Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Az elmúlt hét végén emberi élet áldozatát is megkövetelte a szórványmagyarságban megjelenő napilap, a Nyugati Jelen. A misszió, a küldetés, az elhivatottság, a magyar szónak oltárán feláldozott szellemi munka, a nap nap utáni küszködés, vívódás, vesződség, tenni akarás, elmondott jelbeszéd, a valóságra nyitott ablakok, az elköltött temérdek pénz immár nem volt elég, meg kellett tetézni egy ember életével is.

Mintha ma lett volna, hogy megvettem a csődbe jutott Jelent, s az akkori társtulajdonosoknak kifizettem a részük ellenértékét, ami ugyan nem járt egy tönkrement vállalat esetében, de a jó érzés diktálta, hogy azt tegyem.

Aztán jöttek a nehéz évek, amikor fel kellett fejlesztenünk a lapot, lelkes és fáradhatatlan munkatársaimmal kiszélesítenünk hatáskörét. Elsőnek Temes megyét vettük célba, mert ott megszűnt a magyar napi újság, csak hetilap maradt, amit magam is szégyennek tartottam. Meglepetés várt, betonfalba ütköztem, ütköztünk. Nem akarták a naponta megjelenő magyar újságot, mert a hetilap tulajdonosa félt a konkurenciától, s attól, hogy elesik a különböző támogatásoktól, ellenünk dolgozott. Közben a „nyomorgó” temesvári hetilap tulajdonosa házat épített, új kocsit vett, gyarapodott. Nem baj, gondoltam, a küldetés megtartani és naponta eljuttatni a Temes megyei magyarság asztalára a lapot mégis csak többet ér a magánérdeknél, hadd áldozzak rá néhány százezernyi eurót. Házaltunk, vittük az igét. Ha kizavartak a bejárati ajtón, megtaláltuk a visszavezető utat. Közben Hunyad, Fehér és Krassó-Szörény megyékben is fészket raktunk ugyanazzal a céllal: magyarul hirdetni az igét. Új kocsikat vettem, naponta hétszáz kilométert is bejártak járműveim, vitték a magyarul nyomtatott napilapot Végvártól Torockóig. Hordtam, hordtuk a hegyeket. A magyar szó varázsát, a magyar identitás jeleit, a magyar kultúra eseményeinek beszámolóit. S milyen keserű volt olykor a szám, a szánk íze, amikor itt is, ott is azt vágták az arcunkba: „nem fizetünk elő a lapra, mert nem akarjuk Böszörményit meggazdagítani”. De vajon látták-e azok, akik erre vetemedtek, mi áldozatot követelt és követel ma is tőlem és kollégáimtól a nemzetszolgálat? Értették-e igazán, mit jelent húst és vért, ideget és akaratot, nem utolsósorban pénzt a semmibe szórni csak egyetlen eszméért: a magyarságért? A fennmaradásáért? A magyar szó szeretetéért? Átgondolták-e azok, akik rám és csapatomra ítélő szóval szóltak, hogy mit jelent az igazi áldozat? Például egy temesvári költő kollégánk, akinek versköteteit saját pénzemen kiadtam, vajon gondolt-e arra, amikor lemondta a Nyugati Jelen előfizetését, mit vétett a magyarság ellen?

Az áldozatot egyénileg vállaljuk, ezért soha sem élhetünk vissza, nem kérkedhetünk vele. De kérdéseink, lelket felkavaró és szívet gyötrő kérdéseink azért lehetnek, ugye?

Az elmúlt hét végén, magyarságküldetésének teljesítése közben, tragikus közúti balesetben elhunyt kollégám példája juttatta eszembe a fenti gondolatokat. Arad és Temesvár között a Nyugati Jelen múlt pénteki lapszámát szállította a hóviharban, amikor az egyik kanyarban kocsija megcsúszott, s nekicsapódott az utat takarító hóekének.

Emléke legyen áldott!