Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Halászok

Reggel, a megszabott időben, mindnyájan az udvarra sereglettek.

Heten voltak, de nem gonoszok.

A kis fehér busz vezetője türelmetlenkedve várt reájuk az utca beugrójában. Amikor beszálltak, a csapatból többen is felfigyeltek a gépkocsiban rájuk várakozó sofőr türelmetlenségére.

– Még várunk valakire! – kiáltotta az utcáról a vágott fejű –, mire a többiek elnyújtott morajjal válaszoltak.

– A majmocska minden évben késik, s mindig a reggeli közlekedés forgalmi dugóira hivatkozik. Szégyenletes! – kiáltotta Vali, a középtermetű férfi.

Közben mindnyájan a kis busz tágra nyitott ajtaja előtt gyülekeztek.

Nem voltak soványak, talán éppen ezért nehezebben is ment számukra a ki- és beszállás.

Már mindnyájan bent ültek a léghűtött utastérben, de Elemér, akit Vali az előbb majmocskának becézett, még mindig nem érkezett meg.

Bár beszélgettek, mégis úgy érezték, feszültség tornyosodik a fejük fölé, idegesen nyújtogatták a nyakukat, kémlelgették az utat, hogy talán-talán feltűnik Elemér ezüstszínű kocsija.

Lajos, a csapatból a legtestesebb, szólalt meg jó hangosan:

– Ez rossz ómen, hogy Elemér késik, meglátjátok, ma nem fogunk halat!

– Hűűűűű! – porzott fel minden irányból az elégedetlenséget jelző felkiáltás, s innen-onnan keményebb megjegyzések pattogtak Lajos felé.

– Nono, csak halkabban testvéreim, köszörülte a torkát a férfi, ha tetszésetek ellen szólok is, nem azt jelenti, hogy magam is kívánom a rosszat. Csak megosztottam veletek a megérzésemet – mondta keményen, de egyáltalán nem bántóan, ezért, mintha elvágták volna, azonnal megszűnt az elégedetlenek morajlása.     

 Elemér azonban még sehol sem volt. A gépkocsivezető szinte minden pillanatban az órájára tekintett, idegesen gyűrögette az aznapi újság lapjait.

– Most már végérvényesen lekéstem a másik megrendelésemről – mondta szomorúan, s lemondóan legyintett, egyszer, majd még egyszer, s talán harmadszor is.

A kocsiban ülők erre még hangosabban beszélgettek. Mindenről, még arról is, hogy úgy érzik, valami belső hang súgja nekik, nem lesz ebből a halászatból semmi sem, mert már megette a fene az egészet, ha idegeskedéssel, késéssel kezdődik a nap.

Lajos szólalt meg újra, a sofőr melletti ülésről.

– Akkor induljunk, Uram – mondta a buszvezetőnek –, ha nem jött eddig, magára vessen, jöjjön utánunk a kikötőbe, azt a… s káromkodott egyet.

Már kigördültek volna a főútra, amikor Elemér ezüstszínű kocsija villant meg a tűző napsütésben.

– Elnézést, elnézéseteket kérem – furakodott be a többiek mellé, az üresen maradt ülőhelyre. – Tudjátok, ez a reggeli förtelmes forgalom, tele akadályokkal, dugókkal.

Némán, pisszenés nélkül hallgatta mindenki.

A kikötőben várakozó halászhajóra is hangtalanul szálltak fel. Csak amikor már jócskán kinn voltak a tengeren, akkor indult meg a társaság tagjai között a beszélgetés.

A tenger vize kissé zajos, morajos volt. A Nap is a felhőket kerülgette.

Egész út alatt semmi említésre méltó esemény nem történt.

Amikor újra partot értek, s egyenként segítette őket a szárazföldre a kapitány, akkor vetettek gyilkos pillantást Elemérre, de Lajost sem kímélték, mert az is megvetést érdemel, akinek fölöslegesen jár a szája.