Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Bátorligeti Mária: „Én vagyok ez a váratlan idegen”

Az egyik legérdekesebb fejezete a kötetnek a Szilánkok. A miniatűr versek formailag a szilánkosra tört gondolatok képzetét keltik. Vannak közöttük posztmodern epigrammák: „ki / megméretkezni / kész / harcban áll / szüntelen” (A harc), gondolat-szösszenetek, gnómák, nyelvi sziporkák: „egy lakható versben/ otthon érzi magát / minden gondolat”  (Otthon), paradoxonok: „az öröklétnél / semmi sem / fontosabb / csak az / öröklét” (Fontos), régi bölcsességek felülírásai, almanachlíra-utánzatok: „a Tiszán / a szerelem / kompja / téged is / áthozna” (Vágy),  önreflexiók, szentenciák, evidenciák, bölcs tanácsok, különféle rövid gondolatfoszlányok stb.

 

 

 

 


„Én vagyok ez a váratlan idegen”

 

 

Mítoszok veszik körül máris Böszörményi Zoltánt. Két regényét (Vanda örök, Az éj puha teste) sikerkönyvként tartják számon, az írót pedig „erdélyi milliárdosnak, amerikás magyarnak” is nevezte már a média. Böszörményi Zoltán íróként, emberként egyaránt rendkívüli helyet foglal el a magyar közéletben. Nemcsak köteteinek köszönhetően – Aranyvillamos (2004), Vanda örök (2005), A szerelem illata (2005), Az éj puha teste (2008), A semmi bőre (2008) –, hanem életútja miatt is.
 
   Méltánytalanul kevés figyelem esik viszont A semmi bőre című verseskötetére, noha esztétikai szempontból a legkiforrottabb alkotásának tartom.
 
  Harmóniát, klasszikus egyensúlyt árasztó költői világgal szembesül, aki e kötet darabjait olvasgatja. A versekre kifinomult poétikai gazdagság, bravúros virtuozitással kezelt formai megoldások, újszerű képzettársításon alapuló versbeszéd jellemző. Bár a művek rendkívül szilárd valóságtalajon nyugszanak, a tárgyi valóság mégsem elsősorban tartalma a gondolatok kifejezésének, sokkal inkább eszköze. Már maga a kötetcím (A semmi bőre) is ezt a kettősséget rejti magában. A valóságos képhez (bőr) társított elvont sík (semmi) különös nyelvi tartományba irányítja az olvasói képzeletet.

    A posztmodernség mindössze kísérletező bázisként szolgál. A művek valódi célja és értéke a hagyományokat modern formában átmentő formai megoldások szintézisbe hozása.  Meglepő esztétikai élményt jelentenek mind az antik strófaszerkezetek, mind a magyaros dallamok, illetve a nagy elődök (József Attila, Nagy László, Kosztolányi, Babits, Ady, Faludy György, Petrarca, Apollinaire, P. Celan, Borges, Huidobre, Kavafisz stb.) örökségeinek végtelenül gazdag intertextualitásai is.
 
   A költészet eredendő rangját és esztétikai célját megtartva, Böszörményi Zoltán költeményei nem hurcolnak magukban nagy eszméket, társadalomváltoztató szándékokat. Egy várat megrohamozó pillangó hatásfokához lehetne mérni kötetének egyetlen „lázító kedvű” versét (A vers új magja). Ez a költemény a magvetés (versírás) legősibb, nagy hagyománnyal rendelkező toposzának kifejtésén nyugszik. A kicsírázó gondolatok, Ady, Kosztolányi parafrazálása, a sodró erejű előadásmód ellenére ez a költemény karakteresen kiválik a kötet versei közül. Böszörményi Zoltán apolitikus költői alkat. Ő a hétköznapi titkok írója.
    A kötet tematikailag hét részből áll.

    Az első két fejezet versei dominánsan a költői én filozófiai, esztétikai és kultúrtörténet síkon történő megfogalmazásait tartalmazzák. A lét-idő-semmi hármas rendszerében az időtlen világ immanens részeként mutatkozik meg a véges idővel rendelkező én, aki számára a kiváltságos helyzeteket az esztétikai lét megélése jelenti:  „Ülök a lugasban, / Mint akit a magány, / Lámpaoltás után, / A kertben felejtett.” (A lugasban hull a hó)
 
   Az első rész bevezető kulcsverse (Illat) egyben a kötet hangvételének felütése is.  Hangulatokkal, fény-árnyék-effektusokkal, csönddel átlényegített érzetekre épül ez az alkotás: „Mesebeli fehér tájon / Bivaly-ködök vontatják a gond / Tartós szekerét.” Az antropomorfizált elemek („Lombok között buja szél / A fénynek új utakat kutat.”), a léttől megfosztott „semmi bőre” szerves egységben jeleníti meg a metaforákban kibontott képzetegyüttest. A versek visszatérő vonása egy tájelem (a domb) és az emberi lét elemének egyetlen hasonlatban történő összekapcsolása: „Bőröm, mint a dombok háta”. Az így eredményezett kép a mindenség felé tágítja a versvilágot: „A semmi bőre ilyen, / Mint kilúgozott végtelen.” Ebben a képben a „A Lét és Semmi” sartre-i gondolata, a babitsi  vívódás jelenik meg egy teljesen újszerű átfogalmazásban. A versképek a létezés lényegre redukált formáit sugallják, s mindazt, ami fölötte áll a létezésnek, ami megértésének kizárólagos útja a művészi létértelmezés.
 
  A Böszörményi-verseket hihetetlenül erős erőtérbe rendezik a hangok, a rímek, a különböző szó- és mondatalakzatok, a dallamok.  „S mint itatóst átitat” rövidke sorban a hétszer előforduló t hang alliterálása nyelvtörős játékossággal meg-megdöccenti a nyelvi folytonosságot. A kötet verseit ízekre bontva, minden elemet szétszálazva érdemes olvasgatni. A következő sorban („Én meg tétlen nézem”) meghökkentő a hármas szám dominanciája:  mindhárom hang (é, e, n) háromszor ismétlődik, három antik verslábban.
 
   Különös helyet foglalnak el a köteten belül a Majorana-versek. A versekhez írt bevezetőben olvashatunk Ettore Majorana fizikus korszakalkotó felfedezéséről, az azt követő váratlan eltűnéséről (1937). Böszörményi Zoltán szereplíra formájában kíséreli meg a fizikus életének lírai hangvételű továbbélését. A versekben az erőteljesen működő öntükröző jelleg az egységben érzékelt világ egzisztencialista létfelfogására utal: „Ül a szirt bennem, néha én a szirten”. Erről a képzeletbeli pontról betekinthetőek az „időkupacba gyűjtött szinesztézia-madarak” vagy a „csillagkavics szemű hattyú”, illetve a „semmibe szórt mindenség”. (Majorana a tenger mellett)
 
   A lét szétfeszítésére irányuló másik szereplírában (Én) egy tárgyi létforma bontakozik ki: „ó / én föníciai / cserépedény / alázattal / befogadom / amit elhelyeznek / bennem / vagy / csak úgy / belém / szórnak.”
 
  Az egyik legérdekesebb fejezete a kötetnek a Szilánkok. A miniatűr versek formailag a szilánkosra tört gondolatok képzetét keltik. Vannak közöttük posztmodern epigrammák: „ki / megméretkezni / kész / harcban áll / szüntelen” (A harc), gondolat-szösszenetek, gnómák, nyelvi sziporkák: „egy lakható versben/ otthon érzi magát / minden gondolat”  (Otthon), paradoxonok: „az öröklétnél / semmi sem / fontosabb / csak az / öröklét” (Fontos), régi bölcsességek felülírásai, almanachlíra-utánzatok: „a Tiszán / a szerelem / kompja / téged is / áthozna” (Vágy),  önreflexiók, szentenciák, evidenciák, bölcs tanácsok, különféle rövid gondolatfoszlányok stb.
 
  A kötetet A szerelem illata című két fejezet koronázza meg a szonettkoszorúval és a Mesterszonettel. Minden szonett utolsó sora megismétlődik a következő szonett első sorában, s az így megismételt 14 sor a Mesterszonettben kapcsolódik össze koszorúszerűen zárt formába. Az egyre mélyebbről, egyre nagyobb fokozatokban feltörő szerelmi érzés a itt összpontosul. A koszorú kör alakban indázó, egymásba kapcsolódó elemei formailag az egymásba fonódó vallomások, egymásba ölelkező karok és testek képzetét keltik. Tehát a vers egy önmagába visszahajló gondolati, érzelmi ívet fejez ki.
 
  Az elbeszélői szerepkör vallomásos jellegű, erre épülnek az apró epikai mozzanatok: a sorsszerű találkozás, az egymásra találás, a távolodás, az ismételt egymásra találás, a vallomás: Mondd, mi leszek nélküled? (Én vagyok ez a váratlan idegen) és a finom árnyalatokkal megidézett szerelmi beteljesülés.
 
   Túlcsorduló érzések, szenvedélyek hömpölyögnek a szecessziós, biedermeieres lélekszimbólumokban, az örökkévalóság misztériumában történő beavatásban: „Halkan mondom, s ha te is fogadod / Szerelemmel szeretni, hát itt vagyok, / És szerelemhegyek pőre válladon, / Hegyeid terhét önként vállalom.” A gazdag metaforarendszerek, az intertextusok roppant nagy kultúrtörténeti anyagot hoznak szintézisbe a 15X14 soros szövegtestben.
 
  A rendezetlennek ható világgal szemben az áhított harmóniát fedezhetjük fel e műalkotás szabályosságában, az érzelmek bemutatásában. Az összezáródó koszorú kör alakú formája pedig a szerelmi érzés esztétikailag megteremthető tökéletességét jelzi.

   Ha az utóbbi száz év legszebb szerelmi líráiból készülne antológia, feltétlenül helyet kapna benne ez a varázslatos verskompozíció.
 
 


Bátorligeti Mária

 


 
Böszörményi Zoltán: A semmi bőre (verseskötet),
Kalligram, Pozsony, 2008