Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Az Aranyvillamos útjai – Francois Bréda

(Böszörményi Zoltán, Aranyvillamos, harmadik szakasz, Kalligram, Pozsony, 2004)
„Ez kérlek, nem Nemo kapitány járgánya,
kényelmes kajütje, nem lebeg óceán
vizében, mindennapi gondokat nem old meg,
szürke napok gondja a tükrében,
úgy történik minden, mint egy Hauff-mesében.”
(Szürke napok gondja a tükörben,
p. [24])

A költő– az igazán Ihletett, a transzcendenciától, a létezésben szétáramló Sugárzástól valóban Megérintett, a folyvást szerte- és tovaszövődő tér-idő dimenzióiban otthonosan utazó-kalandozó Fölfedező és Kutató – másszóval: a Látó, a Jós, a Bölcs és a Mágus – egyszóval az, akit úgy is hívhatunk poeta doctus – az Aranykor, az örök Idő, az Örök Kor, az Örök Kör, vagyis Kronosz-Szaturnusz Koronájának az ékszerésze, Berend Iván és Wilde-i Boldog Herceg egyszemélyben.

Ő, a Költő, a Kikötő-Teremtő azállandó Kezdet, az Eliade-i l’éternel retour, az örök Visszatérés, az önnön farkába harapó szimbolikus Idő-Kígyó, az Ouroborosz embere, akit egyfelől leköt-lecövekel-lehúz-lebéklyóz ugyan a polgári, történelmi és az éppen jelenlevő tér- és időgörbület árama-folyama, de akit másfelől minden konkrét időbelisége és jelenvalósága dacára a Big Bangot közvetlenül követő demiurgoszi, termékeny-teremtői, extra-temporális, Időnkívüli Idő – ez az önellentmondásos, paradoxális Tempus – a Paradox Paradigma – avagy egyéb szóhasználat szerint: a példátlan Példa, a páratlan Paradicsom, az Ex-Exemplum, az Ősök Hőskora, a megaggott-megvénült, öreg és eképp némiképpen ördögivé, dia-bolikussá vált és múlttá használódó, és a mai idővel párhuzamos, kivételes Tér-Idő, az Elízium Mező, a váltig megifjodó Lehetőségben-levés hona – von, vonz és delejez magához minduntalan.

Ilyen költő, ilyen poeta doctus, ilyen „aranyszájú” vátesz, aranyajkú, aranykori ember Böszörményi Zoltán, akinek esetében már a verskötet címe is összegzi mindazt  a kettősséget, amelyet a nyelvi alkímia s a Lógosz Égi Tűzszekerén, Merkabáján, misztikus járművén és ezoterikus, távszállítási eszközén robogó, és eképp óhatatlanul megvilágosodott Időutazó és dimenzió-látogató Térvándor szükségszerűen érez önnön sötét, gomolygó, tapasztalati-gyakorlati és rendezetlen, magas entrópiájú, anarchikus idejével-korával – a Böszörményi Zoltán-i „köddel” – szemben.

Az isteni Aranykorban föloldódó s ott el-eltűnő, elrejtőzködő, „teleportálódó” Hős-Királyfi a következőképpen mutatja be lírai, nem-Nemó-i, asztrális-asztronautikai hajónaplója kezdetén önnön időt és teret legyőző-lebíró-átugró Táltosát, eme földközelien kozmikus, gravitacionális anti-Nautiliust, Lancelot, Perceval, Arthúr király (és eképp az Egész Égi és Égő Kerekasztal) Gráljának a kissé századeleji hangulatot idéző, szupradeterminált átkódolását: „Az Aranyvillamos a köd ölében pihen./ Takargatja, bújtatja aranyát, megszisszen/ kerekeiben a türelem az Opera/ előtti téren. Mintha régmúltból jött posta-/ kocsi, vörösarany mázban, illedelmesen/ meghúzza magát az acélszürke sínpáron,/ rám vár, vagy másvalakire, hogy felszálljon,/ s ha majd elindul, legyen, kiért megálljon.” (Aranyvillamos (Somallivynara), p. [9]).

Az „Aranyvillamos”, az Aranykorba visszarepítő csodajármű. Ezen, a modern korba visszatért, visszakanyarodó, ám a külsőségek metamorfózisait is magábarejtő, transztemporális, időkön átsuhanó Repülő és transzcendentális „Hajó” s mágikus „Szőnyeg”, a Lógosz-Ige-Szó, a költői „Köd” (vagyis a kódolás, a költői kódex-írás, az állandó mozgásban lévő és megvalósítandó „Opera”) a kikötőiben, „a köd ölében pihen”.

Titáni titkokat rejtegető, diszkrét, önmagába visszavonuló és tán divatjamúlt, patinás és szerény, amolyan „retró-járműnek” tűnik első látásra az Aranyvillamos, amolyan nosztalgikus, hagyományőrző és -tisztelő, múzeális Orient Express-nek, hisz virtuális Utasa, a Költő is így írja le varázsjárművét: az Aranyvillamos „Takargatja, bújtatja aranyát”, és „megszisszen kerekeiben a türelem”. Ott áll az alakulóban, a még teremtőfolyamatban lévő költői mű előcsarnokában, „az Opera előtti téren”, írja Böszörményi.

Az „Aranyvillamos” ugyanakkor a Ritka, Kivételes – pontosabban: az Egyedi, az Abszolút – Pillanat, a számottevő bölcseleti, kultúr- és színháztörténeti múltra is visszatekintő görög kairosz, a Kedvező-Megfelelő Alkalom, a mostoha Mostban is ott bújkáló, friss és édes Eidosz, a Forgó Forma jelképe is, a jelenné ifjodó, elfelejtettnek és túlhaladottnak hitt Múlt – avagy a Jelennek mint a hagyomány Jelének – az emblémája, költői hologrammja is egyben. Hermész-Mercurius higanyosan higgadt, hermetikus nyelvén fogalmazva az Aranyvillamos az az Ó-Ólom, amely a Látók, a Költők és a Mesterek-Magiszterek számára midászi, mitikus Mű, Eco-i nyitott mű, opera aperta, vagyis... „arany”, színarany.

„Sietek, rohanok feléje, le ne késsem,/ a soha vissza nem térő pillanatot”(uo.), írja kétségbeesetten a Költő, „el ne szalasszam, aranyát magamhoz ragadjam,/ mert ki tudja, lesz-e még másik alkalom,/ visszatér-e még egyszer az Aranyvillamos?”(uo.), tépelődik poétánk a Horatius-i, Ronsard-i carpe diemet, az antik „ragadd meg a pillanatot!”-tanácsot-jelmondatot követve.

Az Aranyvillamos Utasának, ha szerencsésen eléri az éteri Járművet, a következő látványokban lehet része: „Foncsorozott távol jött elém, a piramis elpirult./ Déli táj simult lábikráimhoz. Hát ide siettem?/ Ebbe a szertemállott, illó ködbe dermedt homok-/ idegenbe? Hol az ezerévek lánca csencsel// múltat a jelen képletekbe? Még tipegek az alélt Édenkertben(...)”(Kairóban lángok, p. [21]), állapítja meg a történelem törtjei és kronologikus fölosztásai, isteni, divus divisiói által megtört, transzcendentális Turista, az Aranyvillamos megvilágosító, illuminatív Villámától, szikra-áramától áthatott Vándor.

Böszörményi Zoltán fölöttébb tudatos afelől, hogy a megvilágosodás, az illumináció valódi, csak kevesek által ismert és föltárt lényege-mibenléte nemcsak az illuzió, a látszat, a kép szerteoszlatásában-föloldásában, hanem... a látvány valósággá, megéltséggé való összesűrítésében-összpontosításában és megtestesítésében is áll.

Ez a rejtett törvény képezi azt az Árkánumot, azt a Sákrámentumot, azt a Fölszentelődést, amely a Böszörményi Zoltán által vezetett metafizikai és transz-hisztorikus, történelmeken átívelő, Aranyvillamos-expedíció legértékesebb-legmaradandóbb fölfedezése. Ugyanakkor a kötet egy olyan szellemi Új Korszakot, egy olyan irodalmi-kulturális-világnézeti New-Age-t is elindít és alapoz meg, amely egy, a köznapi tudattól eltérő, alternatív tudat velejárója.

„És én selássam átkok átkát vigasszá szelídülve,/ sírásom se visszhangozzék a sivatag hév csendjébe’./ Sorsom ne tolja a délibáb törött kerekű szekerét!”(uo.), kiált föl a jelen délibábos jeleinek a káoszát megelégelő és az illumináció-megvilágosodás elragadtatásában sugárzó, átszellemült költő, elutasítva a szétesett világ abszurdoid ziláltságát. Ehelyett Böszörményi Zoltán a teremtő, új rend biztonságát ajánlja az őt követő-olvasó híveinek, az Aranyvillamos további, lehetőségszerinti utazóinak: „Tekints ide, sas és páfrány/ elfehérült kutak száján,/ melyek ónos tükre mélyén,/ megrezdül az arcod, rám vár.// Hajadba a fényt fésülöm,/ Vonásaid kisímitom,/ Cserepekből összeraklak.// Elfehérült kutak száján,/ tekints ide: sás és páfrány. Összerakott világ vár rád.//”(Bakterház, sínek nélkül, p. [22]).

Természetesen Böszörményi Zoltán par excellence hermetikus költészetét elemezhetnők más – például stílus- és irodalomtörténeti avagy archetipológiai – szempontból is, de esetünkben nem ez a lényeg, hisz a poesis mystica sohasem volt totál- és kassza-siker, minthogy Goethe Faustja sem az, s minthogy Yeats, noha Nobel-díjas, ám alapvetésében is invokatív, megidéző jellegű költészete sem líceumi, azaz a tizennyolc éven aluliak számára előírt avagy javallott olvasmány.

Egy más megalapozású-vétetésű tanulmányban s egyéb mércéket alkalmazva mint a szellemieket, beszélhetnénk-szellemeskedhetnénk-cseveghetnénk ugyan a Költőről mint Szent Szentimentálról, avagy mint arról az irodalmi Böszörményiről, aki az ártatlan és méltatlanul megvádolt, a szigorú Tanári Ítélőbizottság előtt toporgó, megkínzott Nyilas Misi erőteljes, vágáns és a jég-hátán-is-megélő alter egója, ám ezzel a poén-centrikus, csattanókra kihegyezett módszerrel mintegy acélszürkévé festenénk át az egyedi patináiban tündöklő-ragyogó „Aranyvillamost”. E megjegyzés az irodalomkritika önkritikája is: nem mindig „arany” az irodalomkritikában az, ami túlontúl csábosan „fénylik”.

Eme Kor, az Arany, amelyet az antik és késő-antik mítoszok misztérikus és misztikus „ködje” választ és takar el előlünk, az a kezdeti, originális, eredeti Ős-Origó, amely a hérakleitoszi „Folyam-Ár” koordináta-rendszerének a természetszerűleg is egyetlen – és csupán önmagával egyenlő és egybevágó – közép- és gyújtópontját képezi.

Ebből a Pontból, a plótinoszi Egyből, a világokat összekötő Pontus-ból, ebből a Hídból ered és bontakozik szét később Keresztté avagy Csillaggá, ebből a misztikus Kristály-Hídból terjed, iramlik és ágazik szerte a szélrózsa minden irányába a Létezés aranymetszésre alapuló szövete.

Ám a szellemi világotrekonstituáló-restauráló-újraalkotó költő, mint ennek a mentális múzeumnak az építésze, arra a spirituális törvényszerűségre alapozza munkáját, a megvalósult várakozás várát – mely végtére is megáll és ezentúl sohasem omlik le – hogy: „A pont, melyből a mindenség lett,/ bennem is, benned is eleven,/ örökmozgó termékeny ihlet./”(A pont, p. [15]).

De ez a látszólag spontán, ám valójában abszolút Pont nemcsak kozmikus jelentőségű és tárgyilagosan is általános érvényű-szerepű mértani hely, hanem egyúttal énleges-személyes kimerítettségű, egyénileg is ható, szerteosztódott és működőképes, a hús-vér s a test-és-a-lélek binomját is megmozgató és vezérlő, személyesülő entitás, földiségfölötti lény is, vagy ahogy az Aranyvillamos Utasa mondja: „A pont az élet és a mérce,/ nélküle nincs egyensúly, tétel,/ nem jutok fel a bércre./”(uo.)

Plótinosz, Giordano Bruno, Schelling és Költőnk kozmocentrikus, űrközépponti, fizikafölötti csoda-Pontja, tehát egyetemes Mintaméter s ilyen minőségben minden létezéselméleti, etikai vagy esztétikai-hatáslélektani metrológia (méréstan) alfája és ómegája, kezdődő vége és végső kezdete, azaz arkhé, amelynek alkalmazása elsősorban a pszichosztázia, a lélekmérés és általában az értéktan s az értékfölbecsülés, s a más létezés-skálákra való átszámíthatóság, az axiológiai lesúlyozás szempontjából mérvadó és szükségszerű.

Ő, a szuperkemény Pont, az Egység– a viszonyíthatatlan Egy – van jelen minden ítélet és minden értékmegállapítás alkalmával, hisz közösségünket és egységünket is éppen ez a mindenben és mindenkiben ott levő és föllelhető Állomás, az arkhimédeszi szilárd Pont – az Aranyvillamos kiindulópontja és egyben végállomása – az Égi Egység – ötvözi össze: „Külön-külön is egyek vagyunk,/ most is és állandóan készek, minden nagy megmérettetésre.”(uo.), összegzi költőnk.

A fönti megállapítás egy olyan bölcsesség kijegecesedése, amely az irodalmi nagyközönség számára már sajnos, többnyire elveszett, avagy csak kivételes esetekben sejlik föl alkalmasint.

A szellemtudományokban otthonos költőszámára mindez azonban nem egyéb, mint nyilvánvalóság, amelyet a pszicho-optikai kutatás labirintusában Ariadné aranyfonalaként használhat föl a mindenkori költő-hérosz, a lírai Thézeusz.

Ebben a létrendek hierarchiája szerint fölépülő világérzékelésben bármiféle összekapcsolódás és viszony ennek a közös, világteremtő Pont rezgésének-mozgásának a függvénye; a keresztény Ige, a hellén Lógosz, a latin Verbum mind-mind eme Vibráció, e mindent átható világrezgés, eme Űr-Villám más és más neve, s ugyanezen Rezgő Gömb-Villám lecsöndesült, lecsillapodott, legyöngült-legyöngített alakja-kiadása maga a Világ is.

A testi-lelki összefonódás atermészetszerűleg létesülő összeláncolódás, a kölcsönös létezésbeni fúzió mutatja meg a kozmikus Gyűjtő- és Gyújtópont, „a pont” számunkra való szerepét és fontosságát: „Ha egymáshoz kapcsolnak engem/ teveled, teljes a kép: bennünk/ a pont lélekszakadva fut./”(uo.)

A világlélek létezést fönntartó univerzalitása azonban nem zárja ki az alaktani módosulatok skálájáról az etikai negatívumok, s így a Rossz megtestesülésének a konkrét folytonosságát sem: „antikrisztusok/ jöttek/ mentek – írja Böszörményi – őket/ ki jelenítette/ kinek a képét/ kinek a mását/ hordozzák/ ma is/ a lélek/ boltozatai//” (Bora-Bora-i képeslapok, p. [77])– teszi föl a kérdést a jelenségek külső burka-máza és maszkja mögé bepillantó költő.

Mindamellett, hogy Böszörményi Zoltán filozófiai költészetének egyik kiváltságosan jellegzetes vonása az ontológiai ritmicitással való együttlüktetés és a költő rajongó csodálatában is kifejeződő tisztelete a kozmikus Világtörvény részre-nem-hajlása és mértékessége iránt, a Böszörményi Zoltán hitbeli ars poeticájának is megfelelő lírai ima vagy fohász olyan meggondolkoztató, teológiai együtthatókat is tartalmaz, amelyek akár egy-egy szélesebb kifejtésű szoteriológiai (megváltástani) traktátust is megérdemelnének egy Pascal szellemében: „Urunk/ ha mi találunk ki/ Téged/ s minket/ Te teremtettél/ biztos/ megbocsátod nekünk/ amiért művünk/ nem lett/ tökéletes//.”(uo., p. [77]) – írja a Gnózist s a janzenizmust is valószínüleg jól ismerő magister subtilissimus.

Az emberfölötti igazságszolgáltatás igazságában is meggyőződött költő tudja, hogy a megmérettetés mindenütt ugyanaz és ugyanúgy beteljesedik Kairóban vagy Torontóban, mint a Csendes-óceán bármely szigetén: „a törvény/ az ítélkezés/ az örök döntések/ kulcsa/ kinek a kezében van/ Naprendszerek kapuit/ ki nyitja/ ki csukja//” (Bora-Bora-i képeslapok, p. [76]).

Ám a tér-idő labirintusaiban nemcsak hátra, hanem előre, nemcsak a múltba, hanem a jövőbe is lehet utazni.

A hatás akkor döbbenetes, mikor a régmúltban a mi jelenünk képei jelennek meg; akkor, amikor a mi jelenünk képei tükröződnek-vetülnek vissza az akkori múltba; akkor, amikor az időfolyam sugárterének hullámsávjai egymást megelőzve átlépik egymást.

Ezen történelmi, magnetikus idő-vihar lehetősége korántsem kizárt s a Böszörményi Zoltán által fölfedett lírai költői relativitás-elmélet szellemében egyenesen törvényszerű.

Az Ettore Majorana atomfizikus alter egóját magára öltő Böszörményi Zoltán minderről a következő helyzetjelentéssel számol be a Majorana látomása című szonettjében: „Fáraók dalát hallom, mint ébredés után,/ homokfogak ingen át testembe harapnak, magányos bárkák a Níluson fényt lobogtatnak,/ mosdótálban cipelnek előttem egy látomást,// téglavörösre festve cammog el a délután,/ autódudák hangja szaggat fel darabokra/ ezeréves testet, ottfelejtett múmiát.//”(p. [82])

A létezés fizikáját és metafizikáját immár alaposan ismerő, beavatott költő föltárta már olvasója előtt azokat a törvényszerűségeket, amelyek a mikro- és a makrokozmoszt irányítják-szabályozzák.

Böszörményi Zoltán sajátságos, költői relativitás-elméletének az ismeretében a korszerű olvasó most megtudta, hogy a psziché által érzékelt tér-idő-mezőben nemcsak, hogy több irányban el lehet mozdulni, de az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennek a mozgának az iránya valójában viszonylagos.

Másszóval: arról, amiről azt hittük, hogy úgymond „előre” halad, egy másik vonatkoztatási rendszerben kiderül, hogy éppen „visszafele” mozog.

Böszörményi Zoltán többdimenziós, topológiai költészetéből megvilágosodhatunk arról – mintegy a Möbius-szalag lírai alkalmazásaként – hogy a dolgok színéről észrevétlenül amazok fonákjára csúszhatunk át, s mindezt anélkül, hogy fölemeltük volna a papírról a ceruzát.

E poétikai, dekonstrukciós elvkövetkezetes megvalósításának az eredményeként a Böszörményi-kötet címadó és legelső verse, az Aranyvillamos (Somallyvinara) újra föltűnik, mintegy elbúcsúzva tőlünk a könyv legutolsó, lezáró darabjában, ám... gondosan permutált és megfordított sorrendben. A csodás transzmutáció, a Nagy Átalakulás bekövetkezett, a Bölcsek Köve, a Nagy Mű elkészült.

Az eredeti szövegtestmegkettőződik, s alakot ölt lassan, majd megszilárdul és megmoccan a materia prima, az alaptextus s párja, anti-anyaga, mása és asztrálteste.

A kötetnyitó, kapu-vers legelsősora az utolsó, kötetzáró tükör-vers utolsó sorává válik, az első vers második sora az utolsó vers utolsóelőtti sorává, s így tovább...

„Rám vár, vagy épp valakire, hogy felszálljon,/ s ha majd elindul, legyen kiért megálljon./ Mintha régmúltból jött postakocsi, vörösarany/ mázban, illedelmesen meghúzza magát/ az acélszürke sínpáron, az Opera előtti téren/ megszisszen kerekeiben a türelem,/ bújtatja aranyát, takargatja,/ a köd ölében pihen az Aranyvillamos.” (Somallivynara (Aranyvillamos), p. [123]).

FRANÇOIS BRÉDA