Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Nagy Zsófia: Az író árnyal, az olvasó kukkol


Te jó ég, hat és félszáz oldal! Mi tagadás, ez volt az első gondolat, ami belém villant, amikor kezembe vettem Böszörményi Zoltán új könyvét, Az éj puha testé-t. Tartottam tőle, miként fogom átrágni magam a vaskos köteten. De a terjedelem csak addig riasztó, míg neki nem fogunk az olvasásnak. Ha jó a kötet, már azért aggódhatunk, hogy hamar véget ér. Akkor úgy kell haladni, ahogy a kisgyerek Túró Rudit eszik: csigalassúsággal, hogy tovább tartson az élvezet.



A cím szavai, az „éj”, a „puha”, a „test” sejtelmes, könnyed, pikáns könyv-élményt ígérnek. Már az első oldaltól feltűnik a hihetetlen töménységgel használt jelzők sokasága. Egyetlen főnevet sem hagy az író minősítés nélkül: „A függönyön átröppenő fények vízben csillogó pikkelyekként ugráltak a lakkozott parkettán.” A szöveg képekben gazdag, a cselekményt szinte háttérbe szorítja a mondatok aprólékos kidolgozottsága. Az író ezer színnel árnyal, hangulatot fest, és szereplői fejébe férkőzik. Olyannyira a lélekre összpontosít, hogy konkrét információkat arról, hol és mikor játszódik a történet, nem kapunk. Nem szorítja köznapi keretek közé a művét. Nincsenek pénznemek, országok és települések, vezetéknevek. Bár főként magyar keresztneveket használ, a színhely, a környezet, a hangulat nem magyar.

Iromba, potyolja, incsely… Böszörményi Zoltán olyan szavakat alkot, amelyeket sosem hallottam még. Nem nehéz leleplezni, hogy korábban versformában dolgozott. Története talányos, nehezen oszlik a szereplőket övező köd. Az olvasó vakon tapogatózik fogódzó után. Később azonban már felszabadultságot ad, hogy nem helyezi el időben és térben a cselekményt. A regényben nincsenek hétköznapi, nyers egyszerűséggel leírt tárgyak vagy cselekvések. A fénypaca dermedt, a reggel suhanc még, az íróasztal terpeszkedik, a könyvespolcok vigyázzban állnak. Az író gondolatai, és a történet szálai csak úgy burjánzanak. Mintha tele lenne a feje gondolatokkal, és kevésnek találna egyetlen cselekményt és egy maroknyi szereplőt arra, hogy minden mondanivalóját kimondassa velük.

Az éj puha teste nem egyetlen könyv, hanem egymástól különálló történetek egész sora. Érdemes odafigyelni, mert a szereplők, szálak és történetek dzsungelében könnyű elveszni. A szereplők sokszor nem várt módon viselkednek, ezért nehéz velük azonosulni. A szelídként, „asszonyiként” jellemzett Nináról ki hinné, hogy meggyilkolt egy fiatal férfit, méghozzá úgy, hogy tőből lemetszette a nemi szervét? Az író nem fél a hirtelen váltásoktól, a merész fordulópontoktól, a nehéz témáktól, mint például a másság, amelyről korábban még sohasem olvashattam regényben. Itt egy helyen megtalálni valamennyi emberi szerepkör képviselőjét: gyilkost, áldozatot, szeretőt, csalfát és megcsaltat, hitványt és önfeláldozót. Egyetlenegy közös van bennük: mindannyian súlyos terheket cipelnek a vállukon, és valamennyien vívódó emberek. Mintha az író célul tűzte volna ki, hogy az élet valamennyi területét megénekli. Kapcsolatokat leltároz, közben pedig a legváratlanabb pillanatokban tör filozófiai magasságokba.

A forma töménységét, túlcizelláltságát jól oldja a hangsúlyos krimi-vonal. A kötet nagy erőssége a látszólag formális beszélgetések, találkozások, közömbös mondanivaló mögött rejlő játszmák leleplezése. Briliáns a leírása például annak, ahogyan egy átlagos munkahelyi beszélgetésen a lány legszívesebben szájon csókolná a főnökét, míg az a mellét stíröli, de szavaik nem árulnak el semmit. Az egykedvű, hivatalos tárgyalás látszata fennmarad, csak a felszín alatt forr a láva. Az író nem elégszik meg azzal, hogy tetteiken keresztül mutassa be szereplőit. Ízekre szedi őket, belekukkant a fejükbe még azoknak is, akik éppen hogy csak átsuhannak a porondon. Minden gondolatot kiveséz, minden személyiséget árnyal. Könyörtelenül megmutatja figurái visszásságait, hibáit. Itt kielégülhet a mindenkiben ott rejlő vágy a kukkolásra.

Olvasás közben azonban mindvégig megmarad a színdarab-érzés. Nem bújhatunk a szereplők bőrébe, inkább a nézőtérről figyeljük az eseményeket. A világ, ami a regényben elénk tárul, eszményített. Az emberek fennkölten társalognak, a rendőrfőnök az élet értelméről töpreng. (És nem mellékesen a hírlapíró limuzinnal jár.) A könyvben – legalább papíron – még olyan férfi is létezik, aki a végtelen univerzumot fedezi föl egy sztriptíztáncosnő ágyékában. Bár az alkotó számtalan szereplőt mozgat és szálat bonyolít, Zénót érzem mind közül a legemberibbnek, legplasztikusabbnak, leghitelesebben ábrázoltnak. Ő valóban hús-vér figura. Vele indul, és ér véget a kötet.

Végül nem lélegezhetünk fel, a történet nem zárul megnyugvással. Szinte valamennyi hős sorsa tragikus, kivéve épp azét, aki a legmélyebbről indul. Tamás, a hontalan, a magányos, a menekült boldog lehet. A gazdag, a szépséges, a sokra hivatott pedig megsemmisül.

 


/Elhangzott a nyíregyházi főiskolán, 2009. szeptember 29-én/