Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Győzelem

Hideg tekintettel nézni a pátoszra, nem a világgal szembeni megalkuvást jelenti.

Életének bizonyos szakaszában mindenikünknek el kell jutnia arra a magaslatra, ahonnan a világ szemlélete és érzékelése mellőzi az indulatokat és az érzelmeket.

Csak magára hagyatva képes az ember eltávolodni a lélekkel és szívvel acsarkodó tudat szférájától, és átlépnie a megismerés bódító, elmét szédítő stádiumából a lehiggadt, minden eseményre, eshetőségre kész állapotába.

A képzelet mámoros, titkokra nyíló örömei egyszer csak megszűnnek, átcsapnak a közöny másnaposságából a racionális ébredésbe. Hirtelen kijózanodik az érzelmekből, átlépi a villongó lelkesedés és remény küszöbét, s ott találja magát a magány és a tenni akarástól duzzadó kebel között.

De nem tud mit kezdeni vele.

Felkészületlenül éri a radikális változás, a megismerés csapdáiban rejlő talány.

Mint aki, méregtelenítő kúrán van. Vajon hogyan fogom érezni magam, ha majd minden bennem rejlő negatívumot és lázadást kiszűrtem magamból… – rebegi, és azon van, hogy eltávolodjon az aforisztikus léttől.

Mint halott lélek tekint vissza a testre, amelyből éppen távozott.

Minél több energiát éget el a létben maradásra, annál inkább kétségbe vonja azt, amit megtapasztalt, s undorodva fordul el attól a tömérdek kincstől, amit képzelődéseinek termeiben felhalmozott. A tárgyilagossága sem fontos már, hiszen hogyan lehet mértéktartó az, aki attól is elfut, ami annyira nyilvánvaló és evidens?

Rádöbben, hogy egyetlen esélye a folytatásra, megtagadni mindazt, amibe annyi hitet, örömöt, reményt és képzelgést gyűjtött össze és halmozott fel.

Feladnia a fentieket, annyit jelent, mint lemondani a bensőségek lélekmelegítő ideáiról, s átköltözni egy másik valóságba, aminek akarásából csak a puszta, dísztelen tér integet.

Ilyenkor a szavak segítségét kéri, talán azokba megkapaszkodhat, támogatásukkal talán átlendítheti magát a kézzel is tapintható, biztonságot kölcsönző tapasztalásba.

Míly eklektika járja be akkor a tudat labirintusait.

Kitalálni onnan, felér egy győzelemmel.

A mindenkori kijózanodás pillanatának szivacsa letörli a fekete táblára felírt elégiát, rapszodikusságot, a tobzódást.

De az új lélegzetvételből mindig hiányzik a nosztalgiát sejtető sóhaj, a diadal íze.