Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Lőrés

Magányom lőréseiből tekintek a világra. Innen próbálom kifürkészni a felkínálkozó alkalmat a valóság megtapasztalására, míg érzékszerveimmel, melyekben tökéletesen megbízom, tapintom, ízlelem, szagolom, hallom és látom, ami rám támad, és hatalmába kerít.

Itt a megragadható valóság, mely egyazon pillanatban bennem van, miközben akaratom ellenére, részese is vagyok egyben.  Elrontja örömöm, azzal a felismeréssel gyötör, hogy a már kitárulkozott valóságon túli valóságot nem engedi megtapasztalnom.

Csak fantáziálhatok róla.

A megtapasztalt valóságon, és az ezen a valóságon túli valóság között én vagyok a gyenge láncszem. A gondolatában megsebezhető alany, akinek objektív képzete van a szubsztanciáról. Illetve a gondolatot, mint cselekvést használom fel önmagam megkínzatására.

Megpróbálom megélni a megismerhetetlent, hogy önmagam korlátait felismerjem. Az abszolútról vannak ideáim, de hiába képzelem, hogy mindent tudok róla, képtelen vagyok magamhoz ragadni.

Ennyire tehetetlen lennék?

Nem, dehogy! Hiszen a világ csak azért öltözik a szivárvány színeibe, mert én vagyok a kolorista.

A magam gyönyörűségére cselekszem.

Abban a valóságban használom az ecseteimet, amelynek én is része vagyok, úgy, mint ahogyan része ennek a kezem mozgatta pemzli.

Remek csapat vagyunk. Egyetlen tulajdonság, jellegzetesség választ el bennünket. Egyedül én gondolkodom.

És csak ezért van így a valóság, ahogyan érzékelem, mert én vagyok a megalkotója. Azzal, hogy vagyok, befolyásolom azt, ami van. Kant magánbavalónak, Fichte énnek, Schelling természetnek, Hegel szellemnek nevezte ezt.

Én nem adtam még nevet neki. Minek is hívhatnám, amikor valamennyi hősöm gondolataival egyszerre indulok portyázni a képzelődés hegyvidékére, s átveszem lélegzetének ritmusát, kezének mozdulatát, a haja is úgy áll, mint az enyém. Azt látja, amit én, s a lelkemet is ugyanaz a magány, honvágy, megfoghatatlan vágyakozás és reménység, meg valami érthetetlen irigység fogja el, mint az övét.