Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Nagy díj, érthetetlenül kicsi hírverés

Az aradi székhelyű Irodalmi Jelen regénypályázatán 40 ezer dollárt osztott szét egy költőből lett nagyvállalkozó, aki ma már ismét költő: Böszörményi Zoltán. Pénz hála istennek már nemcsak Pesten van a magyar kultúrára, hanem mondjuk Aradon is. Bár a történethez hozzátartozik, sőt annak elsődleges elindítója és meghatározója egy nagyvállalkozó, aki költőből lett költővé néhány milliárd közbeiktatása után.

A mecénás lapot és irodalmi folyóiratot alapított Aradon, és most egy összesen 40 ezer dolláros regénypályázatot hirdetett meg, amelynek befutói Erdélyben és Magyarországon is lehetőséghez, azaz olvasókhoz juthatnak. Az ötlettel vagy talán az adományozók személyével kapcsolatban is lehetett némi fenntartás a hazai kulturális életben. Erről néhány szót beszélgető partnerünk is ejt, ám a kezdeményezés a lényeg. Meg persze az az infrastruktúra, kiadói és terjesztői hálózat, amelyet a nagyvállalkozó gondosan felépített az elmúlt években. Böszörményi Zoltán Monacói lakásából telefonon válaszolt a Gondolat-jel kérdéseire.

A beszélgetés meghallgathatró a Kosuth Rádió weboldalán vagy letölthető alább (2,2 MB – 9:37).

– Már a 40 000 dollár maga kecsegtető, és gondoltam, hát hogy ha az irodalom nagyjai közül is majd indulnak ezen a pályázaton…

Tehát az igazán nagy nevek?

Hát igen, nem mondom azt, hogy igazán nagy nevek, bár az igazán nagy neveket megkértem, hogy nem lennének-e a zsűri tagjai, mindegyik szépen elzárkózott, és azt mondta, nem, nem, nem, jó a pályázat, remek csodálatos. Gondoltam, hogy akkor majd pályázni fognak, de aztán ez nem lett belőle.

Én végignéztem a díjazottak névsorát, egyetlen egy író volt számomra ismerős, az Írországban élő Kabdebó Tamás.

Valóban egyedül ő az, akire mindenki emlékszik, de azért hadd mondjam el, hogy Sigmond István, a Kolozsváron élő író, aki 70 éves, ő is nagyon-nagyon jól ismert, lehetséges, hogy kevésbé otthon, Magyarországon, de Erdélyben nagyon ismert.

Tehát azt mondja, hogy az igazán nagy nevek nem indultak, sőt elzárkóztak az elől, hogy induljanak ezen az irodalmi pályázaton. Mit gondol, miért?

Visszatetszést váltott ez ki, hogy jön a Böszörményi ahhoz, hogy egy ilyen pályázatot elindítson, egyáltalán miért, mit akart vele elérni? Semmit más, csak megmozgatni az író társadalmat, lehetőséget adni a fiataloknak, nem számítottam ki pontosan, de egy 70 százalékban fiatalok indultak kivéve Kabdebót ugye és Sigmond Istvánt.

Ön volt a zsűri elnöke. Kik voltak még a zsűriben?

Én, amikor ezt a pályázatot elindítottam, akkor megkértem írókat, kritikusokat, hogy legyenek a zsűri tagjai. Néhányan el is vállalták, de egyetlen egy kikötéssel, hogy ne tegyük ezt közzé. Azért, mert nem szerették volna kitenni magukat olyan kellemetlen momentumoknak, hogy azt mondják, hogy hát nem döntöttél jól. Szóval így én magamra vállaltam a zsűri döntését, és mivel én magam is íróember vagyok, és én is olvastam a 34 finisbe jutott regényt, nyugodt szívvel mondhatom, hogy bár nem érzem, hogy tökéletesen igazságos döntést hozott a zsűri, mégis közel van hozzá. Néhány nagyon-nagyon jó regény nyert, de én úgy érzem, hogy a magyar irodalom is nyertes, az olvasók is nyertesek, tehát mindenki nyert.

A díjnyertes Zsigmond Istvánnak a kötetét ki fogják adni?

Három könyv jelenik meg, Sigmond Istvánnak a könyve, Nagy Koppány Zsoltnak és Balogh Róbertnek a könyvek. Kb. október közepe táján várható ez. Az Alexandra Könyvkiadó tulajdonosával, Matyi Dezsővel fogtunk össze, ketten vállaltuk azt, hogy ezeket a könyveket kiadjuk. Azért az Alexandrával, mert az Alexandrának nagyobb a szórása, tehát eljutnak ezek a könyvek mindenhova Magyarországon, és persze Erdélyben is terjesztjük majd.

Túl ezen a pályázaton azért érdemes arról beszélni önnel kapcsolatban ugye, hogy ön egy nagyon sikeres vállalkozó lett, megjárta az egész világot, ugye most is azért beszélgetünk telefonon, mert éppen monacoi otthonában tartózkodik, és hát mint komoly tőkés, sikeres ember lett, és a tőkének meg a tőkéseknek az a természetük, hogy ezt a tőkét növelni akarják. Ön pedig kiszállt a bizniszből. Miért tette ezt?

Én úgy érzem, hogy az embernek valamikor, mint egy sportolónak az üzletből is ki kell szállnia. Annyi minden történt velem az elmúlt 20, 30, 40 évben, hogy úgy érzem most már egy kicsit a stresszből szabadulnom kell, menekülnöm kell és más stresszekkel csillapítom magam, mint például az írással és olvasással.

Hiszen fiatal költőként kezdte pályafutását.

Most már két éve próbálkozom erősen azon, hogy igenis csak azzal foglalkozom, de mindig valami közbejön.

És most például mi jött közbe?

Hát például az jött közbe ugye, hogy egész nyáron regényeket olvastam.

Ön mikor alapította az Irodalmi Jelen című havilapot, meg a Nyugati Jelen című napilapot, amelyek mind a ketten Aradon jelennek meg?

- A Nyugati Jelen napilapnál dolgoztam, ott kezdtem korrektorként, mert valamikor a '70-es évek elején még gyáros koromban vásároltam meg, és egy régiós napilappá fejlesztettem. Szerkesztőségeket alapítottam Temesvárott, Déván, Enyeden és persze Aradon. Egyedül régiós magyar nyelvű napilap és én úgy érzem,  hogy a szórványban  egyedülálló, mert 140 000 szétszórtan élő magyarnak juttatjuk el nap mint nap asztalára ezt a lapot. Egy missziót érzek, hogy a magyar kultúráért, a szétszórt magyarságért valamit tenni és összetartani őket, már amennyire lehet. Tehát ennek tulajdonképpen nem volt köze úgymond az Irodalmi Jelenhez, csak annyi van, hogy kellett volna egy irodalmi lap is akkor már a régióban.

Úgy olvastam az egyébként nagyon jól szerkesztett honlapján, hogy ez a legnagyobb példányszámú, magyar nyelven megjelenő irodalmi havi lap.

Mindenki felkapta a fejét, hogy micsoda dolog az, hogy ez a legnagyobb példányszámon megjelenő lap? Ez így van. Az irodalmi havi lapok azok azt hiszem, hogy maximum 3-4000-ben jelennek meg, a nagyon-nagyon olvasottak is. Én az Élet és Irodalmat nem tartom konkurenciának, mert az hetilap és nem irodalmi, hanem és irodalom.

Mennyire tud jelen lenni a szerkesztésben, hiszen ugye a világ több pontján él? Milyen gyakran van Aradon?

Remek a szerkesztés, én már kipróbáltam. Általában évente három hónapot töltök Barbados szigetén, és el kell mondanom, hogy minden lapot meg tudtam szerkeszteni, a világhálón mindent el tudok olvasni, be tudom tördeltetni, újra át tudom küldeni pillanatok alatt, ez már nem probléma.

És hát nagyon jeles szerzői vannak ennek az Irodalmi Jelen című havilapnak. Éppen most vesztették el az egyik legjelesebbet, Faludy Györgyöt.

Ugye egy éve ünnepeltük 95-ik születésnapját. Teljesen hihetetlen, hogy ilyen gyorsan történt ez. Még nem tudom elfogadni. Valahogy mintha elutazott volna valahova és visszavárom, legalábbis ez az érzés él még bennem.

1999-ben az Arany villamos című kötetével tért vissza az irodalomba és azóta jelentek meg verseskötetei, illetve egy regénye, a Vanda örök. Mindegyik másik kiadónál, a Jelenkornál, Kaligrammnál, Ulpius Háznál, tehát semmiképpen nem törekedett arra, hogy saját magát adja ki, noha megtehette volna. Miért?

Visszataszító az, hogy az ember önmagát adja ki.

Visszakanyarodnék oda, ahova kezdtük, az irodalmi pályázathoz. Ugye ön 40.000 dollárt, sőt talán többet is áldozott.

Most már több lett, mert tíz díjat osztottunk ki, három kontinens 12 országából érkezett be pályamű, ami azt jelenti, hogy igenis az irodalom ilyen széles körben olvasott. 283 ember áldozott időt, energiát arra, hogy ezt a munkát megcsinálhassa és beküldhesse. Úgy éreztem, hogy nekem is valamivel meg kell hálálnom ezt a dolgot. Úgyhogy még megtoldottam négy díjjal. Az eredeti hat díj helyett tíz díjat osztottam ki.

Fogja folytatni ezt a tevékenységet?

Én nem viccnek szántam, amikor a díjkiosztó gálaesten azt mondtam, hogy hát egyszer volt gyerekek Budán kutyavásár, többet se lesz. Lehetséges, hogy lesz még egy ilyen pályázat, de rövid időn belül nem. 

Farkas Éva beszélgetése nyomán