Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

„Az írás nem laboratóriumban készül, hanem a mágia törvényei szerint”

Böszörményi Zoltán október végén megjelent új regényével, Az éj puha testével egy rendkívül jól megkomponált, izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedő kötetet tett le az olvasó asztalára. Megírása időben 18 hónapos munkát jelentett. De hogyan is történik mindez, hogyan születik meg egy ilyen mű, mit rejt, miből is áll az írói laboratórium, erről faggatta a szerzőt BEGE MAGDOLNA.

Böszörményi Zoltán– Amikor eldöntötted, hogy regényt írsz, hogyan fogtál neki? Volt egy felkészülési periódus, és ha igen, az miből állt?

– A regényírás szinte gyermekkoromtól foglalkoztatott. Huszonévesen meg is írtam az első regényt. Egy délután újraolvastam. Teljesen kiábrándultam belőle. Nagyikám éppen begyújtott a csempekályhába. Oda mentem, kinyitottam az ajtaját, s a táncoló lángok közé vetettem a gépelt kéziratot. Azonnal fellobogott a köteg papír. Tíz perc múlva újra a kályhához léptem, feltéptem ajtaját, s úgy bámultam a parázs tetején libegő szürke-fehér hamukötegre, mintha saját testem lenne ott.

– És ott volt?

– Ott! De visszakanyarodnék kérdésedhez. A próza mindig is imponált, szemezett velem, szemeztem vele. Ha most visszagondolok, akkor egyértelműen meg kell állapítanom, hogy egész életem csak arra volt jó, hogy felkészüljek a regényírásra. Felkészüljek? Átfogalmazom: hogy felkészítsem magam a regényírásra. Jó és maradandó regényt nem lehet ripszropszra csak úgy megírni. Szükség van egy felkészülési periódusra. Éppen úgy, miként a bort is előbb érlelni kell, hagyni kell, hogy kidolgozza magát, felforrjon, habos legyen, majd leülepedjen, megnyugodjon, s lassan kitisztuljon. A regény anyaga is ekként dolgozik az emberi agyban.  

– Saját tapasztalataidon kívül, melyek bevallásod szerint Az éj puha teste legtöbb élethelyzetének alapjául szolgálnak, volt-e szükséged külső segítségre?

– A külső segítség fentről jött. Hiszen észre sem vettem miként építkezik, lassan, logikusan és kockánként a történet, szinte önmagát írja meg, én csak a mágia végrehajtója, „jegyzőkönyvezője” vagyok. Azok, akik jobban ismernek, szem és fültanúi voltak életemnek, egyikük sem mondhatja, hogy amit „varázsoltam”, az megtörtént. Csak a megtörtént ízét fedezik fel a szövegben, a valóság sejtmagjait.

– Mi kell ahhoz, hogy jól menjen az írás, milyen környezetben, esetleg napszakban a legkönnyebb az alkotás?

– Az írás vagy megy, vagy sem. Próbálják ezt különféle iskolákban tanítani. Nem tagadom, meg lehet tanulni egy mesterséget, de attól még nem lesz mesterember az, aki megtanulta. Az írás mesterségében van valami sajátságosan bűvös, nem laboratóriumban készül, hanem a mágia törvényei szerint. Az írás általában akkor „megy”, amikor írni kell. Lehet a konyhaasztal mellett, vagy télen a trágya fűtötte meleg istállóban. Nem kell ahhoz Barbadosra menni, például.

– És ha teszem azt egy kávézóban, vagy baráti társaságban jön egy ötlet?

– Ha lehet, azonnal lejegyzem. Máskülönben nagyon sok ötletem veszett el az évtizedek folyamán, mert nem figyeltem fel rájuk, vagy egyszerűen elkallódtak. Ez most bánt. Nehéz őket újra felhoznom a feledés iszapjából.

– Megosztottad-e valakivel a készülő regény egy-egy részletét, véleményre, esetleg értékelésre számítva? Volt-e ilyen irányú segítséged, buzdítód, lelkesítőd?

– Nagyon sokszor veled is, neked is elmondtam néhány sztorit a készülő könyvből. De másokkal is megtettem ezt. Szőcs Gézával, Weiner Sennyey Tiborral többek között. Amikor nagyon magam alatt voltam, akkor kellett egy kis energia, egy jó szó, akár csak egy észrevétel is jó hatással volt rám.

– Volt-e olyan rész, amely a megszokottnál nehezebben ment, amelyre többször is vissza kellett térjél, amíg olyan lett, amilyennek szeretted volna?

– Ó, nagyon sokszor. Hiszen nem mindig „folyt” ki a szöveg úgy, ahogyan megálmodtam. Keserves dolog, de nagyon sokszor át kellett írnom részeket, találkozókat, dialógusokat, sőt meg kellett változtatnom a történet végkifejletét is. Néha egyszeriből sikerül „elcsípnem”, rátalálnom a megoldásra, másszor csak többszöri nekifutás után.

– Volt-e olyan tényező, ami hátráltatott írás közben, ha igen, hogyan küszöbölted ki?

– A saját életem sokszor annyira megviselt, hogy abba kellett hagynom, képtelen voltam egyetlen sort is leírni. Ilyenkor hagytam, csituljanak el bennem a viharok és érjenek véget a forradalmak, csak minden zavaró körülmény kizárásával tudtam újra az írásra koncentrálni. Idén tavasszal például, olyasmit tettek velem, aminek következtében majdnem lebénultam. Csak erős akaratomnak köszönhetem, s kicsit a szerencsémnek is, hogy tíznapos kihagyással újra felvehettem a munkát, s befejezhettem a regényemet, Az éj puha testét.

– Miért ezt a címet választottad? Volt esetleg más elképzelésed is?

– Nagyon sok címjavaslat volt a tarsolyomban. Egyik sem tetszett. Valamelyik délután, amikor korrektúráztam a kéziratomat, akkor jött ez a címötlet. Kipróbáltam. Megmutattam fűnek-fának. Mindenkinek tetszett.

– Két regényed közül melyiknek a megírása ment könnyebben? És melyik megírása jelentett nagyobb élményt számodra?

– Magától értetődik, hogy Az éj puha teste nagyobb falat volt, mint a Míg gondolom, hogy létezem, azaz a Vanda örök című. Viszont mindkettő megírása temérdek élménnyel és élvezettel járt. Mindkettő egyaránt próbára tett.

– Amikor befejezed, pontot teszel az utolsó mondat végére, mit érzel? Boldogságot, ürességet, netán máris egy új kihívás után kutatsz?

– Jaj, az az utolsó pont, Istenem, mennyire édes, élvezetes pillanat. Akkor senkivel sem cserélnék. Én vagyok a világ legboldogabb embere. Az üresség, a hiányérzet csak később fogalmazódik meg bennem, lassan átitatja lelkemet, testemet. Nem hagyom, hogy elhatalmasodjanak felettem, azonnal más feladat, munka után nézek.

– Az éj puha testében a szereplők többsége küzd, küszködik, hogy megvalósítsa elképzeléseit, álmait, saját és mások boldogulását biztosítsa. De majd mindegyikük életében a boldogságkeresés a legfontosabb, és úgy tűnik, ezt mindenki szinte kizárólag a szerelemtől (szeretettől) várja. Vagy legalábbis ez adhatná meg azt a pluszt, amit életük többi szintjén hiába keresnek. Szerinted így van ez a valóságban is?

– Feltétlenül! A szeretet az az anyag, amely mágikus energiával, erővel rendelkezik. Ezen áll vagy bukik a világ. A pénzvilág is? – kérdezhetnéd. Igen. Mert ha a szeretet, a másokért való aggódás hatja át, akkor a hatalom, a pénz hatalma hirtelen emberbarát lesz, és nem ellentmondásos, életellenség.

– És szerinted az életben is azért az egy morzsányi boldogságszikráért olyan nagy árat kell fizetni, mint a szereplőidnek?

– Miért, az életben másként történik? Nézz körül. Vedd számba, leltárba azok életét, akikkel nap mint nap kapcsolatban vagy. Mást látsz? Remélem, nem.

– Néhány szereplőd homoszexuális. Van a regényben férfi–férfi és nő–nő viszony is. Miért volt számodra fontos, hogy a szexualitásnak ezt az emberek nagy része által értetlenséggel, idegenkedéssel szemlélt oldalát is bemutasd? A társadalmi dekadenciát akartad ilyen formán megvilágítani, vagy célod a szerelem és a féltékenység – annyira különböző, de ugyanakkor annyira egyforma arcainak – emberközelbe hozása?

– A homoszexualitás nem dekadencia és nem is betegség. A természet átprogramozza egyes embertársaink szervezetét, s az általunk megszokottól, az erkölcsileg általánosan elfogadottól másként működnek. Éppen ezért egyenrangúak velünk. A szexualitás az egyén megvalósulási formája, érvényesülési, harci eszköze. Mindenikünk másként harcol. Ennyi az egész. Véget kell már vetni a homoszexuális fóbiának. A homoszexualitás évezredek óta velünk van. Eljött az ideje, hogy ne érzelmeinkkel, vad, suta és vak ösztöneikkel támadjuk meg, hanem az értelem segítségével közelítsünk feléje. Építsük bele gnoszeológiánkba. Tanuljunk meg bánni és élni vele.

– Ha most, ma, holnap változtathatnál a regényen, mi lenne az?

– A végén. De, hogy mit, azt nem árulom el, mert lehet, hogy egy második kiadás esetén, meg is ejtem a változtatást. Egy kéziraton állandóan van mit javítani. Nem kőtáblába vésett szöveg.

– Azt mondtad, most már csak a költő, az író Böszörményi van. Ez mit jelent, máris új regényen dolgozol? És lesz-e Tamás történetének folytatása?

– Igen, már két regényen is dolgozom. Az egyikkel előbbre haladtam, a másikból csak néhány oldalnyi szövegem van. Tamásnak lesz folytatása. De nem a közeljövőben. Ha az Isten is megsegít, négy-öt év múlva.

– Négy-öt év hosszú idő. Nem félsz, hogy közben elhalványul a „Tamás-érzés”?

– Nem, ettől nem kell "rettegnem". Állandóan itt van velem, remélem, nem fogom elveszíteni.

– Rólad azt is lehet mondani, hogy világjáró vagy. Sok helyen megfordultál, még Kubában is. Így aztán volt alkalmad rengeteg emberrel találkozni. Hol érezted/érzed a legjobban magad? Hová mennél vissza szívesen?

– Szentpétervárott még nem jártam. Pedig kíváncsi vagyok Katalin cárnő mesterművére. A róla olvasottak teljesen felcsigázták a kíváncsiságomat. Talán jövőre oda is eljutok. Máskülönben mindenütt jól érzem magam, ahol meg tudnak érteni, s én is megértem az ottaniakat. A verbális kommunikáció számomra nagyon fontos. Ha az hiányzik, úgy érzem magam, mintha fogságban lennék, őrök állnának az ajtóm előtt.

– Miben különböznek egymástól különböző kontinensek, országok lakói? Tapasztaltál-e olyan viselkedési, gondolkozási különbségeket, amelyek megleptek, megdöbbentettek?

– Ha csak az Egyesült Államokat veszem példaként, szinte minden államban más kiejtéssel beszélnek az emberek, sőt némelyikben a megszokottól teljesen másként is öltözködnek, viselkednek. Jártam Kanadában, az indián rezervátumokban, az egyetemen pedig egy métisz (félvér) volt a padtársam. Torontóban megszoktam, hogy már fel se figyeljek az emberek bőrének színére, vagy kiejtésük különbözőségére. „Tőlem semmi sem idegen, ami emberi.”

– Számíthatunk-e arra, hogy az utjaid során tapasztaltak, tájak, emberek sorsok visszaköszönjenek írásaidból?

– Szerintem eddig is visszaköszöntek, csak nem neveztem meg őket. Nem tartottam fontosnak. A világot, mint egy szerves egységet szemlélem, s ebben minden benne foglaltatik az egyedi úgy, mint a megszokott. Mondanivalóm, a történet szempontjából eddig nem volt lényegbevágó, hol történik az, ami történik. Nem adott volna új ízt, új színt a szövegnek.

– A már elkezdett két regényben ez változni fog? Fontos lesz az, hogy hol történik az, ami történik?

– Nem, ezek esetében sem releváns, hol, mi történik. Még ezekben sem. Van egy kisregény témám, ami Mexicóban, nevezetesen Manzanillóban történik. Talán majd ott fontos lesz. De még nem döntöttem el, hogy nem teszem-e át a cseleményt Accapulcóba, mert azt jobban ismerem.

– A világ kulturális örökségének számos remekművét láthattad testközelből, tapinthattad, mászhattad meg. Milyen érzés végigjárni a Louvret, a Tate Galleryt, vagy megmászni a Chichén Itzát?

– Felemelő érzés. Szóval ki nem fejezhető. Valahányszor lelki gondokkal küszködöm, s tizennyolc emelettel a béka feneke alatt van a közérzetem, figyelmeztetem magam, hogy mennyire jól bánt mégis velem a sors, mennyi örömöt és felemelő, magasztos pillanatot teremtett nekem. Hamar felhagyok mindenféle sírással-rívással.

– Ha visszamehetnél az időben, melyik kor, melyik kultúráját választanád otthonodnak?

– Attila egyik hun katonája lennék. Azt hiszem, tökéletesen megfelelnék a szerepnek. Jó lovas, remek kardforgató, kíméletlen harcos és szenvedélyes szerelmes lettem volna. Még negyvenedik születésnapom előtt elvesztem volna valamelyik csatában.

– Most hol érzed magad otthon?

– Épp itt, ahol beszélgetünk. A szülővárosomban, Aradon.

– Milyennek látod az életed tíz év múlva?

– Kifürkészhetetlennek, misztikusnak.