Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Vanda... Van ! Az örök örök - Bréda Ferenc

(Böszörményi Zoltán, Vanda örök, Ulpius-Ház Könyvkiadó, Bp., 2005.)

„Visszatérek a papírjaimhoz. Felötlik bennem, hogy effélékkel Vanda szórakozik. Felhív valakit, majd hirtelen mozdulattal lenyomja a vonalmegszakító gombot, és azon vihog, hogy milyen jól átverte az illetőt, aki aztán találgathatja, vajon ki kereste.

Ezt akkor mondta el nekem, amikor egyik nap elpanaszoltam: az utóbbi időben valaki azzal szórakozik, hogy felhív, majd leteszi a kagylót. „Ó, én is megteszem ezt néha. Tudod, milyen izgalmas! Képzeld el szegényt, mennyi minden megfordul olyankor a fejében. Mindenki dugdos valamit, Van valami bűne vagy oka a lelkiismeret-furdalásra, van miért kétségek között őrlődnie. Az ember lelke nem tiszta. Egyikünké sem. Miért, talán a tiéd az?”

(…)

„Ha jól belegondolok, minden meggyőződésem ellenére én is hajlamos és hajlandó vagyok a rosszra. A jó nem lehetne meg önmagában, nem csaphatnának össze az ellentétek. Mondják: »A cél szentesíti az eszközt.« Persze, de csak akkor, ha a kitűzött cél jó! Ha a cél gonosz, bármilyen eszköz a rosszat szolgálja. És ha a cél nemes, mi a biztosíték arra, hogy az eszköz nem gonosz? Bárhogy csűröm-csavarom, a rossz elkerülhetetlen.” (pp. 22–23.)

A Vagányok Vandájának

Böszörményi Zoltán kiváltképpen filozófiai-szellembölcseleti meghatározottságú, a létezés metafizikai tényezőire és állandóira fölöttébb érzékeny, s az ontologikum lényegét kutató szerző.

Hisz a Böszörményi által „lélekvezetett” költészeti alkímia és alanyi circumambulatio,körforgás, „körhinta” – a mind följebbi, magasabb létszintekre följutó-föltörő, vargabetűző, Thézeusz-i labirintus-járás – a kör-kör-ös, csavarmenetes, spirálisan kanyargó, spirituális, szellemi Út – az „Aranyvillamos” és az aura révén történő illuminatio és megvilágosíttatás – már alkotónk legutóbb, 2005-ben megjelent – s a befogadásesztétikai szinten szivárványosan irizáló – lírai kötetének is a központi, s a szöveg egészét átvilágító-besugárzó motívum-magja és hermeneutikai szempontból is alátámasztható szemantikai töltete-üzenete.

Böszörményi Zoltán most megjelent fenomenológiai és egzisztenciális regénye (Vanda örök, Ulpius-Ház Könyvkiadó, Bp., 2005.) ugyanebbe az ontológiai minőségű jelenségeket fölfedő, dekonstrukciós irányultságú, titokfejtő és héjleválasztó Lényeg- és Substantia-fölfedezés modern odisszeájába illeszkedik szervesen bele.

Filozófiai képzettségű prózaírónk a pszicho-optikai föltérképezés munkálataiban elsősorban két réteget térképez föl a prózai műnem struktúrális-stiláris eszközeinek segítségével:

a fölületi struktúrák talmi tektonikáját,

valamint – s ez a regény rejtett mozgatórugója –

az alakzatok által hordozott jelentés topológiai dinamikáját.

Böszörményi Zoltán e két, egymással ellentétes, ám valójában egymást kiegészítő létezés-szint egymásravetítésével bontakoztatja ki a Hiány – pontosabban: a Szubsztancia evilágbani hiányának – a szükségszerűen kijelentő s esetleg óhajtó-föltételes vagy fölszólító módban végbemenő-kicsúcsosodó, negatív, katafantikus apológiáját.

Az arisztotelészi Akcidencia, esetlegesség múló, illékony, tiszavirágéletű, oszló s szertefoszló.

A Szubsztancia, a Lényeg ellenben az a szubsztancia, amely kategorizálódik, az a szubsztancia, ami a hírneves, filozófiatörténeti és szám szerint tíz ontológiai kategóriába tagolódik-ágyazódik bele, az a szubsztancia, ami az akcidenciákban konkretizálódik-tárgyiasul-és-emblematizálódik, az viszont – örök.

De Böszörményi nemcsak az arisztotelészi filozófia gnoszeológiai megkülönböztetéseinek a kiváló ismerője, hanem a karteziánus nyomvonalú bölcselet továbbfejlesztésének is föltétlen híve:

„Semmi sem biztos, mert minden biztosban benne foglaltatik a bizonytalan. S amikor a biztosban sem lehetek biztos, egy másik bizonyoshoz fordulok segítségért. A megismeréshez.” (p. 7.)

– írja a Descartes-i gondolkozás újjáélesztésének a nyomdokain haladó szerzőnk, mint a neo-racionalizmus prózai megszólaltatója.

Böszörményi világa ab ovo logikus, sőt… hiper-logikus.

Via Descartes.

„A gyötrő kételyt egyedül a megismerés tagadhatatlan, fizikailag is bizonyítható érvei segítenek áthidalni. Át, az örökösen elém gördülő akadályokon.” (p. 7.)

– írja a könyv invokációjában Böszörményi.

De ettől függetlenül is a külön fejezeteket alkotó-képező bölcseleti meditációk, eszmefuttatások és a paradoxálisan „észszerű misztika” hullámhosszain zajló-történő „elmélyülések” – azaz: az intellektus szárnyalását a legteljesebb mértékben kielégítő, metafizikai jellegű szövegrészletek – amelyeket Böszörményi spinozai pontossággal montíroz be a mű formai erővonalainak az ácsolatába – különleges, elméletileg megörvendeztető és – miért ne? „gasztro-logikailag”: ínycsiklandozó – színfoltot képeznek a regény különben válogatottan és kimérten, tárgyilagosan rideg, mert anyagilag-hatalmilag érdek-központosított, haszonelvű és profit-orientált, s Balzac Elveszett illúziókra emlékeztető maratonjában.

Böszörményi Zoltán ontológiai techno-Odüsszeiája a XXI. századi vállalatvezető üzletemberek társadalmi és nyelvi konvenciók által „preformatált”, Matrix-világába vezeti el és be az olvasót.

Robotizált, nyereség-hajszoló világ ez, a már Ady által is lírailag ostorzott „disznófejű Nagyúr” – a Baudelaire és Verlaine által szárnyraröppentett szimbolizmus nyelvén pedig: a néhol alkímiaivá váló „Arany” – a Pénz, a „Laska”, a „Zsé” – ködös, zűrzavaros, homályos, kaotikus és dantei hona ez, aminek most már modernizált, fotocellás kapubejáratán a hagyományos „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” mellett korolláriumként, magyarázó toldalékként még az áll, hogy: „Homo homini lupus”.

A százalékolás, a bürokratikus-adminisztratív-könyvelési, nomeg a bankszakmai tolvajnyelv által lefedett szocio-informatikai rendszer ez, amelyben az elembertelenítő, totalitaritásra törekvő és szakbarbári kizárólagosságú finánc-imperializmus ellenére két szellemi „oázis”, két szellemi „ház” található, ahova minden valószínűség szerint még nem ért el a Sartre-i-Camus-i-heideggeri létezésgyakorlati elidegenedés és a személytelenülő elgépiesedés mindent egyenlősítő légkalapácsa.

Az egyik spirituális „délsziget” és bevehetetlennek tűnő mentsvár az érzékiség és a szerelem színeiben tündöklő, s a Vanda alakja körül irizáló mikro-univerzum.

Látszólag Vanda a teológia- a filozófiai értelemben vett Test, a Corpus-t konkretizáló megszemélyesülés emblémája és narrativákban kikristályosodó Istennője elsősorban.

A Test Böszörményi regényében interaktív szubsztancia-hordozó eszköz, amely az egyének által birtokolt testek kölcsönös egymásrahatásában válik funkcionálissá-operatívvá. Vanda mint test, a másik testhez való viszonyában az, ami: többek között - s talán elsősorban - evégett „van” Vanda:

„Vanda mellett fekszem az ágyban. Mindketten meztelenek vagyunk. Az előbb jöttünk ki a fürdőszobából.

Vandának az az ötlete támadt, hogy fürödjünk együtt. Először nekem kellett szivaccsal végigmosnom a testét, annak minden hajlatát. Majd én következtem. Amikor a heréimhez és a testemhez ér, elfogja a vágy, leguggol elém a fürdőkádban, és újra ajkai közé vesz.

Könnyűvé válok.
Nem velem történik mindez.
Nem is létezem.
Rengeteg minden eszembe jut, amit elmondanék Vandának. De nem teszem.
Ő sem szólal.
Nézzük a konyhából beszűrődő fény játékát a mennyezeten, ha a kinti függöny redői megrezzennek.”
(p. 42)

Ám Vanda nem marad meg pusztán csak az egyszerű testiség koordináta-rendszerén belül. Önmagát a következő, meglehetősen merész és kimondottan elmélkedő vénájú meghatározással írja körül:

„– A pillanat én vagyok. Én élem a pillanatot. S a pillanat bennem él. Megengedem neki, hogy bennem lakjék – nevette el magát. – Látod, milyen nagy úrnő vagyok. A pillanat királynője – suttogta, majd elborított csókjaival.” (p. 43.)

A másik erőd-rezervátuma ennek a gyakran áttekinthetetlennek és hallucinatorikusnak tetsző-tűnő, labirintikus létezésnek pedig a Ráció, az Ész s a bölcseleti értelemben vett Lelket és a transzcendens Animát szövegszinten is megtestesítő, Descartes-i Meditáció univerzuma, amely a regény egészében egy valóságos filozófiai kincsesszigetet alkot, s amely elsődlegesen a gondolati-logikai rendteremtés Ariadné-fonalának a meglelését tűzi ki önnön céljául rákérdezvén a paradoxálisnak és bizonytalannak látszó, mimétikus, fenomén-világra:

„Valóban én vagyok-e, akit a tükörben látok, vagy csak a másolatom? Ha pedig az vagyok, akit látok, akkor megbízhatom-e a tükörben, hogy az csak a foncsorozott üveglap, a bizonyosság pontos visszatükrözője?” (p. 8.)

Az ontológiai katabázis – azaz: a létezéselméleti lerobbanás, zuhanás és alászállás – az élet elélettelenülése – az anyagba-zártság idegtépő, platóni és Sartre-i-Camus-i börtönélménye, a magasabb értékeszmények teljes tartalmi kiüresedése, az axiológiai (értéktani) csőd, az ideális létszint anyagi és kizárólagosan én-központú tényezőktől való vírusolása, a minduntalan proteikusan átalakuló, pszichológiai stratégiázások beláthatatlan gombolyagja, az eszményiség folytonos meggyalázása és lázító kudarca, a haszonelvűség hidegen számító világa olyan infernummá, olyan pokoli taposómalommá alacsonyítja le az emberi létezés általános állagát eme XXI. századian hipermodern, ontológiai „termelési-regény” lapjain, hogy az eszményi értékrendet képviselő, humanista írónak szinte kötelességszerűen közbe kell lépnie, hogy megmenthesse a szellemiség egykori, s immár parányaira szétesett galaktikáiból azt, ami – akár kanti kategórikus imperatívuszként – még menthető.

A „homo homini lupus”-elv eme ultra-kapitalista, vállalkozói mundus-a, verme valójában nem más bizonyos értelemben, mint a filozófiatörténeti Gnózis tanainak a megjövendölt s egykor apokaliptikusnak minősülő, de korunkban immár bekövetkezett, modern beigazolódása.

Böszörményi az elbeszélői dimenzionálás egymásra­strukturáltságában kamatoztatja a gnosztikus világlátást:

„Ha jól belegondolok, minden meggyőződésem ellenére én is hajlamos és hajlandó vagyok a rosszra. A jó nem lehetne meg önmagában, nem csaphatnának össze az ellentétek. Mondják: »A cél szentesíti az eszközt.« Persze, de csak akkor, ha a kitűzött cél jó! Ha a cél gonosz, bármilyen eszköz a rosszat szolgálja. És ha a cél nemes, mi a biztosíték arra, hogy az eszköz nem gonosz? Bárhogy csűröm-csavarom, a rossz elkerülhetetlen.” (pp. 22-23.)

– magyarázza Vanda Rudolfnak.

Hatalmi univerzum ez, az agón, a Verseny, a versengés, a harc, a játszmák, a különböző szintű, mindennapos és hosszabb távú csaták és stratégia-játékok birodalma, a hipertrofizálódott, túlburjánzódó-tobzodó mega-Egók légtere és földje, a Rossz Országa, a Gonosz nem véletlenül „gnosztikus” Birodalma.

Ez itt a Világos Világ Fordítottja, a Fenti Fény Fonákja. Ez itt az immár a létezés egészére rátelepedő-ráülepedő Ál-világ: az Al-világ.

Körmönfont és bizonyíthatatlan gyilkosságok, gyanús, váratlan és meghökkentő öngyilkosságok, titokzatos halálesetek, mértani pontossággal kiszámított autóbalesetek szegélyezik-övezik-csipkézik-tarkítják ezt a dantei kuszaságú és homályú, hétbugyros, pszichedelikus Anti-világot, amelyet a menedzser-főszereplők választékosan mechanikus és hátsó gondolatokkal állandóan átszőtt nyelvi kifejezésmódja fejel meg minduntalan.

Ebben a morális dzsungelben rejtőzködnek a Böszörményi által elsőként föltérképezett menedzser-világ bestiáriumának 666-os fenevadai: a „polipok”, a „dinozauruszok,” a „krokodilusok”, a „cápák”, a „farkasok”, a „párducok”, az „oroszlánok”, a „rókák”, a „kígyók” és egyéb ragadozó „szirének” és szörnyűségek.

Eme ontológiai biorobotika kétes szándékú képviselőinek az olajozottan sikló és pörgő, ám matematikai szigorú és mégis szemléletes, s a szeget-fején-találó, irodai-közigazgatási-bankszakmai-és-menedzser-szaloni, társalgási nyelvezete kétélű szablya.

Offenzív és deffenzív, támadó- és védőfegyver is egyben, amellyel a potenciális ellenfelet-partnert-vetélytársat és nyereségforrást úgy tarthatja sakkban, úgy manipulálhatja, úgy kényszerítheti térdre, vagy úgy pusztíthatja el kíméletlenül ennek a látszólag ártatlan, de valójában fölöttébb veszélyes kommunikációs csoda-fegyvernek a Birtokosa, ahogyan azt a számára legkedvezőbb és legmegfelelőbb stratégiai helyzet – a görög kairosz – és önös érdeke – a hellén hübrisz, azaz: a dac, a gőg s a „kivagyokénség” – azt éppen megkívánja-előírja.

Folytonos feed-back-eket, vagyis körkörösen ismétlődő, negatív visszacsatolásokat használó, önmagára állandóan visszaható, öngerjesztő, alkalmazott játékelmélet tehát a javából a Böszörményi Zoltán-i menedzser-mundusa, ahol Rudolf, Malvin, Henrik, Simon, Olivér, Helga, Walter, Alfréd, Elza, Ervin, Róbert, Nina és a többi szereplő hánykolódik-vergődik.

A nem véletlenül divatos és egyben ritka – s valószínűleg: beszélő – nevek álarcában-maszkjában megjelenő figurák-alakok hétpróbás, mindenre elszánt, Dosztojevszkis játékosok, a „Licit” Rabjai, a vivere pericolosamente élharcosai, bajnokai és zsoldosai, megrögzött és szenvedélyes, adrenalin-robbanástól függő kockáztatók és szerencselovagok, akiknek skrupulum-mentességéhez csak önösségük kábítószerszerű végnélkülisége mérhető.

Ebben az életekkel és a kamatlábakkal flottul ferbliző-makaózó-baccarázó világban mindenki eltűnhet-elpatkolhat, és még az sem lesz világos általában, hogy miért, mi okból kifolyólag. Hiszen éppen az az egyik leglényegesebb velejárója ezeknek az enigmatikus elhalálozásoknak, hogy a mobilum, a mozgatórugó, a történéseket magyarázó ok törvényszerűen okkult és véka alá rejtett. A rejtélyes és nyilván megrendezett gyilkosságok mozgató-oka tehát kötelezően - és szinte rituálisan - ismeretlen.

S ilyen szempontból Böszörményi Zoltán a Homo ludens – a játszó ember – prózaírói regiszterében is meglepő újítást vezet be e kriminológiai alapvetésű és kicsiszoltságú regény esetében.

A tetteseket, a miérteket és a gyilkosság-öngyilkosság-megrendelők kilétét vagy esetleges személyazonosságát nem az „omnisciens” és „omnipotens”, a mindentudó és mindenlátó Írói-Bírói Hatalomnak kell a megszokottan passzív s a szellemi tunyaságra oly könnyen hajlamos Olvasó szájába rágnia, mint ahogy azt már unos-untalan megszoktuk az egyetemleges krimi örökzöld műfajában, hanem ezennel – fogózkodjunk meg! – a mélyentisztelt és szépreményű Befogadónak ajánltatik föl az a kutatói előjog, hogy szorgalmasan inaskodhasson egy-egy Sherlock Holmes, egy-egy Maigret vagy egy-egy Poirot mester-detektívi magas-iskolájában.

A Böszörményi Zoltán-i Olvasó-Befogadó, ugyanolyan interaktív minőségű, mint a Böszörményi Zoltán-i Test-koncepció, amelyben a Brecht-i V-Effekt is kiváltságos szerepet játszik, mintegy ellentmondásosan pozitív hatásfokú Elidegenüléssé – Egymásrahatássá – alakulva át.

Ámde az sincs kizárva – minthogy Böszörményi műve esetében egy rejtvény-regény lapjain halad hermeneutikai expediciónk valójában – hogy a címadó hősnő – Vanda – egészen mást is konnotáljon, mint az „egy-per-egy” érzékiség univerzumát és az ehhez viszonyítottan külső, tárgyias menedzser-világ hajszáját kárpótló, üdítő testiség édeni békéjét.

Nem, Vanda, nem csupán ennyi.

Vanda nemcsak a menedzser-mentálban elszenvedett, folytonos, „agyi” zaklatás – a stressz – fájdalomdíja, s nem pusztán az önmagától elidegenült, Hegel-i Szellem reinkarnatív, kompenzatorikus újjászületése-ajándéka a szenzualitás szemiotikai szférájában.

Minden valószínűség szerint Vanda nem csupáncsak ennyi.

Ámde kit – avagy inkább: mit – is jelképezhet a poliszémikusan titokzatikus hangzatú-szonoritású „Vanda” eme filozófiai képzettségű prózaírónál, aki a nyelvi és a szellemi alkímia kabbalisztikus fölépítettségű – az anagrammákat, a permutációkat, a szójátékokat, a beszélőneveket és az egyéb retorikai és stíl-technikai csalafintaságokat oly gyakorta használja föl.

A létezés egészét átható Világszellemet? Avagy az anyai Anyag szerelmébe záródott, de a plótinoszi, Égi Egyhez-Egybe visszavágyódó Bölcsességet – pontosabban: a Bölcselet Szerelmét – a Kozmikus Kincset, az Ens – a Lét és a Lesz – Egét, avagy az Ént?

Vanda lenne tehát az orfikus Sophia, a Lélek, s talán Ő lenne egyben a Philo-Sophia is? Hisz – miként azt a cím is hangsúlyozza – „Vanda örök”, azaz: VandaVan.

Avagy Vanda pusztán elsősorban a Bosszú – a kielégítetlen és „örök” Bosszú-Vágy – a történelmi korokon is átgyűrűződő Vendetta – eufemizált Sorsistennője-e, a kígyóhajú Gorgóból-Medúzából imádandó és főképp fölöttébb fölmagasztosítandó, csodálatos szépségű-jóságúnak hírdetett védőistennővé előléptetett, egykori Párka?

Vanda lenne a Hiúságok Hiúsága, a salamoni bölcsesség Vanitas Vanitatuma? És az Omnes Vanitas,a „minden hiúság”-meggyőződés Alfája és Ómegája, oka és következménye? …

Az enigmatikus és a filozófiai-teológiai társításokra is természetszerűen és óhatatlanul késztető, névszói állítmányú cím (Vanda örök) szövegszintű retorikai kulcsa a Böszörményi Zoltán művészetében már az Aranyvillamos konkrét-metafizikai lírai kötet esetében is kimutatható, fordított sorrendben történő befogadás, a vissza-keresés módszertanát igénybe vevő fölgöngyölítés, a visszafele-való-olvasás, a retro-lektűr hermeneutikai és ok-kutató technikájában lelhető föl.

Természetesen az sem kizárt, sőt az is könnyen megeshet ebben a megtévesztően szövevényes s a logikai liánok kuszaságára épülő, kalandprogramszerű műben – hogy Vanda elbeszélői személye szemantikai dekódolásának a megfelelőit nem az intermundumokban, a világok közötti térben vagy esetleg a csillagzatokat összetartó metafizikai régiókban kell föltétlenül megkeresni, hanem sokkal földibb és emberközelibb közegekben.

S ekkor, ha profánabbak szeretnénk lenni az írói üzenet rejtelmeit dekriptáló olvasatunkban, Vanda valami sokkal ismertebb – de a történelmi korokon mindazonáltal minduntalan áttranszcendentáló – szexuál-komportamentalista jelenség megtestesítője lenne-lehetne. S nevezetesen: a női ravaszságé, a feminis „odüsszeusz-ságé”, az önnön ludikus-játékszerű dominanciáját társadalmi-anyagi érdekként kezelő – s a látható kulisszák mögül minden láthatatlan és elkendőzött szálat mozgató, s a hiú ostobaságukban méltán lóvátett hímek által olyannyira hőn vágyott – „Nagy-Kapitány”-Hölgyé, az „Örök-Éváé”.

Ebből a pszicho-szociológiai távlatból tekintve, Böszörményi Zoltán a Selye János rendszerelmélet-kutatói munkássága nyomán kidolgozott és az utóbbi évtizedekben oly nagy fontosságra emelkedett játékelmélet szempontjából is jelentős kötete nemcsak egy detektív-regény és egy alkalmazott kriminológiai traktátus, amely modellszerűen magán hordozza a XXI. századi poszt- és transz-modern pikareszk műfajteremtő és műnem-meghatározó jegyeit – s amely ebből az okból kifolyólag méltán tarthat igényt a közönség-sikert szavatoló-mérő bestseller minősítésre – hanem egyben a nemek küzdelmének és kölcsönhatásos agónjának, versenyének-versengésének-mérkőzésének a nagyívű és magvas epopeiája is.

Vanda játszik, és elsősorban „játszik” a szó több értelmében is, hisz a ludikus minőség képezi személyiségének a központi gyűjtőlencséjét.

Pontosabban: a könyv lapjain zajló, szerepjátékos összemérettetésben és stratégiai csatában Vanda a Játékvezető-Felügyelő keverőasztalának szerfölött különböző, színes vezérlőgombjait kezeli, s ilyen, vezetéstudományi értelemben Böszörményi Zoltán Vanda örökje nem egyéb, mint a folytonos és folyamatos szexuál-kibernetikai irány-regény.

Vanda nemcsak tudja azt, hogy „mit akar”, de a nagy Menedzserek és a nagy Játékosok taktikai játszma-gyakorlatának a szellemében előre ki is dolgozza a regény lapjain gyűrűző, körmönfont haditerv – a Vezér-csel – minden technikai részletét.

S a nehéz partit ezenképpen természetesen flottul meg is nyeri.

Hisz beugratja, rászedi és megtréfálja a jóhiszemű és mit sem sejtő, gyanútlan Olvasót is, aki ennek következtében játékpartneri és amolyan epikai vetély- és üzlettársi viszonyba kerül Vandával, aki megpróbálja átvágni-átrázni-átverni a még dörzsölt Rudolfot is, meggyőzvén emezt (talán csak nem?!…) arról, hogy egy újsághirdetést kivágva mindannyiuk tudomására hozza azt a meglepő „hírt”, miszerint ő, Vanda, „tragikus körülmények között rövid szenvedés után elhunyt”, pedig mi, a Beavatott Olvasók már a címnek köszönhetően is eleve egyértelműen megvilágosíttattunk afelől, hogy „mi van”, és még ha álmunkból is költenének föl hirtelen, akkor is tudnánk azt, amit mindörökre megjegyeztünk, mármint, hogy „Vanda örök”:

„Visszamegyek az asztalhoz. Leülök. Az írószertartóban toll és papír után kutatok. Amikor írni kezdenék, odatéved tekintetem az újságból rám néző, gyászjelentésbe foglalt képre. Vanda arca az.

Kezemben megremeg a toll. Villámgyorsan olvasom a szöveget: »Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett lányunk, Vanda Lenz tragikus körülmények között, rövid szenvedés után elhunyt. Temetése a…«

Futok, ahogy csak a lábam bírja. Feltépem a kocsim ajtaját. Talán egy évszázadnyi idő is eltelik, míg megérkezem a tömbház elé, ahol Vanda lakik.” (pp. 202-203.)

De Vandának nemcsak a táv- és cél-vezérlési csalafintaság és okbonyolítás az egyetlen fegyvere.

Vandának a kezében van nemkülönben a másik, a minden időkben és minden időkön túl is bevált és váltig működő „csodafegyver” is: a nemiség – avagy korszerűbb szóval: „a szex” – mesteri gyakorlata.

S Vanda, az Örök, sem lehet kivétel ebben.

Sőt !

„A szex” még az Eszményi Nő – alias Vanda – kezében sem más, mint manipulációs és irányítási eszköz. S valójában számára sem válik a „szex” egyébbé, mint önnön, megvalósítandó Hatalmának-Birodalmának a legfontosabb gyakorlati záloga. Vanda egy, még pénznél is egyetemlegesebb váltóeszközzel – a nemiség empíriáival – azaz „a szex”-szel – fizet Rudolf föltétel nélküli behódoltatásáért és trubadúr-szerelemhez hasonlatos megigézéséért.

Vanda Rudolffal elkövetett-megejtett testi-lelki-érzelmi csíziói után nem is csoda, hogy Rudolfot „elkapja a gépszíj”, és veszedelmesen, észtveszejtően és „örökre” „belezúg” a – mint már említett – transzcendens teológiai állandókat is mozgosító-hordozó, de mégis valós – és mégis örök – Vandába.

Böszörményi Zoltán a mesélői Ars-és-Tekhné „örökmozgóját”, perpetuum mobiléját szabadalmaztatja ebben a Műben. Hiszen, ha a mű szöveg-struktúráját tüzetesebb vizsgálat tárgyává tesszük, fölfedezhetjük azt a rejtett, írói, konstrukciós „huszárvágást”, aminek szellemében az Alfa és az Ómega, a Minden-Kezdetek Alfája és a Vég, az Apokalipszis Ómegája a co?ncidentia oppositorum elvének megfelelően összeér, összeolvad és azonossá válik egymással.

Tudniillik az utolsó, regényzáró „búcsú”-bekezdés szövege egy és ugyanaz, mint a regénynyitó, „köszöntő”-passzusé. Ez a textus képezi eme „örökmozgó” Mű, körkörös fölépítettségében is kimutatható modulját, szövegépítészeti alapmértékegységét.

Merthát, íme a mű Alfája:

„Megnyomtam a kaputelefon gombját. Ma sem tudom visszaidézni, mi történt velem addig a pillanatig, amíg felértem, és kinyílt az ajtó.” (p. 11.)

A mű Ómegája pedig szövegszinten kongruens (egybevág) a mű föntidézett Alfájával:

„Megnyomom a kaputelefon gombját. Ma sem tudom visszaidézni, mi történt velem addig a pillanatig, amíg felértem, és kinyílt az ajtó.” (p. 203.)

Az előbbi idézetek alapján nyilvánvaló – kissé szándékolt szójátékossággal fogalmazva – hogy az Idem (lat. ugyanaz) technikája mégsem „ugyanaz”, mint az Ibidem (lat. ugyanott) tér-idő koordináták között kibontakozó-történő, elhelyezési és kiváltképpen „pozicionális” módszertana.

Másszóval: noha az idézett szövegrészletek betű szerint „ugyanazok”, a regény szövetében nincsenek „ugyanott”, és ezenmódulag egymástól különböző és egymástól eltérő minőségű, szöveg-stratégiai locusokat, mentál-topológiai „helyeket”-kapukat alkotnak.

De ezzel még nem merítettük ki a narratív Möbius-szalag minden rejtelmét. Hisz a regény kettőzött „csillagkapui” bi-direkcionálisak, vagyis két irányból is átjárhatóak, hisz őrajtuk keresztül hatolhatunk-juthatunk be „előre”, és az átélt kalandok után ugyanezeken a varázshídakon-küszöbökön át juthatunk „vissza”, és távozhatunk a Böszörményi által megrajzolt, Escher-i, Menedzser-Mega-poliszból.

A Vanda örökkel Böszörményi nemcsak az Örök Vanda – az Örök Éva, az Örök Nő – archetipikus alakjának az örök mítoszát írta meg, hanem az „örök regény” – avagy másképp szólva: a „végtelen regény” – egyik szövegtechnikai prototípusát is megalkotta.

De Böszörményi még ennél is tovább megy, és kirobbantja, végrehajtja, megalkotja a prózaművészet s a befogadásesztétika szöveg-gyakorlati managementjét. Ebben az értelemben az Író maga is igazi Mega-Menedzser – az Olvasó, az Olvasási Munka és Csoport-tevékenység Vezér-igazgatója lesz. A hermetikus-ezoterikus társításokat kiváltó-ihlető, „Önnön-Farkába-Harapó-Kígyó”-világban, ebben az Ouroborosz-i terráriumban, ebben a prózaírói para-univerzumban bontakozik ki Böszörményi pszicho-epikai futószalagja, amely minduntalan a színről a fonákra való átfordulás-átpattanás-átmenet teljes meghatározhatatlanságával s a lokalizációs-rögzítési koordináták egyidejű kétértékűségével, s egyfajta ellentmondásos, „biztos bizonytalansággal”, egyféle bizonytalansági állandóval is jellemezhető.

Ám az elme számára bármi talány nem egyéb, mint kihívás.

S a Feladat ebben az oknyomozó és -magyarázó kutatómunkában az értelmezési Kulcs – a gondosan őrzött rejtjel, a Kód – vagyis: a kitartó fejtörés árán megszerezhető s minden esetben algoritmikailag is alkalmazható „szezám” – azaz a „Kincs” – vagyis: a Tő, a szemantikai ltet , a Jelentés – meglelésében-fölfedezésében áll.

Minthogy az sincs minden bizonyossággal kizárva, hogy a telefonbetyár (s lehet, hogy telefon-„vandál”) Vanda az Örök Vadász-úrnő, az Örök tőrvető Szűz lenne, az áldozati állatok Védnöknője és néha orv Orvosa, az Ölő & Éltető-Ölelő Öl, avagy a filozófiai hajlamú Nárciszokat és az egyéb beavatatlan Endümionokat kegyetlenül megbüntető Artemisz-Diana, Donna-Miss Mystera, a Titok Titáni istennője…

Egyfajta Julien Green-i s a hindu mitológia kikerülhetetlen sorsistennőjének a nevét viselő, ámde a nyugat-európai avagy az észak-amerikai (kanadai?) típusú kultúr-körökben is ismerős és dúló-ható-uralkodó Varuna lenne hát inkább Vanda? S ekképp Ő lenne az egyetemleges Bal-Sors, a Pusztítás-Rombolás-Rontás, a Kár, a Rossz, a Hét Csapás, a minden sikerérzetet tönkretevő Csapdák, a mindenkori délibábos Delilák, s egyfajta, a manicheista dichotómia (kettébe-szeltség) és kétpólusosság hatásjegyeit magán viselő, kozmikus „vampirizmus” rettegett és elveszejtően megejtő Draculinája?

Böszörményi önnön, írói hitelességét alátámasztó, és a gondolatébresztő elbeszélést folyamatosan alkotó-teremtő-létrehozó-folytató prózaíró. S ennek szellemében valójában az oknyomozás és -magyarázás folyamatában a szerzői ometta, az alkotói titoktartás s az elhallgatás kanonikus törvényét tartja tiszteletben rigurózusan.

Ezen elmesélői, hitelesítési törvényszerűség következtében a napnál is világosabb, hogy Vanda (és a többi, gyanúsan „sanda”, rejtélyes elhalálozás) áldozatainak és ál-áldozatainak a nyilván, hogy elárulhatatlan, s csak kikövetkeztethető megrendelőit expressis verbis – szó szerint – nem lehet leleplezni, pellengérre állítani, dekonspirálni, megbüntettetni vagy lebuktatni az írói nyíltság szövegszerű és részletesen alátámasztott, regény-ürügyű vádirataival, sem amúgy „hűbelebalázs-mód”, hisz az erkölcsileg előírt, őszinte hozzáállás ártatlanságával és paramétereiben nem is jelenhetnének meg úgy, fehéren-feketén ezek a lelkifurdalások altudati torpedó-munkája által alaposan megdolgozott, sok más vetélytárs eláztatásában „sáros”, üzletember-nindzsák, a menedzser-lét eme szuper-ragadozói.

Böszörményi könyvének egyik alkotás-etikai és visszatükrözés-elméleti nagyszerűsége éppen abban áll, hogy szerzőnk módszeresen betartja a hamisítatlan szakszerűséggel ábrázolt tárgykör egyik alaptörvényét: a sajátosan tág értelemben vett üzlet- és szakemberi „Család”, a Szakma, a menedzseri Céh „vakság-süketség-hallgatás” törvényét-előírását és kanti kategorikus imperativuszát.

Böszörményi diszkrét és diplomatikus – sőt önnön könyve tematikájára hozzáillő módon ráhangolódó, s a feed back, a negatív visszacsatolás technikáját alkalmazó alkotó, aki korántsem játszván meg semmiféle igazságtevő-juszticiárius Judexet vagy semmiféle ítészkedő Bírót-Zorrót, nem rágja a Váratlantól s a sok sokkoló meglepetéstől szájtátva maradt Olvasónak szájába a „falatot”, mármint a megoldások sültgalambjait.

A gyakorta renyhe, és nem mindig szorgalmas, mert kényelmes – ha nem éppen passzív – Olvasónak Böszörményinél kénytelen-kelletlen gondolkoznia kell, s végtére is rá kell jönnie arra, amire Rudolf talán még nem, nevezetesen, hogy az észszerűség karteziánus és kristálytiszta, de elvont logikájának az éteri régióiban önmagát oly otthonosan érző, „lelki-ember” könnyen mentál- és szex-manipulációs áldozattá – és üldözött Vaddá – válhat, aki minduntalan beleesik az önmaga érzékisége által megásott verembe, vagyis a Vanda nekivetett tőreibe és vadászhálóiba.

Ugyanakkor Böszörményi könyvének érdekességét növeli még az a tény is, hogy a címválasztás poliszémiája és intertextualitása folytán igényes összehasonlító irodalomtudományi párhuzamok és hermeneutikai tanulmányok elmélyítésére nyílnak meg szinte maguktól adódóan a filológiai és egzegétikai lehetőségek: ilyen értelemben például Juhász Gyula Anna örökje a szerelmi érzés XX. századi megszólaltatója a lírai regiszterben, Böszörményi Vanda örökje pedig ugyanennek a szent senti-mentumnak XXI. századi, hiper-modern tükre a prózai műnem filozófikus esszé-regény felé nyíló vonulatában.

Az akadály-versenyes labirintusok rendszergazdái, konstruktorai és megépítői óhatatlanul és szükségszerűen aláírják, szignálják a műveiket. S a rejtvény megoldása, nyitja éppen a rendszer létrehozásának a fölépítési alapelveiből következtethető ki többnyire a dedukció avagy ritkábban az intuició révén.

A rendszerlétrehozási strukturális alapelvek fölismerése és megértése-fölfogása után a Csapdából való megmenekülés-kikerülés már viszonylag egyszerű: a csábos-csodás repülőszőnyeget visszafele kell fölgöngyölíteni, fordított irányba kell fölszedni a síneket, amelyeken a sors-szerű Sys-thema csilléi futnak mivelünk, azaz „le kell építeni” a minket rabbá tévő rendszert.

A regénynek tehát két olvasási iránya van. Az egyik, az első, a megszokott eredők mentén, balról jobbra, keletről nyugatra halad. Elérünk a történet, az irodalomelméletileg fölgöngyölíthető és elemezhető sztori végére. S ekkor, mint a bestsellerek esetében, minthogy mulatságunk félbeszakad, fájó szívvel letesszük ezt a különleges könyvet.

S ekkor, derült égből villámcsapás !

És fordul a kerék.

Hisz a könyv végén üt be a már fönt említett megvilágosodás, a beavató illuminatio, amelynek során rájövünk, hogy a mű legutolsó bekezdése azonos a regény legelső paragrafusával.

És ezen a tehetetlenségi ponton, ami a regény látszolagos télosza, „vége” önkénytelenül és önnön szellemi megmaradásunkért küzdve, szinte ösztönszerűen elkezdünk visszafele olvasni. Innen kezdődik Böszörményi könyvének a szükségszerűen és fölszólító módban bekövetkező másik, második olvasási iránya. És hirtelen belénk nyilallik a fölismerés: ugyanazonképpen, mint a mű szereplői, mi is egy ördögi, bűvös körben forgunk, és hogy mi-is, ők-is egy sziszifuszi, zárt tér működésre ítélt, funkcionális foglyai lettünk.

Ebből a circumambulatióból, ebből a szellem-alkímiai muszáj-körsétából csak Thézeusz módszerével törhetünk-bújhatunk-szabadulhatunk ki. S ekkor a visszafele vezető Úton kezdjük Kutatni, föl-fölemelni, föl-fölvenni-szedni-szedegetni hallucinatorikus laboratóriumunkban-­­labirintusunkban az aura-vezérlő Ariadné, Őrző- és Véd-angyalunk csillogó arany-fonalát.

A menedzser-Matrix fölöttébb nyomasztó, turpisságra sarkító, zűrzavaros, agresszív, ködös, anti-humánus, robotikus, egocentrikus, gőgösen öntelt és pszichedelikusan kénkőszagú világa és hatása semlegesítődik a Visszafele-Olvasás, a strukturális és módszertani Dekonstrukció mindent újrateremtő és helyretevő módszerével.

S eme villámgyors illuminatio-megvilágosodás és a mű végéről startoló-kezdődő exorcizmus szellemében Vanda, az „örök” és majdhogynem szent, sancta nőszemély is egészen más fényben kezd feltűnni, mint ahogy az eddig történt a regény balról-jobbra történő olvasási irányvonalát követve.

A látszólagos és megtévesztően csalfa ál-pozitivum lelepleződik, és annak mutatkozik meg, ami: vegytiszta Negativitásnak.

Az Ős-Rossz persze kétségtelenül létezik, és „örök”. A Rossz néha „rozoga” ugyan, de „van”, van „örökre”, ad aeternitatis, mint „Van-da”, de… aki „örök”.

Vanda két módon-fronton támadva szándékszik-akarja behálózni, leigázni, megbéklyózni, legyőzni, rabszolgájává tenni és továbbiakban elpusztítani-megsemmisíteni-kinyírni Rudolfot. Egyfelől „klasszikus” módon – a nemiség gyakorlatának a „minden-kártyát-ütő” fegyverével – s ebben a tekintetben a helyzet a történelmi Sámson és Delilah óta egy fikarcnyit sem változott.

Másfelől pedig a mentál-manipuláció úgyszintén ódon és patinás, ám a XXI. század mass mediabeli, informatikai-kommunikációs, exponenciálisan robbanó és forradalmi bummja által alaposan meg „van” támogatva Rudolf megtévesztésének-félrevezetésének a céljából.

És ebben a pólusokat kontra-pozicionáló, „ellen-áthelyező”, átminősítő átvilágításban a „rondává” váló vagy lefokozódható, s addig vonalasul vagánynak tűnő „Vanda” egészen más valenciákat és értelmezési tartományokat kezd fölvenni és magához mágnesezni-delejezni-ragadni, mint hittük volna ártatlan, légynek sem ártó olvasói báránykákként a Böszörményi által megteremtett, fölépített és egyben leépülő „Vanda-játék” elején-kezdetekor és megtévesztő-ál-start-vonalánál, amiről – a könyv csattanójaként – kiderül, hogy valójában nem kezdő-, hanem igenis cél- és vég-pont.

Megbizonyosodunk afelől, hogy Az, Amit „Alfának” hittünk lényegében „Ómega”, és fordítva: Ami látszólag a Vég, Az valójában a Kezdet…

Az eme folyamatban meggátolhatatlanul gerjesztődő lélektani, nyelvi és vágydinamikai „emotikónok” és „romantikónok” révén a mindennél vonzóbbá és értékesebbé magasztosuló nemiség gyakorlatát garantáló-biztosító Imádott belső metamorfózisok, átalakulások és elváltozások forrásává válik az Imádó számára és szemében. Főként abban az esetben, ha az Imádott megfelelő módon vagy legalábbis többé-kevésbé, de inkább többnyire kielégíti a korporális és spirituális Imádó legféltettebb óhajait és pulzióit. Az Imádó vágyai pedig általában az egyetemleges Rossz ignorálásából, nem-ismeretéből, a Voltaire-i-Candide-i innocentiából-ártatlanságból, az érintetlenségből, a natív, velünkszületett naivitásunkból származnak-táplálkoznak a maguk természetességében.

A mindenkori szerelmi gyakorlat eme gyak elébe megy. S a psziché e vágyak testileg kielégítő homologálásáért és elismertetéséért idealisztikus hálaimákat rebeg. Innen a szerelmi praxis által önmagától kiváltódó libido-romantika és egotikus, öngólt-rúgó szalmaláng-idealizmus.

A testi praktikák offenzívájának a végeredménye az, amit Platon a „negyedik őrület” és megszállottságfajtának jelöl meg, s nevezetesen: a szerelmi őrület vagy mánia. Ezt az önként vállalt intellektuális vaksággal egyenértékű kegyelmi állapotot a vágykielégítés folytán keletkező élvezetközpontúság hedonizmusa és az önmeggyőző önámítás jellemzi.

A szerelmes egyén alig- és félszándékosan, és csupán az érzéki kényszerek nyomására alatt becsapja magát, és mintegy berendezkedik-beköltözik önnön altudatába, mert az a számára egyértelmű érdeke, hogy a saját élvezete minél tovább folytatódjon és meghosszabbodjon. A szerelmet következésképpen sohasem az abszolút értékű, tárgyilagos igazság, hanem igenis az illuzió- és ábrándkeltés kéje és láza hozza tűzbe, ihleti és izgatja.

Vanda mint Rudolfot vampirizáló és nyilván cselekvő és cseles Incuba, mint pokoli és pszichikai „kakukk-fióka” visszatérő módon kísérti Rudolfot, s befészkeli magát, betelepedik, beágyazza magát, s mintegy belegyökerezik Rudolf nemi érzékiségén keresztül a férfi tudatalattijába, s itt, ebben a számára összkomfortos Hádeszben veti ki és rá hálóját és átkát Rudolfra, hisz Vanda mint pszicho-szenzuális Nagymester, a szexualitás szellemi- és test-atlétikai sportjában kiválóan ismeri és föl is használja azt a „vezércselt”, miszerint csak-és-csakis a Test tettleges átka fog, s ez is pusztán azért, mert… hiányzik.

Ha pedig eme hiányérzet igézete alá rendeljük tudatosan vagy szenvedőlegesen cselekedeteink, törekvéseink és impulzusaink további láncolatát, úgy méltán elmondhatjuk magunkról, hogy a ránk kivetett Átok harci halászhálója megfogott bennünket, s bekövetkező történéseink majd többnyire igazolják is ezt a kellemetlen és szomorú tényt.

A szerelmi érzés ezenképp önmegigézés és ön-hipnózis is lesz egyben, amelyet egy vágykielégítő, s következésképpen élvezetkeltő ihletforrás-Személy tart életben és szavatol. Ám Ámor nyilai többnyire bumerángszerűek, s a szerelmi Venatio, azaz az erotikus „hajtóvadászat” során a Vadászból gyakran lesz űzött Vad, s fordítva: néhol Vadászszá válik a Vad.

Ennyit az erotika pszichikai drogszerűségéről és bódító illatszerboltjáról, s Vanda Rudolfnál bevált szexuál-manipulációs kísérleteiről és technikáiról, aminek legfontosabb hozadéka és célzata természetesen egyfajta egyféle pszichikai megbomlás és hasadás. Ha pedig a Rudolf számára meztelenné váló rossz nem egyéb, mint a pőre igazság, akkor az ego-politizmus strucc-politikája szerint Rudolfunk inkább nem akar tudomást szerezni erről a számára katasztrofális, mert semmi hasznot nem hozó-hajtó, fránya igazságról.

Csak az igazság fáj.

Tudjuk.

A fokozatosan mindinkább hívőbbé – és eképp mindinkább szerelmesebbé váló egyén – az önnön vágyai áldozatává is váló Ál-Áldozat – abban kezd mindinkább hinni, amit szerelmének Tárgya és Ihletforrása – az Imádott – avagy emennek hivatalos közvetítői – ígérnek – az Ige, a Szó segítségével – számára.

Az Imádó hisz az Imádottnak. Azaz: bízik és reménykedik, hogy önnön vágyai kielégülést lelnek az Imádott révén, s ez élvezetet okoz az Imádottnak, ami emennek érdeke és… haszna.

Vagyis: az Imádó, a „Majom” hisz az ígéretnek, és reménykedik vágyai kielégítésében.

Azaz egyszóval: … szeret.

S noha a humántudományok vizein hajózunk egyelőre, Böszörményi Zoltán Vanda örökjének az esetében is ezenképpen ezt a három „teremtő-egyenletet” írhatnók föl a szerelem hedonista gyökű algebrizálásakor:

vágy × kielégülés = élvezet,
ahol

élvezet = haszon,

és ahol

haszon = érdek
remény × ígéret = élvezet,

ahol

remény = hit
élvezet × ígéret = szerelem,

ahol

szerelem = érdek

Ugyanakkor a Vanda hiányától szenvedő Ál(?)-Áldozat – Rudolf– pszicho-szexuál-pszichológiai „formatálásával” egyidőben – amelynek során Vanda a férfiban kialakítja a „hit-remény = szeretet”-trinom mögött bújkáló gy kielégítésbe vetett bizalmát Rudolfnak – a hamarosan bekövetkezhető pszichoszomatikus Paradicsom eljövetelének az Ígéretét is kilátásba helyezi a férfi számára.

Tény, hogy a Vanda vs Rudolf kapcsolat leglényegesebb összetevő eleme az illuziókeltés, amelyet természetesen – mert ki más? – az „örök Vanda” monitorizál.

Avagy Vanda inkább a pszichológiai hadvezetés, a láthatatlan háború valamely XXI. századi Mata Harija lenne? …

S hogy kik lennének Vanda Megbízói, Azok, Akikben még Vanda is megbízik? …

Ez Böszörményi Zoltán különben is izgalmasan talányos könyvének a re-velatiója, az újra-„le-lep-le-ző” Meta-Mysteriuma és másodfokú – és talán ki tudhatja hányad hatványú, hatalmi – Talánya.