Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Védőborító mögötti sorok

Kritika Böszörményi Zoltán Az éj puha teste című regényéről (Ulpius-ház, 2008)
2009. május, KALLIGRAM 5/2009

Egy kiadói propaganda olyannyira képes tönkretenni egy regény befogadását, hogy a szakmájához némi lojalitással viszonyuló recenzens pironkodva meg sem idézi az ominózus reklámfogást, de jelentőségénél fogva tudomást sem vehet róla.

Az éj puha testének erényeit már-már elnyelte a szerzőhöz kapcsolt hírverés, amely nem látva túl a borítón belekapaszkodott a rég lecsengett szenzációba, hogy létezik egy ember, aki időt, tehetséget és pénzt áldozva az irodalomra a mecénás mellett más arcát is megmutatta immár sokadszor. A három közül az utolsóról esett szó leggyakrabban a kritikusi szakmán belül is, ugyanúgy, mint a tömegsajtóban, ahol néhány kivételtől eltekintve szintén túl erősnek bizonyult a védőborító, túl vastagnak a kötet.

Az éj puha testének megdöbbentő vastagsága talán sokakat visszatarthat a szöveggel való foglalkozástól, de a hasonlóan impozáns Nádas Péter-kötetek többségéhez képest a cím ígéretéből következően nem kapunk lelkünkre aggatott súlyos terheket. Ennek ellenére könnyed olvasmánynak sem nevezhetjük a magában is rétegzett és rétegzettségében is megnyerő nagyregényt, amely a folytonos késleltetéssel, a pattanásig feszített történetek végső ponton való összefűzésével izgalmas olvasmánynak ígérkezik a legkülönbözőbb érdeklődésű könyvbarátoknak. Az éj puha testének felszíne románcot, krimit, kalandregényt és a levélregények modern változatait ötvözi, miközben a szöveg mélyrétege a filozófia mindennapi kérdéseit szövi a történetekbe.

A felszín alatti egzisztenciális kérdések a mennyiségi szempontok mellett is nagyregénnyé avathatják a szöveget, amelyben az egzisztencia nemcsak filozófiai értelemben, hanem a mindennapiság szintjén is megjelenik. Böszörményi Zoltán regényének szereplői nem idealizált hősök, akikkel azonosulnunk vagy akiket elutasítanunk kell. Tamás, az új világba tartó menekült és Zénó, az üzletember sorsa a regényvilág keretei között ugyanazt a magatartást követeli meg: megdolgozni a boldogulásért. Így talán mindkettőjük története példázat is, mint ahogy a történet egészében azt fedezhetjük fel, hogy senki sem tétlenkedik. Mindenki a helyén van, végzi a dolgát, még a politikus is. Ha pedig a példázat sugallta imperatívuszt kellene mondatba foglalni, valahogy így hangozhatna: találd meg helyed a világban!

Ezt az egyszerűnek tűnő életvezetési tanácsot sugallja a regény három mottója is, amely Heidegger szavaira támaszkodva szembe száll a lét elviselhetetlen könnyűségével, amikor felvállalja: „Élni annyit tesz, mint gondtól vezérelve lenni…”. Böszörményi regénye így végső soron hiperrealista, mert hiányzik belőle a fennkölt csoda, de mágikusan realista is, amikor a valósághű események mögött felsejlenek a véletlennek tűnő történések egymásba szövődő szálai. Az éj puha teste felülírja a gyakran a modern nagyregények alapélményeként aposztrofált nihilista beállítottságot. A regény szereplői a maguk által felállított célok felé haladnak, ambíciózusak, de mindig a lehetőségekhez képest. Magukban hordozzák a mottóban idézett André Gide szavait: „aki cél nélkül él, belenyugszik, hogy a véletlen uralkodjék rajta”. Ezt a kettőt kell tehát összeegyeztetni a szereplőknek, vagyis, hogy a véletlenek ne térítsék el őket az áhított céltól: a hazáját elhagyó Tamást a megkapaszkodástól és családjának külföldre segítésétől, a jómódú Zénót pedig a fent maradás mellett Vanda megtartásától. A társadalomban betöltött hely meghatározó szerepe szintén egy realista vonulata a regénynek, de bizton állíthatjuk: Az éj puha teste éppolyan távol áll a realista nagyregényektől, mint amennyire támaszkodik rájuk.

Az éj puha teste ugyanis nem válik társadalomkritikává, mert narrátora csak bemutat, közvetít, de azt is a nyelv könnyed irodalmiságával teszi, áradó hasonlatokkal, melyek néha feledtetik, hogy prózát olvasunk, és néha emlékeztetnek, hogy a szerző a lírában is otthonosan mozog. A nyelv átmetaforizáltsága olyan mondatépítkezéssel párosul, amelyek a végeláthatatlan Krasznahorkai-sorok után felüdülést jelentenek egészséges kimértségükkel, a gyakran mérőműszer pontossággal szövegbe illesztett szómondatokkal.

A lírai nyelv mellett a történet is túllép a realizmuson, hiszen az aprólékos környezetrajz mind Tamás, mind Zénó esetében ugyanazt példázhatja: bármilyen helyzetben vannak, életük középpontja, az a bizonyos Gide által említett cél azonossá teszi őket. Itt sem történik más, mint Coelho Az alkimista című regényében, csak a közelmúlt kontextusába helyezve. Ennek fényében a regény intencionált célkitűzései is megnyugatók, hiszen a sztereotip módon céljavesztettként ábrázolt huszadik századi embert megpróbálja visszaterelni saját útjára.

A folyamatosan megszakadó történet – az apró lépésekből álló élet szinekdochéjaként is – magára az olvasásra irányítja a figyelmet, hiszen a mindennapi kérdéseket felvető részek úgy épülnek be tudatunkba, ahogy az olvasás közötti szüneteket maga a valóság pótolja ki. Így a befogadás szakaszai között folyamatosan szembesítjük önmagunkat a körülöttünk lévő világgal, és ennek az összevetésnek részét alkotják az olvasottak is. A mozaikszerű történetépítés a megkettőzött regény- és eseményidő mellett az állandó szembesítést, az önmegértés hermeneutikai folyamatát is példázhatják. Regénypoétikai szempontból pedig a késleltetés mesterévé teszik az elbeszélőt, aki időt ad olvasójának az átgondolásra, a megfontolt értelmezésre.

Erre a megfontolságra azért is szükség lehet, mert a mindennapiság filozófiája mellett olyan örökérvényű kérdések is helyet kapnak a regényben, mint a tér és idő problematikája, vagy a semmi meghatározására tett kísérlet, amely a regénnyel párhuzamosan megjelent A semmi bőre című verseskötetre is emlékeztet. Ez az elméleti filozófia azonban éppen olyan viszonyban van mindennapivá szelidített változatával, mint a könnyed irodalmi műfajokat megidéző felszín a mélységben kibontakozó nagyregénnyel. Így érthető is, amikor Hugó természetesnek tűnő axiómával válaszol feleségének a reggeli filozófálgatást kárhoztató kérdésére: „Ugyan, Nina, nem filozófiáról van szó, életérzésről”.

A szerző felé irányuló életrajzi érdeklődés kielégítésének lehetőségét is magában rejti a regény, hiszen a szereplők, mind a hazáját kényszerűen elhagyó Böszörményire emlékeztető Tamás, mind a karrierért becsületesen megdolgozó Zénó, az író alteregóiként is megközelíthetők. Amennyiben ilyen személyiségosztódásként értelmezzük Az éj puha testét, akkor a szerző életét fürkésző tekinteteknek legalább annyi keresnivalójuk lenne a borítón belül, mint azon kívül. A biografikus olvasat szinte felkínálja magát annak, aki mindenképpen a based on a true story elvárásrendszerét működteti az olvasás során, és ebben a tekintetben a szöveg a curriculum vitae nagyelbeszélésévé is válhat.

A felsorolt olvasási lehetőségek is mutatják, hogy Böszörményi Zoltán kortárs irodalmunk egyik legösszetettebb regényét alkotta meg, amely – ha engedjük – önmagunkhoz, ha meg csak bulvárosan kíváncsiak vagyunk, a szerzőhöz is képes közelebb engedni. Egyetlen dolgunk van csupán: a védőborító mögötti sorok alapján műve után ítélni meg az alkotót.

Boldog Zoltán