Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Közös utazás az Aranyvillamoson

„Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot”
---------------------------------------
„No, mondám, majd ha nagy leszek
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
„Így kongatom most untalan
E verseket – bár hangtalan.”
(Arany János: Naturam furca expellas)

A költő ír. Ír, mert a tehetség, akár tavasszal a növényzet, kikel, kiütközik, „vasvillával” sem lehet visszatartani. Ír, belső késztetésből, ír, mert másként nem tehet.

„Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran.”

– vallja egy igazi költő, Radnóti Miklós – akinek most a centenáriumát ünnepeljük –, bár pontosan tudja, hogy meghallgatásra nem számíthat abban a korban, amelyben él.

És a ma költőjét hányan értékelik, kik hallgatják meg? Hiszen „modernizált” világunkban már maga az olvasás is kiment a divatból… Mégis: az alkotásnak, a művészetnek, a költészetnek fenn kell maradnia, mert a költészet egyidős az emberi beszéd kialakulásával, és csak az emberiség kihalásával tűnhetik el. Költői tehetséggel megáldott-megvert emberek mindenkor születnek, és fenn fog maradni az egykor kétségkívül nagyobb verskedvelő tábornak egy vékonyabb rétege is, amely nem esik ki a legsűrűbb rostán. Ehhez a réteghez szól Böszörményi Zoltán legújabb kötete, A semmi bőre*, melyben végre eléri az előzőekben csak áhított Aranyvillamost, felszállhat „a vágyak és álmok járgányára”, mely a múltat, de a jövőt, a hátramaradt éveket is bejárja vele. S bár modern líráját a többértelműség, a jelképesség jellemzi, sikerül közös hullámhosszra terelni olvasóit is, s így őket is egy közös utazásra invitálja Aranyvillamosán.

Elégikus hangvételű darabokkal indul az új kötet. A magány, az elidegenedés a kilúgozott „semmi bőre” életérzés korunk jellemző tünete, és szerencsésnek mondhatja magát, aki – mint a költő – így vall erről: „Erős vagyok, erős újra, / Erősödöm magányomban, / Bőröm, mint a dobok háta, / Koppan rajta pálca-bánat” (Illat). Több más versében is sugallja, hogy a magány ma az élet természetes velejárója (A lugasban hull a hó, Etűd). Ez nem zárja ki, hogy újból és újból keresse helyét a világban, ahogyan a régen élt nagy lírikus is kereste (Francesco Petrarca) és így a mai költő is:

„Létezem, vagy ez csak látszat,
Magamat magamból kitaláltam,
Én vagyok a lét fonákja?
--------------------------------------
A szabadság extázisát dédelgetem.
Ez lenne létemnek bizonysága?”
(Inkarnáció)

A bizonytalanságból, a gondokból azonban van egy biztos kiútja, menedéke, a költészete: „Kisétálni a mindenből, / Mily élvezet, / Betűk mögé térdelve / Imádni ezt a helyzetet.” (A délután fénye).

A világot bejárt költő színes, hangulatos képet fest az idegenben látottakról (A bridgetowni piacon), de – magával ragadva aradi „útitársait” – egészséges lokálpatriotizmussal mindenek fölé helyezi szülővárosát:

„Nem gyötörnek már újabb fóbiák
Trója, Alexandria, Budapest, most
Aradom a bearanyozott glóriám.”
(Arad)

A vers új magja című következő ciklus – mottójául Adyt idézve („Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.”) – furcsa, de érthető kettősséget mutat: a költő köszönti az új fiatal századot és a még fiatalabb évezredet, de lelkesedését lehűti a kilátástalan valóság: „Új sorsunk hajnala kél, / Létünk felett a semmi ég.” – hangsúlyozza a vers új magja refrénjében.

A költészet ma nem fogja megváltani a világot, mint egykor Ady hitte (de ő is csalódott), a mai költő mégsem tud remény nélkül alkotni. Ars poetica-szerű verseiben hirdeti azt a hitét, hogy a művet, a verset, az értékeket megmentheti (A versus, Viszem, A versről, A mondat, A vers). Számára létszükséglet a költés, az írás, rémálmában attól retteg, hogy cserbenhagyja ihlete:

„Tarkóm alatt tüzes rémálom.
Arra ébredek, nem tudom megírni versem.
---------------------------------------------------
Megbeszélném magammal, hogy nem félek,
De csak addig,
Míg egy újabb szót keresek a befejezéshez.”
(Arra ébredek)

Az olvasóval való „közös utazás” Szüntelenül foglalkoztatja: költészete megközelítéséhez nyújt tanácsot: „Lépdelj, szaladj velem, / Titkaim, az eldugott szellemet / Keresd hát, keresd szüntelen, / E néma sivatagban hol / Útra kel a vándor képzelet. / Ösvényét a fénynek versem / Rejti el, / Jeleit, ha megtalálod / Győztél, s ég veled!” (Tágas teret).

Ettore Majorana múlt századi tudós tragikus sorsa már régóta foglalkoztatja költőnk képzeletét. A róla szóló versciklus bevezetőjéből megtudjuk, hogy Majorana volt az atommaghasadás elméletének első kidolgozója 1937-ben, de találmányát elsikkasztják, és 20 évvel később mások neve alatt ismertetik. Ezt az eseményt a zseniális tudós megmagyarázhatatlan eltűnése követi, állítólag, a tengerbe vetve magát, öngyilkos lett. Böszörményi Zoltán szerint neki is, az olvasónak is abban a hitben kell élnie, hogy a tudós nem halt meg, hanem egy kolostorban élt tovább, és onnan küldi „üzeneteit”. Ezek a „majorana-versek”, melyek a tudóst érzelmekkel, fájdalmakkal, örömökkel, cselekedetekkel ruházzák fel (Majorana szerelmes, Majorana látomása, Majorana magányos, Majorana vallomása stb.)

Nem kétséges, hogy Majorana jelkép, érzelmei a költő lelkiállapotát, hangulatainak változásait szimbolizálják. Ez azért is nyilvánvaló, hiszen a ciklus darabjaiban Majorana költő is, néha cserbenhagyja ihlete (Majorana ihlettelen), máskor „Húrokon pengeti ujját az öröm” (Majorana gyűjtöget).

Az ezt követő Szilánkok című fejezet rövid, tömör – néhány szóból álló – filozofikus tartalmú aforizmákból tevődik össze. Ezek a mély értelmű gondolatok költői-emberi élettapasztalatokon alapszanak: „szeretnék / veletek lenni / de nélkületek is / nagyon jó„ ( Jó); „minden / egyedül / fénylik fel / félelmét elűzendő / magában énekel” (Magány). Talán legértékesebbek a költői hitvallásról árulkodók: „tisztítóm / szavaim / szavaimmal / benned / tisztulok” (Tisztulás); „egy lakható versben / otthon érzi magát / minden mondat” (Otthon). A legtöbb „szilánk” a szerző emberi tartásáról tanúskodik: „vagyok / dísze / a valaminek / szónak / térnek / eszmének” (Vagyok); „életed /nem is volt / igazán / élet / ha meg nem / gyaláztak / meg nem / dicsértek” (Élet); „kit /a közöny / fűtött / a mennybe / s a pokolba / sem mehet” (Közöny); „minden / tervemben / egy / újabb terv / magja / vádol” (Terv).

E harminchét rövid verset újabb hasonlók követik Az ígéret földjén című következő fejezetben, mely Petőfi Felhők ciklusából idézett mottóval indul. Az itt olvasható tanulságokat tükröző veresek is Petőfi egykori, de máig érvényes gondolatait „aktualizálják”, telítik meg mai tartalommal, bár egyik-másik rövid, bölcsességet tolmácsoló darabot akár Petőfi is írhatta volna (ha összevetjük a Felhőkben kifejezett gondolatokkal, eszmékkel): Leszek, Emlékezet, Elmúlás, Sortüzet, Az idő stb. vagy a Miért című vers: „miért van / mindig / az idióták / maradnak / és távoznak / a gyengék”.

Jóval „maibb” igazságot fednek föl a következő sorok: „amikor / lehullt / rólunk / a bilincs / szabadon / lélegeztünk fel / agyő / rabszolgaság / aztán / ott volt / a pénz” (Amikor).

Böszörményi Zoltán Aranyvillamosán két azonos című ciklussal fejeződik be az utazás. A szerelem illata című első rész Faludy György idézettel indul, majd három szonett, néhány rövidebb vers, és befejezésül ismét szonett következik. A ciklus szerelmi vallomásainak stílusa olykor a bibliai Énekek énekére emlékeztet, kissé erotikusabb felhanggal:

„Én legyek hűs tenyeretek tarlója,
Fehér kebletek közt ingó bója.
 
Ajkatokra forró pecsét az ajkam,
Szemeteknek forrás a tekintetem,
Vállatokon pihen bús fejem,
Ágyékotok nedve fokozza szomjam.”
(Hölgyek)

A következő sorok viszont kissé József Attila hasonló tárgyú verseire emlékeztetnek:

„Mondom magamban, hogy hiányzol,
Mondom magamban, hogy úgy kellesz
Mint riadt vadnak téli jászol.”
(Est)

A ciklus néhány darabjából (úgy tűnik), már csak a szerelem emléke villan elő: „A holnap sugarában még megcsillansz / Magamban cipellek, / Mint bűnt, / Mit imádtam.” (Megcsillansz).

A kötet befejező része A szerelem illata című szonettkoszorú. Ez a ma újból divatos műfaj 15 szonettból áll. Az első 14-et jellemzi, hogy mindenik vers utolsó sora egyben a következőnek kezdősora is, az utolsó, a Mesterszonett ezekből az ismétlődő sorokból áll össze. Ahhoz, hogy így, e – nem egyszerű – szabályoknak megfelelő, értelmes, összefüggő és az olvasót magával ragadó versszöveg alakuljon ki, valósággal költői bravúr szükségeltetik. Az érzelmek maradéktalan kifejezéséhez – természetesen – nem elegendő a költői mesterség magas fokú ismerete és művelése. Elnyűtt, idejétmúlt közhely a forma és tartalom egysége – vagy inkább megegyezése –, de ezúttal aligha lehet pontosabb kifejezést használni. Böszörményi Zoltán számára a szonettkoszorú „megalkotása”, fölépítése nem pusztán költői játék vagy próbatétel (bár meglehet, ez is, az is közrejátszott), hanem egy igen mély és erősnek látszó szenvedély tolmácsolása, mondhatni hajszálpontos „diagnózisa”, amit ráadásul, 15 szonetten, 210 verssoron át helyenként még fokozni is képes, de mindenképpen magas hőfokon tart. A sejtelmesen finom, halk hangon induló vallomás már a második szonett közepe táján fölerősödik: „Megemészt a roppant tűz idebent.” Majd egymást váltják a halkabb és erősebb hangok: „Harang virága kondul ismét messze, / A gyönyör hangján megint figyelmeztet. / Bejárt tájaid bejárja örömöm,” (3. szonett); „Tömény csókban, vérerekben fuldokol / A mindenség, s én nem veszem zokon, / Hogy szusszal nem bírod tovább, osztozol / A mérgen velem,” (8. szonett). Ugyanígy váltakoznak a bravúros költői képekkel a dísztelenebb, de éppen egyszerűségükben legőszintébbnek tűnő sorok: „Szerelemmel szeretni, hát itt vagyok.”; „Én legyek az örök meglepetésed”; „Amihez érsz, ahhoz van igazán közöm”; „Jöjj velem, én már csak téged akarlak.”; „… Mondd, mi leszek nélküled?”; „Szavaidat visszhangozzák az egek.” Ezek a találomra kiragadott sorok – melyek csak ízelítőt adhatnak e mestermű szépségeiből – talán nem véletlenül gyakran az utolsó Mesterszonettben is jelen vannak:

„Halkan mondom, s ha te is fogadod
Szerelemmel szeretni, hát itt vagyok.
--------------------------------------------
Én vagyok ez a váratlan idegen,
Korbácsodnak csápjai a szívemen,
Kiben sereglik, képzel ezernyi vágy,
 
Kiben reménnyel alszik a homály.
Szavaidat visszhangozzák az egek,
Elviszem magamban a hűségedet.”

Közös utazásának végére ért költő és olvasó. Szép, kellemes és tanulságos út volt, minden versszerető olvasónak ajánlott. És őszintén reméljük: még sokszor kapunk Böszörményi Zoltántól, a költőtől és írótól hasonló meghívást:

„Utazz velem, lehet ez gyógyszer, kikevert méreg kátránya, vagy
Kétely, melynek mézes diadalát ajkad újra kóstolja.”
(Aranyvillamos)

Brauch Magda
*A semmi bőre. Kalligram, Pozsony, 2008.