenger felől érkező szél a mellemnek feszült. Eszembe jutott egy másik december szombat estéje, amikor épp megdöbbenve álltam egy frissen érkezett hír hallatán.

Tizennyolc évvel ezelőtt, december közepén, pontosabban 17-én Acapulcóba készülődtem családommal együtt. Torontót már ellepte a hó. Az északról érkező szelek még a láthatárt is csonttá fagyasztották.

Kora reggel értünk a repülőtérre, de már dél körül járt, amikor közölték velünk, gépünk Aruba szigetén meghibásodott, s a minket szállító légitársaságnak nincs tartalékban másik repülője. Meg kell várnunk, míg a hibát kijavítják, de ez még fél napig is eltarthat.

Ebédjegyet adtak mindegyikünknek, s miután a helyi étteremben jóllaktunk, felültettek két turistabuszra, a reptér közelében lévő vendégfogadóba vittek, s családonként külön szobába szállásoltak.

Az útra több könyvet is vittem magammal, de az olvasáshoz nem volt semmi kedvem. Inkább nyugtalanul nyomogattam a televízió távirányítójának a gombjait. Végül a CNN adásánál állapodtam meg. Az amerikai csapatok Panama megszállására készülődtek, s arra, hogy foglyul ejtsék a diktátor Noriega tábornokot.

A hírtelevízió tízpercenkét helyszíni riportot közvetített hol Washingtonból, hol Panama cityből. Úgy nézett ki, hogy az akkori Bush elnök az amerikai csapatok bevetését fontolgatja.

A puskaporos levegő nyugtalansággal töltött el. Ezen enyhítendő, másik csatornára váltottam. Ott valami békés filmet sugároztak, amibe végre beleszenderedtem.

Éjfél előtt néhány perccel kaptuk meg az utasítást, üljünk újra buszra, s irány a reptér. A beszállási kapunál várakozó, behemót Lockheed 1011-es típusú gép emléke azért maradt meg bennem, mert akkor utaztam először és utoljára ilyen gyártmányú repülőn.

A leghátsó ülésen kaptunk helyet. Amit beszálláskor nem is bántunk, pedig a négy és fél órát tartó út tele volt légörvénnyel, amitől a gép hátsó része úgy ugrált a levegőben, hogy a szívemet a torkomban éreztem, és szinte halálra dermedtem a félelemtől, nehogy lezuhanjunk.

Amikor a pilóta bejelentette, leszállni készül Acapulcóban, kitekintettem az ablakon, s láttam, éppen a reptér mellett suhanunk el, s ahelyett, hogy megkezdenénk az aláereszkedést, folytatjuk az utat, ki az óceán felé. Rosszat sejtve, újra elfogott a gyomorgörcs. Percekig keringtünk a fekete, vak éjszakában, míg végre a gép félkört írt le, s az általam is jó irányban vélt kifutópálya felé vette útját. A landolás sem sikerült valami jól, mert a repülő nem ért simán földet, hanem olyat ütűdött a betonúton, azt hittem, darabokra törik. Szerencsére, semmi sem történt. A gépből álmosan és meggyötörten szálltunk ki a meleg, nedves levegőjű, öregedő éjbe.

Aztán egy hétig nem történt semmi említésre méltó. A szállodai szobánkban még első nap elromlott a tévékészülék, de nem jelentettem, hogy adjanak helyette másikat. Örvendtem, hogy a világ zajától és kavargó eseményeitől minél távolabb és elszigeteltebb vagyok. Újságot sem olvastam egy hétig. A városba ugyan kétszer is kiszaladtam, de csak az acapulcói öbölig, a halászok tanyája mellett tébláboltam. Elnéztem, miként javítják, foltozzák meg kilyukadt hálóikat, s hogyan költik el vékonyka, platnin sütögetett lepénybe töltött zöldségből és darált húsból álló eledelüket. Miként húznak szakadozott, a piszoktól szürkévé vált vásznaikból árnyékot adó sátrat a fejük fölé, ahol délutáni álomba ringatják egymást. Ezt a számomra idegen miliőt békésnek, szépnek, idillikusnak láttam. Nem sejtettem, hogy e háboríthatatlannak tűnő világ mélyén eszmék, évszázadok óta orvosolatlanul maradt sérelmek, osztálykülönbségekből fakadó, kibékíthetetlen indulatok forrongnak. Ez nyaralásom második hetében vált világossá, amikor a szakszervezeti munkások karácsony előtti tiltakozó felvonulásának voltam a szemtanúja. A mezítlábas férfiak nádvágó machetével a kezükben, ideges, tömött sorokban meneteltek Acapulcó belvárosának utcáin. Arcukról a gyötrelem, a megalázottság, a türelmetlenség, a félelem lepkéi repültek szerte.

Nyaralásom első hetének végén eszembe jutott Panama. Feltámadt bennem a kíváncsiság Noriega sorsa iránt.

Szombati nap volt, mint ma is. A családommal a fürdőmedence melletti nyugágyakon napoztunk. Fentről, a sziklás domb tetején épült szállodánk felől harsány kacagás foszlányait hozta magával a szél. Bizonyára megjött Torontóból az új turistacsoport, amelynek az érkezését délelőttre várták. Gyorsan magamra kaptam pólómat, rövidnadrágomat és felcaplattam a lépcsőn a szálloda halljába. Hatalmas hangzavar fogadott. Az egyik sráctól megtudtam, hogy Montrealból jöttek, s ott most mínusz 29 Celsius-fok van. Még hallani is rossz volt, nemhogy megélni azt a hideget. Egy másik fiataltól, aki társával valamin civakodott, megkérdeztem, mi történt Noriegával. Az amerikai hadsereg megszállta-e Panamát? „Mi történt Noriegával?” – kérdezett vissza szinte kiabálva a srác. „Talán azt kéne megkérdezned, mi történt Romániában?” „Jó – hadartam izgatottan –, mondd már, mi történt?” „Kitört a forradalom. A diktátor elmenekült. Egyelőre nem találják.” „Ugyan már – legyintettem hitetlenkedve –, Romániában forradalom? Te rosszul hallottad.” „Rendben, kérdezz meg bárkit a társaim közül, ha nem hiszel nekem” – ripakodott rám a fiú, s elszelelt.

Perceken belül ott álltam a sziklás domb tetején. Kezemet zászlóként lengettem, miközben a lépcsőkön lefele szaladva, az úszómedence körül ülők számára érthetetlen nyelven kiabáltam: „Forradalom van Romániában, kitört a forradalom, kész, vége a diktatúrának!”

Először éreztem úgy, hogy! valami gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozott az életemben.

Böszörményi Zoltán