Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Pörögnek a véletlen motollái – részletek Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shanonnban című verseskötetéből

 Böszörményi Zoltán

Pörögnek a véletlen motollái 
Részletek Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shanonnban című verseskötetéből
 
 
A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege.
 
Langyos feszültség a meztelen égen.
A rejtély szigete felé utazunk a szellemi elidegenedésben.
Titkokat takargat az elme, hosszabb hallgatásra
rendezkedik be az elmúlásba kapaszkodó lélek.
A furcsa belső zavarban monoton ritmussal
zümmög a repülő két hajtóműve.
Hírmagazint lapoz a türelem. Valami készülődik –
szokatlan, szelíd illat lengi be az utasteret.
Kinn, a sebesség örvényében felszisszen a várakozás,
tetteti magát az unalom, az ablak lemezére
fagycsillagot, efemer kristályt rajzol.
Valahol fennebb, a hártyafinom messzeségben, 
véraláfutásos éj rezzen, révedező tekintete
átszúrja a galaxisok jéghideg, képlékeny ködét.
Sirályok áttetsző árnya a szél.
Angyalok jönnek, angyalszemükkel fürkésznek,
sodródó gondolataink feszületeit
vizsgálják néma kitartással, átvilágítanak,
átkutatják esendőségünk lankáit,
a szeretet magvait keresik,
az embertelenségben az embert,
aki levetette immár vergődései zubbonyát,
már nem akar meghasonulni,
keresi Istent, hívja a gondolkodókat, a kételkedőket,
a dogmatikusokat kavarja fel bennük
az állhatatos vágyakozást.
 
Hirtelen balra fordul a gép.
Bal szárnya mély árkot ás a riadtan gomolygó légben,
tekintetemmel követem:
légikísérők futnak az utastér keskeny folyosóján.
Mi ez a semmiből jött, türelmetlen izgalom, a hajtóművek
monoton zümmögését megsebző kapkodás?
A sors meggondolatlanságra készül,
mint aki haragra gerjed, öklét rázza,
s a pillanat ajkán,
egyensúlyát vesztve, groteszk mosoly dereng.
A gondolataim ráncaiba szorult idő
parányi teste a félelemtől megremeg.
Őrködjön felettem,
felettünk az Úr keze!
A sóhaj, a végzet illanó illata kerít hatalmába minket,
a repülő székeiben ülő, biztonsági övbe csatolt elítélteket.
 
Pörögnek a véletlen motollái,
fenn, a csomagtérben a pillanat lila-zöld
hátizsákja lapul. Csak működésbe kell hozni
a visszaszámláló vörös kijelzőjét,
a sors ezüstkerekeit, a látható láthatatlant,
a villanást.
 
bz
A szemed fényét keresem, az önfeledt lobbanást
zavarba esett tekinteted mélyén, a hegyek csúcsait,
melyeket még nem másztam, nem hódítottam meg,
talán még fel sem térképeztem, hogy látható légy,
és képzeletem radarjai befogjanak, megbízható,
erős hidakat emeljek az idő szakadékai felett,
mindig közbejött valami,
az izgatott felfordulásban mindig volt egy pillanat,
mely elorozta figyelmem,
elhomályosította a vakító lényeget,
amikor mozdulataidban kerestelek,
mindenséget belengő illatodban,
fáradt, forró kezed légfodraiban, a szisszenetben,
mely utánam oson a némaság folyosóin,
az értelmes értelmetlenségben,
s talán annál is messzebb. 
 
A dolgok síkos felületén csúszom lefelé.
 
bz
(Nem kell hozzá különösebb lelki emelkedettség,
hogy megértsük: nincsen a földön igazi és tartós boldogság,
minden örömünk hívság, bajaink végtelenek,
s végezetül a halál, amely minden percben lecsaphat ránk,
néhány éven belül menthetetlenül ama
szörnyű helyzet elé állít bennünket,
hogy vagy örökre megsemmisülünk,
vagy örökké boldogtalanok leszünk.)*
 
A dolgok síkos felületén csúszom lefelé.
 
Párhuzamos galaxisok,
egymás árnyékában téblábolunk,
világ simul a világhoz, mégsem érezzük létezését.
A Tejút ismeretlen naprendszert,
merész ábrándot görget felénk. Nem látjuk, de kitapintható
milliárd részecskéje tudatunkba égeti magát,
már-már felkiáltunk:
Isten hozott, régóta várunk rád!
Álmaink fényes szövetét átitattad,
az ámulat fergetegét küldted ajándékba,
s mi láthatatlanságod bűvöletében jövőt képzeltünk neked,
Szent Antianyag, fekete energiából varázsolt tünemény,
add meg magad!
Add meg magad nekünk, kik önnön határaink
foglyai vagyunk, az előre-hátra, le és fel,
balra-jobbra mozgó négy dimenziónak,
vergődő halak az idő nyúlékony, apró szemű hálójában.
Vajon hasonmásunkra találunk-e benned,
párhuzamos idő,
lebeg-e a párhuzamos térben
bársonyos mélybe igyekvő repülőnk?
 
bz 
A gondolat síkos felületén csúszom lefelé.
 
Ki helyezett engem ide? Kinek a parancsára
és kinek a határozatából rendeltetett számomra
éppen ez a hely és ez az idő?**
El kell kárhoznia az embernek ahhoz, hogy élni tudjon,
színházi jelenet kell?
Illés szekerén száguldozni a párizsi utcákon,
vérrel és arannyal fizetni a szerelemért, mindenért,
a szent dolgokért, a kegyetlen, dölyfös gondolatokért,
mert nem marad más,
csak illó lenyomata a szenvedélynek?
Látnok-e az, aki forradalomban, eszmében, szeretetben,
ragaszkodásban pózt, és a mindenségben
magának kegyes helyet keres?
Erről beszélgettünk Ady Bandival a monte-carlói
rulettasztal mellett. Kérdésemre elhalványult szája széle.
Azt hittem, agyonvág, lemészárol, lelő.
Igen, kiáltotta, játszom, játszom a fekete zongorán!
Játszom a Disznófejűvel, Lédával, a kínzó kínnal,
az Istennel, magammal, sorsommal és végzetemmel.
Magyar világot hirdetek és ígérek a magyaroknak.
De ki vette el tőlük a világot? – néztem a szemébe.
A szó nekem ópium – mondta,
a kétség állóvize csillant meg tekintetében.
Majd hallgattunk, mint ki a szomorúság bűnébe esett,
a monacói őszben sóhajtva szaladtak
a szél elől az elárvult falevelek.
Budapestről álmodoztunk tán mindketten,
ő búsan, bíboran, magába feledten,
míg én titkokat kerestem fel,
s szerepet cseréltem volna vele.
Herkulest hívtam, szilaj lovak gyeplőjét vettem kezembe.
Dunának, Oltnak egy a hangja, az akarat mégsem rímel rá,
a váteszi jövőt vastag takaró alá rejti a történelem – mondta,
még sincs, aki kézbe venné a magyarok sorsát. 
Rosszkor jöttek a vörös jelek a Hadak útján,
rosszkor borult tűzbe Magyarország,
rosszkor döntött  a nép –
suttogtam magam elé, s amikor felnéztem,
az ajtóban Ady Bandi alakját láttam átsuhanni.
 
bz
A félelem síkos felületén csúszom lefelé.
 
Üvegszemével rám tekint a közöny.
Felszaggatja az idegszálaim között nyugtalankodó,
apró réseket. A zűrzavar alkímiája ez,
várom, hogy a dermedt pillanat újra visszakapcsoljon
az egész körforgásába, a hamvas csalhatatlanságba,
a tizenegyezer méter szédítő magasába,
a kiszegelt, alig látszó csillagok alá,
a földrésznyi bizonytalanság hűvös iszonyába,
a hétmérföldes csizmák jóságos mozgásába,
az esetlenség habkönnyű ritmusába.
Felcsillannak újraszületésünk azúr fényei.
 
bz
A gondolat síkos felületén csúszom lefelé.
 
Szabad csak akkor leszek, ha önmagam
szabadítom meg önmagamtól,
a szabadság ellentmondásától,
a sóvár szükség indulatától, mindentől,
amitől megremegek.
Úgy zúdul rám a bénító kétségbeesés,
mint a Niagara-vízesés,
az irdatlanul súlyos, fehér por alászáll,
s onnan fel az égbe.
Csak az látta meg a szivárvány tündöklő selymét,
aki életében többször rakosgatott reményt a reményre.
 
 
 
*Blaise Pascal: Gondolatok, fordította: Pődör László. Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár, p. 194.
** u.o., p. 205