Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Gondolatok Böszörményi Zoltán új verseskötetének olvasása közben

„szinte naponta
megpróbálom
arasznyi létemet
közös nevezőre hoznia végtelennel”

A közöny, az elidegenedés, azegyes emberek magáramaradottsága mint társadalmi jelenség már több mint egyévszázada foglalkoztatja a modern irodalmat, de az utóbbi évtizedben, a globalizáció elterjedésével még inkább előtérbe került mind a jelenség, mind annak művészi ábrázolása.

Ott áll a kicsi ember, „arasznyi létével”, egyedül, a közömbös, az érzéketlen nagyvilággal szemben. Ez az alaphelyzet mindenkit szíven üt, de legeslegjobban a korszak tehetséggel megáldott-megvert művészét, akinek neve már ismeretlen, alkotása csak múzeumi tárgy a falanszterben, ahogyan azt a nagy Madách száznegyven évvel ezelőtt megjósolta. „korinthoszi serleg vagyok/ ha rámtalálnak/ múzeumba visznek/ hetente letörlik rólam a port” – írja Böszörményi Zoltán Lászlóffy Aladárnak ajánlott versében.

Hiszen ki olvas ma verset? Kit érdekel rohanó világunkban az „arasznyi léttel” rendelkező tehetség érzés- és gondolatvilága, különös szimbolikája? Egyáltalán létezik még az embereknek egy parányi, elenyésző kisebbségben lévő, csodabogárszámba menő csoportja, amely érdeklődik a művészet iránt?

De mit tehet a született tehetség, ha – Adyval szólva – „hívja az acélhegyű ördög”? „Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska/ miákol és az eb vonít s a kis halacska /ikrát ürít kacéran.” – írja Radnóti Miklós egy olyan korban, amelyben ő sem számíthatott meghallgatásra. Belső kényszer az írás, az egyetlen értelmes cselekedet, a „vigasztaló” az önkényuralom idején is alkotó Arany János számára is.

A költő ír, a festő, a szobrász, a zeneszerző alkot, hiszen a művészet egyidős az emberiséggel, és csak azzal együtt tűnhet el.

Ezek a gondolatok ott rejtőzködnek Böszörményi Zoltán új verseskötetében* is, bár tudja, hiszen értelmével, élettapasztalatával, tárgyilagos megfigyelőképességével pontosan érzékeli azt a közönyt, amely a világból árad minden tehetség felé: „napi tizenhat órán át/ hatalmas hegyeket cipelek/ a világ egyik végéből / a másikba/ eddig még soha senki meg nem kérdezte/ ezt miért teszem” – írja Közöny című versében. A városnézők megcsodálják valahol a világban a szép panorámát nyújtó Haydn teret, de senki sem tudja, (azok sem, akik elnevezték), ki volt az a Haydn, csak megtetszett nekik az „előkelő” hangzású név (Városnézők). A mai „csodák”, „az automaták”, melyeknek „fizető vendége az arizonai cowboy”, feledésbe merítik a nürnbergi éj zenéjét is (Nürnbergi éj). (Engedtessék itt meg egy megjegyzés: nemrég egy kereskedelmi televízió népszerű műsorának vezetője azon töprengett, hogy A nürnbergi mesterdalnokok – szerzőről szó sem esett – operett-e vagy talán mégis opera...)

Nem kíváncsi a világ a békés egyiptomi piramisokra sem (Egyiptom), sőt, Jónás próféta neve sem jelent már semmit: „bár ötezer éve ül a parton” (Jónás). Ki törődne akkor az egykori kisemberrel, a múltbeli zongorahangoló Schmidt Tóbiással (akiről költőnk néhai magyartanárától, Ficzay Dénestől hallott), mert „senkinek sincs kedve ilyenkor zongorát javítani/ más jár itt az emberek fejében/ már akinek még megvan/ mert igencsak dúl most a fejet röpítő masinák divatja” (Levél Schmidt Tóbiástól).

Mert nemcsak a régi és újabb alkotómesterek nevének és műveinek feledésbe merülését hozta el a modern kor falansztere, hanem az egész emberiség uniformizálását is. Ezt érzékelteti a költő Falak című versében, amelyben a ,,kövér fal“ az egész világot körülöleli, elhatárolja, egyformává teszi, amíg valakiből ki nem fakad a csodálkozó felkiáltás: „nézzétek, gyerekek/ még zászló is leng rajta!” A népek elfeledik múltjukat, eredetüket, hacsak valami jelképes emlék véletlenül nem idézi azt fel számukra (Századvégi jászok).

Az uniformizált, globalizált világ elidegeníti egymástól az egyszerű, mindennapi embereket is:  „jön velem szemben/ rámköszön a szomszéd/ ajkamra szalad/ a hetes számú bájmosoly/ fortisszimó/ én: kalapot le/ (ez most nincs)/ ő: kalapot fel (neki van)/ ó ez a józan/ mozdulat/ a reflex/ indulatos mértanképlete” – írja Ismerőseim című versében. Persze, napjainkban még az ilyen lélektelen üdvözlés is ritkaságszámba megy, a szomszédok, a „barátok”, már irigy ellenségekké váltak (Házavatás). A ma embere saját otthonában sem érezheti biztonságban magát, a falak nem nyújtanak menedéket azzal, hogy legalább az éjszaka álmait megőriznék. Másnap ébredéskor: „hektárnyi másnaposság/ lep meg/ mellém ül/ nagyokat hazudik/ a reggel” (Kipihent falak). Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a Tegnapról maradt falásnyi kedvem című költeménye is: „s gondjaim meggémberedett tücskei/ mint hatalmas kerekasztalt/ ülik körül/ tegnapról maradt/ falásnyi kedvem”. Ilyen „sóhajtva ébred a reggel” a Légbölények című versben is. A napi gondok – bár néhány versben szimbólikusan felnagyítva jelennek meg – nagyon is általánosnak tűnnek:

„kádamban krokodil fürdik
szőnyegemet felperzseli a nap
szól a telefon
hümmögnek a vonal túlsó végén
könyveimet szél lapozza
idegen kezek beszegzik ajtómat
most csak mozdulni mozdulni
mozdulni merjek”
                         (Mozdulni mozdulni)

Jelképes a hideg, a kietlen, közömbös, elzárkózó világ és a szeretetre, melegségre vágyó kisember kiáltó ellentéte is (Kabátom alól kinéz a meleg), de (hiszen a magánynak is vannak fokozatai) a szülőföldjét kényszerűségből elhagyó ember fájdalma is, akinek az „eleven madarat”, a szót, az anyanyelvet is magába kell fojtania (Menekülttáborban). Elidegenült világunkban nem nyújt már örömöt az ajándékozás sem (Az ajándék), sőt, olykor még a szerelem sem lehet igazi menedék, mert a tél, a fagy kietlen világában megdermed a szépség is (Didergő tulipánok). A szerelmespár, a Mi összeforrt ugyan, de a mindenség veszélyei elől lélekszakadva menekülnie kell (Lélekszakadva). A költő azonban – ha áttételesen is – mégis reménykedik a szépség, a szerelem diadalában: „mert gondolom a rétet/ most már átballaghat rajta/ a tavasz/ és készen benne/ az illat/ a szín/ a virágzás/ a naplemente szomorúsága/ a te beleegyező/ bólintásod” (Virágzás).

Jóllehet a szerző éretten, tárgyilagosan veszi tudomásul a valóságot, amelybe beleszületett, ez korántsem jelenti, hogy ellenállás és ellenvélemény nélkül törődik bele a megváltoztathatatlanba. Az igazi költő a tények puszta regisztrálásával is tiltakozik, de ars poeticáiban még erőteljesebb a lázadó hang:

„szavaktól érdes a papír
fegyelmezett
hatalmas ármádia
elszántságot tükröz valamennyi betűarc
tövisnaszád ha szemed rájuk veted
könnyedén átrobog a szíveden
de akkor se hajoljon földig a lelked”
                                                                   (Ne hajoljon földig a lelked)

A harang című versben az imént kiöntött harang még forró és hangtalan, még „vésik, fúrják, csiszolják”, „de ő türelmetlen/ már indulna/ a toronyba/ kongani”. A valódi költő számára  az „élet pofonjai” ellen az írótoll az igazi menedék, de harci eszköz is: „ezért olykor felforr bennem/ a szótlanság/ tollért iramodok/ s mint a fényreklámok/ teleírom az éjszakát” (Mint a fényreklámok)

Természeti, nem ritkán kozmikus jelképekkel fejezi ki a költői elhivatottság lényegét (Csillagot építek, Égbolt apró felhőkkel, Darabokra tépve, Főpróba). A művésznek az emberiséget kell szolgálnia, akkor is, ha ezt mások „rögeszmének” tekintik (Kálvária), és az értékeket – ahogyan egykoron Babits és Radnóti is vallotta – mindenáron át kell menteni, meg kell őrizni az utókor számára:

„ha egyszer
elindul az aranyvillamos
ha az aranyvillamos
egyszer elindul
ha elindul egyszer
a villamos aranya
a tengernyi aranyat
majd átmentem
egy másik megállóba”
                       (Aranyvillamos)

Egy elmúlt világ emléke, a gyermekkor iránti nosztalgia is erőt ad a költőnek a mai idők közönyének elviseléséhez, bár az egykori illúziók egy része a felnőtté válással eltűnik (Pléhautó, Mese, Fel a kapaszkodón egy Benedek Elek mesében, Játék, Hócsaták, Gyergyó felől). Nagyapjának alakját így idézi fel: „kertes háza volt/ nagyapámnak/ kertes háza/ diófa alatti magánya/ most mellé ülnék/ beszélgetni/ a kertes ház udvarán/ a diófa árnyékába/ de nem tehetem/ helyettem/ a század ült mellé/ s csenddé kötözte/ az én nagyapámat” (Nagyapám). Az egykori kedves emlékek egyre messzebbre távolodnak: „déli harangszó épül a tájba/ szénaillatú emlék párolog/ távol/ nagyon távol tőlem” (Nélkülem fogy el a messzeség).

A természet és a művészet szépségeiből is erőt és kedvet meríthet a mai költő, amint azt a Brueghel, Nocturn, Virágzás, Ad Balassi vagy a Kép című versek bizonyítják. Ez utóbbiban öröksége „a falióra/ versenyt ketyeg/ Gy. Szabó/ hexaméterben írt/ metszeteivel”. A kristálytiszta logika is szerepet játszik a világ megértésében vagy legalább elfogadásában. Ilyen a Logika, a Mögöttem vagy a kötetzáró Ki az aki visszakérdez című vers:

„van úgy hogy egyszer
vagy minden ízben
csak én érzem
csak ti érzitek
valaki bennem
valaki bennetek
minduntalan visszakérdez”

Böszörményi Zoltán költői eszközei rendkívül újszerűek, egyéniek. Hangvétele tárgyias, hiszen a versek túlnyomó részében tényeket regisztrál, tényeket, amelyek önmagukért beszélnek. Ehhez az ábrázolásmódhoz fegyelmezett hang, rövid, tömör sorokból álló, központozás nélküli szabadvers-forma illik. A szerző eleget is tesz ennek az íratlan szabálynak, ám a szabadverseken belüli képanyaga, stilisztikai eszköztára roppant gazdag és árnyalt. Az érzelmek intenzitását általában jelképes formában tolmácsolja. E gazdag és változatos szimbolika – a modern lírai törekvéseknek megfelelően – néha homályossá, azaz többértelművé teszi a költői üzenetet, a mondanivalót. Gyakran tetten érhető az impresszionista vagy szürrealista hatás is. A gazdag költői képanyag bemutatására szinte bármelyik költeményt idézhetnők, de – nem egészen véletlenül – a következőt választottam ki:

„Bábel tornyán kék hangulatokkal
babrál a napfény idegkeze
leül mellém a székre
a kép szín-szerkezete
ámulom fodros mozdulatok
mélypiros logikáját
míg képzettársításom
lélekfinom csend babrál
a Bábelt építő izotópokon”
                                   (Brueghel)

Az igazi versolvasóban mindig lappang egy kevés a költőből is, hiszen a lírai alkotást nem magyarázni, hanem érezni kell. Hatványozottan érvényes ez a megállapítás a modern, sőt a legmodernebb lírára, hiszen a költő sem magyarázza, csak sejteti, sugallja érzéseit, gondolatait. Nem is teheti másként, mivel a külső világ lelkében tükröződik vissza, és ezt a tükörképet – néha egyéni hangulatától, máskor általánosnak hitt tapasztalataitól, esetenként logikai következtetéseitől függően – verseiben újból kivetíti a világba.

Ha ez így igaz – és miért ne volna az? – akkor minden verselemzés, szövegmagyarázat, még ha logikusnak tűnik is, önkényes.

Dr. Brauch Magda

(Megjelent 2002-ben, az Irodalmi Jelen júniusi számában)