Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

A könyv és a gazdasági élet „varázslatai”

Kányádi Sándor, kedves költőbarátom szokta ezt tenni, csak azzal a különbséggel, ő már előre tudja, hol mit kell keresnie. Ha új könyvéből ajándékoz, tollat vesz, s a már kívülről ismert oldalakon belejavít a szövegbe  

Ma reggel arra ébredtem, csengetnek az ajtón. Először úgy tűnt, nem a valóságban, hanem az álom és ébrenlét között hallszik egy csengő. Aztán felocsúdtam, s mint akit megégettek, vagy valami turpisságon kaptak, kiugrottam az ágyból.

Tapasztalatom szerint ilyenkor az ember ide-oda kapkod, ha valaki filmezné, burleszkjelenetnek is beillene, a szemlélődő fogná a hasát a nevetéstől.

Végül minden összejön, a házikabát, a papucs, miközben a csengő kitartóan szól, elmémbe hasít, cserepekre zúzza a csendet.

Nyitom az ajtót, a házi portásunk mosolygó arca villan meg a nyílásban. Látja, hogy rosszkor jött, javítani szeretne, ezért azonnal a kezembe nyomja a nagy csomagot: – Ne haragudjon – hadarja –, most érkezett, gondoltam, azonnal felhozom. – Mert, ugye karácsony közeledtén – mondja, szemét huncutul összehúzza – kellemes meglepetés lehet –, s a dobozra mutat.

Most már én érzem feszélyezve magam, legszívesebben behívnám, megkínálnám egy pohárka szíverősítővel, de ő megelőz, sarkon fordul, megnyomja a felvonó hívógombját, s mielőtt felocsúdnék, már bottal üthetem a nyomát.

Kezemben a nagy dobozzal visszacammogok a lakásba, ki a konyhába, s késsel vágom fel a kartont lezáró csíktapaszt.

Nem kis meglepetésemre a csomagból a párizsi L’Harmattan kiadónál francia nyelven megjelent La peau de rien (A semmi bőre) című verskötetem példányai kerülnek elő.

Nagyon megörvendek. Erre nem számítottam. A kötetnek október végén kellett volna megjelennie. Arra, hogy még idén elkészül, igazán nem számítottam.

A sorsán kívül, minden könyvnek saját varázsa, jellegzetes illata van, ami talán a papír és a nyomdafesték keverékéből is árad. Ezt érzem most is, amint lapozgatom, itt-ott beleolvasok, keresem benne a sajtóhibát. Kányádi Sándor, kedves költőbarátom szokta ezt tenni, csak azzal a különbséggel, ő már előre tudja, hol mit kell keresnie. Ha új könyvéből ajándékoz, tollat vesz, s a már kívülről ismert oldalakon belejavít a szövegbe.

Örvendek új könyvemnek. A versválogatás hozza azt, amit eddig írtam, s a fordítónő– szerintem– remek munkát végzett. Ennek a versgyűjteménynek még előszava is van.

Amint újraolvasom, eszembe jut, mennyire sajnáltam utólag, hogy a Vanda örök című regényemhez nem írtam pár bevezető sort legalább. Néhány mondatot arról, hogyan olvassa a szöveget, aki kezébe veszi a könyvemet. Eligazító szavakat, arról, hogy a Vanda nem egy hagyományos regény, hanem irodalmi kísérlet. Az elidegenedésről és az emberi hajsza hiábavalóságáról állít groteszk képet. Rendhagyó módon vetíti ki a főszereplőt az élet vásznára, s bár Rudolf bukása, sikertelensége minden igyekezete ellenére bekövetkezik, mindezt a gazdasági élet és kultúra magától étetődő szindrómájaként kell felfogni. Vanda, a női főszereplő pedig a maga rejtélyes múltjával és jelenével, különös játékával nem ér tragikus véget, hanem énjéből fakadó bizarr viselkedésével, újra megtréfálja Rudolfot. Kétszázhúszezer jelben az élet értelmes értelmetlenségéről, a küzdelem hiábavalóságának tudatosságáról, a magányról és annak árnyairól, a szerelemet éhezőkről szerettem volna szólni. Száraz tőmondatokba ágyazva, majdnem színtelen szavakkal.

Most, hogy visszagondolok erre, egyáltalán nem lelkesít, hogy kiadóm több mint tízezer példányt eladott a könyvemből. Kétségeim, hogy sikerült-e a fentebb elmondottakat maradéktalanul megvalósítanom, nem hagynak nyugodni. Lehet, mire második regényem, amin most dolgozom, megjelenik, a kritikusoknak is van mihez viszonyítaniuk, s az általam oly nagyon kedvelt Míg gondolom, hogy létezem című regényem, mely végül Vanda örök cím alatt jelent meg, újra a reflektorfénybe kerül.

Délelőttöm további részéről kevésbé árnyaltakat tudok írni, mert a bankügyletekről és azok labirintusszerű járatairól fenségeset lehetetlen szólni. Esetleg csak akkor, ha valamelyik befektetésnek hozadéka van. Manapság a legszerencsésebb esetben is csak hozadékról beszélhetünk, mert a gazdasági piacok az utóbbi hónapokban rapszodikusan, szélsőségesen viselkedtek, éppen ezért bármilyen pénzbefektetés, ha pozitívan végződik, kis haszonnal is, már eredménynek számít.

Három hete, amikor Torontóba érkeztem, a határbelépőnél sorban állók között két amerikai állampolgár hangosan beszélgetett, míg a mellettünk araszoló sorból – bizonyára szakmabeli ismerősük lehetett – egy negyven év körüli férfi átkiáltott nekik: „Srácok, olyanok vagytok, mint a harmadik világbeliek, amerikai dollárotok már semmit sem ér”. Mire a mögöttem állók meg sem próbáltak védekezni, fanyar mosollyal az ajkukon helyeslően bólogattak.

Később tőlük tudtam meg, hogy nem sikerült Londonba utazniuk, mert az egyetlen New Yorkból induló és Londonba tartó oda-vissza járatra hónapokkal azelőtt elkeltek a jegyek. Most az a trendi, hogy a londoniak az Egyesült Államokba mennek karácsonyi bevásárló körútra, mivel az angol fontért több mint két amerikai dollárt kapnak. Ha valaki ezt egy évvel ezelőtt megjósolta volna, nos…

Jobb, ha nem is folytatom.

Böszörményi Zoltán