Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

A sebezhető milliomos

Böszörményi Zoltán nagyon ápolt, jóvágású nyugati üzletember. Meglátszik rajta, hogy nemcsak a pénz szereti őt, hanem a nők is.

A kelet-európaiak hozzászoktak a mozgalmas (ön)életrajzokhoz. De Böszörményi Zoltán eddigi élete még ehhez viszonyítva is változatosabb. Több életre való sorsot élt meg eddig egyetlen élete során. Amely, minden valószínűség szerint, a továbbiakban is újabb sorsokat kínál majd neki. Egyes fordulatok meghozták számára a pénz általi védelmet, egy másik sors (az írás) pedig a valódi sebezhetőséget.

Ami nem látszik az életrajzból: nemcsak ő írja a könyveit, hanem azok is írják őt. Mivel komolyan veszik egymást.

Különös életrajz

Böszörményi Aradon született 1951. december 18-án. Édesanyja székely, édesapja bánsági volt, újságíró a megyei lapnál (a Vörös Lobogónál), amíg ötvenhatos tevékenységéért ki nem rúgták. Buszvezetéssel, taxizással tartotta el azután a családot. A szülők elváltak, az apa úgy döntött, fiát önálló életre neveli, táncosnak taníttatja: beíratta a kolozsvári balettiskolába. Zoltán nem tartozott a legtehetségesebb növendékek közé, de ekkor már verseket is írt. Nehéz, ínséges hét esztendőt töltött Kolozsváron.

Első írásai a kolozsvári Napsugár című gyereklapban jelentek meg. Két évvel a balettiskola befejezése előtt apja kivette onnan, mert félt, hogy homoszexuális lesz.

Zoltán aztán szobafestő-mázolónak tanult, Aradon, esti tagozaton érettségizett. Tizennyolc évesen elszökött otthonról Kolozsvárra, végül a Vörös Lobogónál lett korrektor. Megnősült, megszületett lánya, Melinda. Közben 1979-ben napvilágot látott első verskötete – Lászlóffy Aladár méltatta az ifjú poétát. Második versfüzete, 1981-ben, sorsfordulatot hozott: A Szekuritáté fölfigyelt az „ezeréves vágyról és szétdarabolt tájról” író poétára. Böszörményit behurcolták a biztonsági szervek pincéjébe, megfenyegették: „Látott már halálos kimenetelű autóbalesetet?”

Döntött: elmenekül Romániából. Skodája árából Temesvárott „idegenvezetőt” fogadott, aki a határig vitte, majd lerajzolta, merre menjen tovább a „senki földjén”, hogy Jugoszláviába érjen.

Óriási vihar volt aznap éjjel, dörgött, villámlott. Talán ennek köszönheti, hogy a határőrök nem vették észre.

Már „csak” az volt a kérdés: hogyan jusson Ausztriába? Elrejtőzött a vonat vécéjében. Ijedtségében az ajtót félig nyitva hagyta. Ez mentette meg. Az őrök azt hitték, nincs bent senki – továbbmentek.

A traiskircheni menekülttáborban Böszörményi majdnem fél évet töltött. „Jól ment sora”, az osztrákok „kivételeztek” a magyar menekültekkel: vécépucolással aránylag jól kereshettek.

Zoltán Ausztráliába vágyott, a lehető legmesszebbre a hazájától. Ám bevándorlási engedélyt Kanadától kapott: Calgarybe vitte a sorsa.

Angolul nem beszélt, senkit nem ismert, és csak 25 kanadai dollár lapult a zsebében. Bútorozott garzont kapott, egy lengyel emigráns segítségével pedig mindenes lett az egyik szállodában, ahol eleinte szemetet is hordott. Néhány hónap múlva Böszörményi Torontóba költözött, az autóiparban kapott állást. Mellette nyelvet tanult, hetente szerkesztette a torontói rádió magyar adásait, és lediplomázott a York egyetem filozófia szakán.

Torontóban alapította meg első saját vállalatát: a reklámiparban dolgozott, vagyona lassan, de biztosan gyarapodott.

A romániai rendszerváltás újabb fordulatot hozott az életében: rájött, Romániában sok pénzt lehet keresni. Például villanyégőkkel.

Bukarestben 1 400 000 dollárért megvásárolt egy teljesen lerobbant, csődbe ment gyárat. Ebből lett a Luxten Lighting Co RT, amelynek tíz évig, vagyis 2003 decemberéig a főrészvényese volt.

Amikor már milliomosként átköltözött Monacóba, elhatározta: pénzének egy részét irodalomba „fekteti be”. Előbb részvényese lett a magyarországi Jelenkor Kiadónak, majd 2001-ben megalapította „aradi birodalmát”: a Nyugati Jelen című napilapot és a világ legnagyobb példányszámú magyar irodalmi kiadványát, a havonta megjelenő Irodalmi Jelent. No meg az aradi magyar színházat, amelynek jelenleg nincs saját társulata. Egy aradi román napilapot is megvásárolt.

Közben ingázott Barbados, Monaco, Budapest, Bukarest és Arad között, és ki tudja, még merre. Megjelentetett négy verseskötetet és egy regényt. Nem, nem a saját kiadásában.

Jelenlegi foglalkozása: író, költő, olvasó, főszerkesztő és mecénás. Vagyis ráfizet.

Könyvei

Örvényszárnyon, versek, 1979
Címjavaslatok, versek, 1981
Aranyvillamos, versek, 1999
Aranyvillamos, második szakasz, versek, 2001
Aranyvillamos, harmadik szakasz, versek, 2004
A szerelem illata, versek, 2005
Vanda örök, regény, 2005

Az életpálya

– Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek megtanulni, például, a vákuumtechnikát, vagy hogy közvilágítási infrastruktúrát tervezzek és kivitelezzek. Mérnök kollégáim közül sokan csodálkoztak rajtam.

Azt gyanították, éjszaka bújom a szakkönyveket, hogy másnap brillírozhassak a fémhalogén égőtestgyártás technológiájából. Persze, nem erről volt szó. Mindig a dolgok logikájára figyeltem, az ok és okozat összefüggésére, kapcsolatára. Mindig az irodalomra készültem, és mindig mást kellett tennem. Végül, hatalmas vargabetűvel visszajutottam az irodalomhoz. Erre sem számítottam. Azt hittem, gyárosként fogok nyugalomba vonulni. Azt hittem, nyugdíjas sose leszek... Az ember általában beleszédül a hirtelen változásokba. A váratlanba. Az én életem is tele volt és van ilyen váratlanokkal.

Mennyi mindent nem sikerül az embernek befejeznie? Nos, így vagyok például a balettel, a fényforrás-gyártással és a morgolódással. Mégis, úgy gondolom, hogy minden befejezetlen dolog egy folyamat fejlődési állapotát jelzi, arról ad jelentést, körképet, ha úgy tetszik. Tehát, mint ilyen, befejezettnek is tekinthető. Abban az állapotában lezártnak, elfelejthetőnek, leltározhatónak.

A filozófia

– Nem, a filozófiához nem a költészet vitt el, hanem a szükség. Szükségét éreztem annak, hogy valami olyasmibe kukkantsak bele, ami határos a tudományokkal, a matematikával például. A világot az ellentétes erők tartják egyensúlyban. A gondolati világot pedig a logikus és logikátlan gondolatok uralják. Ez a harcmező rendkívül izgalmas és szórakoztató. Itt is „vérre” mennek a dolgok, mint az életben. „A filozófia mindenben ott van, és semmiben sincs”. Ezen paradigma szerint dolgozunk, álmodunk, tervezünk és hangoskodunk. A filozófia létszükséglet. A filozófia maga a lét.

Az ember

– Nem hiszem, hogy a korral megváltoztam volna, csak a fizimiskám változott. Harcra kész, naiv, bátor, jó kedélyű, általában vidám ember vagyok. Nem szeretem a logikátlanságot, a lustaságot, az agresszivitást. Úgy érzem, megmaradtam jószívűnek – ezért ma is sokan palira vesznek –, segítőkésznek. Szeretek építeni, új világokat alkotni. Alkotni, mesélni. Nagyon türelmetlen vagyok, mindent azonnal szeretnék. Néha, rövid időre, akaratos és irracionális is. Nem szeretem az igazságtalanságot, ezért igyekszem mindig igazságosnak lenni. Állhatatos, konok és kitartó vagyok, úgy érzem, hogy szorgalmas is. Nem szeretem a félbehagyott munkát. Ezért mindent megteszek ma, hogy semmit se kelljen holnapra halasztanom. Lehet, hogy munkamániás vagyok. Hogy milyen egy eszményi napom? Attól függ, hogy épp hol tartózkodom. De ne irigyeljen érte senki, inkább próbálja ki helyettem. Eszményi napnak csak azt tekintem, amelyik eredményt, megvalósítást hozott.

Az éhség

Gyermekkoromból a legerősebben arra emlékezem, hogy hét évig szinte szünet nélkül éhes voltam. Hogy az az éhség elmúlt-e már? Bennem az érzelmek, érzések átfogalmazódnak, átlényegülnek, más dimenzióba lépnek. Így vagyok ezzel a gyötrő, fájdalmas emlékkel is: már más színe, íze van. Egyszer csak olyan apróvá zsugorodik majd, mint Franz Kafka novellájában az Éhezőművész. Jön a gondnok, s a régi szalmával együtt a kukába lapátolja ezt az emléket is. Eddigi tapasztalatom szerint sorsom hétévenként fordult jóra, rosszra. Ezért a hetes évszám nálam biblikus jelentőségű. Nemsokára ismét bekövetkezik egy hetes évforduló... Még nem tudom, merre vezet az út.

Villanyégők és erkölcsi válság

– Közel tíz év alatt nagyon sok, milliónyi villanykörtét gyártottam. Számomra a villanyégő fényforrást jelent. A fény meg olyan, mint a szó. Ha nem tudod rögzíteni, tovaszáll. Csak az marad meg, amit képesek vagyunk megörökíteni. De annak a fennmaradása sem biztos. Sok mindentől függ, végső soron a világunk fennmaradásától. A megörökítés, a rögzítés aktusa halhatatlanságot ad a megörökítettnek. Ezért úgy érzem, az írott szó is a halhatatlanság egyik formája, mint maga a fény. Mindig ott lesz. Megmarad.

Ami pedig volt gyáraimat illeti, nem szívesen szólok róluk.

Vizinczey István, Londonban élő barátom írt egy regényt, amelynek a címe: Az ártatlan milliomos. Izgalmas, fordulatokkal telített remekmű. Egy fiatalemberről szól, aki a Karib-tenger egyik szigete közelében századokkal ezelőtt elsüllyedt hajó roncsai után kutat. Megtalálja. Felhozza a kincseket. Meggazdagszik, ám végül átverik, becsapják, újonnan szerzett vagyonát elveszíti. Mindez fikció, mese, mondhatná valaki. Az életben viszont mindez ugyanígy, vagy majdnem ugyanígy történik. Nem, ez nem apropó. Azt akartam sejtetni, hogy az én történetem is valahogy hasonló a fikcióval. Csupán ennyi. Remélem, majd egyszer megírom, ha lesz hozzá elég türelmem és lelki erőm. Maradjunk most annyiban, hogy eladtam a részvényeimet. Ami igaz.

A család

– A család az én életemben mindent jelent. Hiszen értük is hajtottam, hoztam áldozatot. Sajnos, többször szomorítottam el őket, mint ők engem. Feleségem a legnagyobb bolondságaimat is több-kevesebb megértéssel kezelte, kezeli. Melinda lányomból jó prózaíró lett volna, ha nem adja fel a harcot.

Melinda angol nyelven írt. Ugyanazon az egyetemen végzett, ahol nem sokkal előtte én: a torontói Yorkon. Angol szakon tanult. Jó Shakespeare értő. Minden drámáját elolvasta. Otthon elég sok könyvünk van, így tizenévesen már Vergilius, Szókratész, Homérosz munkáit forgatta, mintha mesét olvasna. Aztán ő is hozzáfogott írni. Másodév végén, a kreatív írás tanfolyam befejeztével a tanára – a sors iróniája: magyar származású az illető – eltanácsolta, mert nem azt írta, és nem úgy, mint azt ő megkövetelte. Novellái és versei talán még ma is megvannak. De sajnos, nem sokat törődik velük.

A nők

Hogy a nők? Nagyon szeretem a nőket. Nincsenek preferenciáim. Csak legyen kedves és kevésbé hízelgő. Az agresszív típusúakat kimondottan kerülöm, ha tehetem. Ötvenen túl egy férfi bolond is, túlzottan szentimentális, számító és szoknyavadász. Miért lennék én kivétel?

Azt mondják, a világot a pénz és a szex mozgatja. Van benne valami. A nők a legtöbb férfit az ujjuk köré tudják csavarni. Ezért azt hiszem, a szex világokat mozgat meg, akárcsak a pénz. Képes politikai és gazdasági folyamatokat befolyásolni, fontos döntések irányát megszabni. Az ember nemcsak racionális lény, hanem emocionális is. Elsősorban nem az agyunkkal gondolkodunk, hanem a szívünkkel. Döntéseinket is így hozzuk, s csak azután szűrjük át azt az értelmünkön.

Hogy én miért írok, ha a világot a pénz és a szex mozgatja? Elsősorban azért, mert el akarom mondani, hogyan látom én a világot. Azzal, hogy írok, igaz értelmet szeretnék adni az életemnek. Meg akarom mozgatni az olvasó tudati világát. Nagy Sándorról például azt mondják, a párnája alatt két tárgyat tartott: a kardját és Homérosz Iliászát. Innen is látszik, milyen hatalma van az irodalomnak. Montaigne azt írta egyik esszéjében, hogy a könyv maga a boldogság. Ha a könyv boldoggá tesz, akkor azért is írok. Úgy vallom, a leírt szó a halhatatlanság egyik formája. Én is halhatatlan szeretnék lenni.

A pénz és az emberek

– A pénz cél is, és eszköz is. De nem lehet vele sem életet, sem pedig egészséget vásárolni. Tehát, végeredményben, értelmetlen, értéktelen. Mégis meg kell becsülni, s csínján kell vele bánni. Különben otthagy, elpártol, mint a szerelmet vesztett kedves. Soha nem voltam fukar. Vagyis fukar vagyok magammal, mert nem lepem meg magam olyan „játékszerekkel”, mint egy Rolls Royce kocsi, vagy egy jacht, például. Hanem mindig az jár az eszemben, mi jobbra, nemesebbre költhetném a „felesleges” pénzemet. Nagyon meggondoltan és fegyelmezetten bánok vele, mert nincs annyi belőle, hogy mindenre elég legyen, és olyan kevés se, hogy ne tudnék sok jó mindent megvalósítani segítségével. A pénznek árnyoldala is van: emberi gyengeségből és gyarlóságból visszaélnek vele.

Minden lakásomban, házamban sok a könyv. Még mindig a könyveim és a szövegszerkesztőm a kedvenc tárgyaim.

Arra a kérdésre, hogy sok emberi mocsoksággal találkoztam-e, mióta „meggazdagodtam”, azt felelhetem: nem, nem változott meg az emberekről alkotott véleményem. Ugyanazt tapasztalom, mint azelőtt, amikor nem voltam gazdag. Én tulajdonképpen mindig gazdagnak éreztem magam, mert tudtam, hogy tehetséges vagyok, szorgalmas és kitartó.

A politika

– Igen, volt az életemnek olyan időszaka is, amikor nagyon vonzott a politika, amikor úgy éreztem, jó politikus válhatna belőlem. De aztán minden lelkesedésem lelohadt, elpárolgott. Szerencsére. Mert nem szeretek valótlant állítani, a jó politikusnak pedig ezt kell tennie. Nem szeretek olyasmit ígérni, amelyről eleve tudom, lehetetlen teljesítenem. A politika teljesen más focipálya, mint az irodalom. Vannak bennük közös vonások. Például a fikció, a retorika, a monológ. Az embernek, ha elmúlt ötvenéves, végre el kell döntenie (ha még nem döntötte el), mit akar kezdeni a hátralevő idejével. Én az irodalom mellett tettem le a voksomat.

Világpolgár? Romániai magyar?

– Világpolgár vagyok. Én nem ismerek romániai magyart. Csak magyart, vagy angolt, vagy németet. De, ha pontosítanom kell, akkor Erdélyben született magyar vagyok. De lehettem volna Brazíliában született magyar is. A magyarságtudatot nem lehet megtanulni, mert vagy létezik, vagy nem. Úgy vélem, a magyarságtudat egyik legfontosabb kifejezése, ha valaki ragaszkodik a gyökereihez. Ezt pedig sokféleképpen ki lehet fejezni. De főként tettekkel. Erdélyben például azzal, hogy valaki magyar óvodába, iskolába íratja a gyermekét, még akkor is, ha vegyes házasságban él. Magyar napilapot járat. Ahol még létezik, magyar színházat látogat. A magyarságtudat felelősséget feltételez. A felelősség pedig áldozatvállalással jár. Nem gazdasági megfontolásból, hanem magyarságtudatból adok ki napilapot az ország öt megyéjében a szórványban élő magyarok számára. De említhetném az irodalmi havi lapot, a hároméves magyar könyvkiadót, vagy pedig a negyvenezer dolláros regénypályázatot. Örvendek, s köszönöm a fennvalónak, hogy ezt tehetem, megadta nekem az anyagi lehetőséget, és érdemesnek tartott erre.

Vanda örök

– A könyv eredeti címe a jelenlegi alcím volt: Míg gondolom, hogy létezem. A prózára való áttérés nem azt jelzi, hogy kinőttem a verseket, hiszen a kettő szervesen összetartozik, nem is igen lehet elválasztani őket, csak akkor, ha pontos műfaji megjelölést akarunk. De akkor sem mindig. Regényt írni különleges, exkluzív állapot. Egyszer csak a cselekmény kellős közepén vagyok, én vagyok a cselekmény és én is írom azt. Én határozom meg, mi fog történni valakivel, hogyan, hol, mikor és miért? Aztán már lehetetlen szétválasztanom a valóságot a fikciótól. A saját életemet, a jelen pillanatát a képzeletemben élő jelen pillanatától. Otthon érzem magam mind a regényben, mind pedig a versben. Közhely: az írás is egy mesterség. Meg kell tanulni. És ami a legigazgatóbb benne, örökké tanulni kell. Mert sose lehet eléggé megtanulni.

Regényemnek, úgy tűnik, nagy sikere van. És ez még csak a kezdet. Kiadóm örvend a sikernek, igazolva látja magát. Érzi, tudja, hogy valami különlegeset publikált. A legtöbben értetlenül állnak, s nem tudnak mit kezdeni Vandámmal. Van olyan íróbarátom, aki azt mondta rá, hogy rossz mondatokkal megfogalmazott jegyzőkönyv. Ennek ellenére kétszer is elolvasta... Egy másik írótársam a telefonkagylóba belekiáltotta: „Zoltán, te ötven évvel megelőzted a magyar regényírást!” Ami persze túlzás. A kritikusok pedig egyelőre hallgatnak. Egymásra néznek. Vonják a vállukat. Vonakodnak kézbe venni, elolvasni. Egyesen biztosan gyorsolvasással vágtatnak át rajta, s nem találják meg a gondolatot. Egyesek azért nem írnak róla, mert minek lehordani engem, sose lehet tudni. Mások azért nem, mert ha jót írnának, akkor a szakma marasztalná el őket, biztos hízelegni akarnak nekem. Szóval, úgy érzem magam, mint aki leprás. Pedig azt várom, szedjék darabokra, szálaira, nyírják ki vagy tapsoljanak nekem. Hála Istennek, van elég hely az irodalom Napja alatt. Én a saját helyemet keresem.

Mint mindent az életben, az irodalmat is nagyon komolyan veszem. Rengeteget olvasok. Már nem a szórakozást, hanem a szakmai fogásokat, a mozgató rugókat, a kifejező eszközöket keresem a szövegekben. Nemrég olvastam újra Móricz Zsigmond Árvácskáját. Remekmű, minden apró hibája ellenére. Ha eléggé törődött volna vele valaki, akkor ma nem Dickens Twist Olivérjét olvasná a világ, hanem az Árvácskát. Mostanában Gide-et, Flaubert-et, Marguerite Duras-t olvasom újra, de naponta velem van Montaigne, Dante, Homérosz, Platón, Borges, Gorkij, Puskin és Kafka is. A magyar írók közül pedig Arany, Kosztolányi, Móricz, Mikszáth. Úgy érzem magam, mint fiatal koromban, amikor minden és mindenki érdekelt. Keményen dolgozom, mert az a bizonyos vagyon csak egy gazdasági állapot. Mellette léteznie kell a kiváló szellemi, fizikai, egészségi állapotnak is. S az utóbbiak a fontosabbak. Ezek járulnak hozzá, hogy az legyek, aki voltam, s az is maradjak: a becsületes, igazmondó, szorgalmas, jó eszű Böszörményi Zoltán. Aki maga is halandó.

Apró, színes törmelék

B. Z. szereti a sebességet, olykor vadul hajt. A pálinkát néha kedveli, máskor nem. Azt hiszem, mindig rejteget magánál egy-két könyvet. Monacói lakásában, amit egykor Claudia Schiffer bérelt, szomorúan nézegeti a sztár egykori fürdőszobáját. Vajon miért szomorú? Ő a monacói szivarklub elnöke.

És iszonyúan szenved, ha a könyveit valaki nem veszi komolyan.

Ablakok

– Azt írod az első kötetedben:

„Kihez szaladjak
Hol az az ablak
Amin ha kinézek
Többet látok mint bárki más”

Megtaláltad azt az ablakot?

– Azt az ablakot nehéz bárkinek is megtalálnia. Illetve többször oda kell állnia ugyanazon ablak elé. S akkor még mindig ott van az idő, a tér, a visszatükröződő valóság és a különböző pillanatokban, az önmagában is állandóan változó egyén által érzékelt világ dilemmája. És ott van a vágy, az akarat, a kétségbeesés szillogizmusa.

Ferencz Zsuzsanna
MagyarOnline.net

2005.  január 28.