Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

A vers belső létezés – Varga Melinda esszéje Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszise című kötetéről

 A versolvasás közelebb visz minket önmagunkhoz, a vers maga a belső létezés, hiszen olyan mélyrétegeket mozgat meg bennünk, amelyekre legfeljebb a hozzá legközelebb álló művészet, a zene képes. Ezt a gondolatot bontja ki Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszise (Irodalmi Jelen Könyvek – Kalligram Kiadó, 2016) című, legújabb verseskötetének Nyitott szemmel című verse:

 

 

ha a vers csak belső létezés

társadalmi ténye és tárgya

bódító tömény realitás

nézzétek el a költőnek

hogy az álom utcáin

nyitott szemmel jár

Manapság ámokfutásnak számít verseket olvasni, a versolvasó ember legalább olyan őrült, mint a költő, mégis akadnak csodabogarak, a társadalom szempontjából haszontalan, deviáns, fura szerzetek, akik ennek a szenvedélynek élnek.

A vers ugyanis veszélyes intellektuális drog, szellemi szenvedély, amelyre rá lehet szokni, beépül a mindennapjainkba, képesek leszünk költeményekben látni a világot, a ködös őszi fák között metaforákra lelünk, a női cipők kopogásában jambusok és daktilusok váltakozását fedezzük fel, sőt, az is előfordulhat, ha sok időt töltünk az Isteni színjáték társaságában, hogy tercinában kérjük a boltban a kenyeret. A vers könyvesboltokba, antikváriumokba kerget minket, hogy újabb és újabb adagot vásároljunk belőle, megbájolja az ujjainkat, hogy a google keresőjébe is csak költészeti tartalmak kulcsszavait pötyögjük be. Mániákus versolvasókká válhatunk akár egyetlen jó poéma befogadása után.

Orbán János Dénes így fogalmaz erről Böszörményi Zoltán Majorana a tér tenyerén című verseskötetéről szóló esszéjében: „Költészetmentes emberi létezés nem lehetséges.” Gondoljunk csak bele, milyen dallamtalan, egysíkú, szürke-szikár vegetálás a versnélküli élet; milyen létezés az, amelyben csak a felszínt vagyunk képesek megismerni; milyen látás az, amely csak a körvonalakat mutatja meg, a telt formát elrejti a szem elől.

Az imádság is vers, ekképp a vers is imádság, a költemények modern imák, a szavaknak – közhely, de igaz – mágikus erejük van, képesek befolyásolni a létezésünket, a létet magát is. A mondóka, a gyerekdal is vers, a gyerekszáj alkotta metaforák, hasonlatok, jelzők, fura nevek és képzettársítások versek a javából, nemhiába szokták az előrelátó szülők mindezeket feljegyezni. Bizony, az ember létre eszmélése, önmaga megismerése már hátulgombolós korában verssel kezdődik.

Minden jó költemény érzelmi rezonancia, elsősorban az érzelmeinkre hat, először sosem az elmében, a racionalitásban vet magának ágyat a poéma. Távolságtartással nem tudjuk megélni a jó verseket, ezért is gyakran hiábavaló okoskodás a verselemzés, s távolítja el a kisdiákokat az irodalomtól.  Hangzatos és elmés teóriákkal megvizsgálhatjuk ugyan, hogy formailag mennyire kompetens, nyelvileg mennyire kifejező, tematikailag elég releváns-e egy mű, de ez a művelet nem visz közelebb a vers lényegéhez.

A jó költemény elsősorban érzéki tapasztalatot szül, nem véletlenül lesz libabőrös a hátunk tőle. Böszörményi Zoltán versei nem egyestés olvasmányok, költőnk szívesen él a meghökkentés eszközével, gyakran borzongunk bele, és tesszük félre a kötetet, mert nem vagyunk képesek csak két-három művet megemészteni egyszerre.

Néhány olyan költői képet emelek ki az új kötet verseiből, amelyek kétségtelenül ilyen hatást váltanak ki az olvasóból.

az érzet elemeire bontva / lehet benyomás / de az űrnyi csillagtalanság / még nem magány” (Magány); „A part homokján eleven Isten jár” (Barbadosi reggel); „szíved gravitációs ereje / meggörbíti a téridőt” (Az univerzum peremén); „A tó partján kivirágzik, / levelet hajt a  közöny” (Közöny); „Nem ellenséggel, / hanem önmagával / vívott csatákban / sérül meg az ember” (Ritardando); „az érintés / bőrödön / kirügyezik” (Rügyek); „mint parázsló cigarettacsikket / eltapos / az unatkozó idő” (Sors); „A gondolat néma energia” (A gondolat dialektikája); „A vak térben / kézen állva jár a lábatlan idő” (Lábatlan idő).

Hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer – a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője” – írja Weöres Sándor a Jékely költészetéről szóló esszéjében. Úgy gondolom, nagy költőelődünk megállapítását nemcsak Jékely Zoltán, hanem bármely klasszikus vagy jelenkori költő versére is alkalmazhatjuk.

A költő legújabb kötete a Weöres-féle mércével mérve szép verseket tartalmaz, a nagy előd fokmérője a fentebb kiragadott versrészleteket vizsgálva bizonyosan működik, de tetszés szerint bármelyik verset górcső alá vehetnénk, hasonló lenne a végeredmény.

Az új kötetben – mint általában Böszörményi korábbi verseskönyveiben is – a metafizikus-gondolati líra jelenléte meghatározó, a költő sajátos stílusjegyei közé tartozik a filozófiai irányzatokra, fogalmakra, nagy gondolkodók alapműveire való építkezés.

Az ilyen képsorok az olvasót egy másféle gondolkodásmód és versolvasói attitűd felé mozdítják el. Lírikusunk olyan, mára már kiüresedett fogalmakat tölt meg újra tartalommal, értelmez át, ráz fel csipkerózsika-álmukból, mint a magány, az Isten, a hit, a remény, az idő, a tér, a végtelen, a pillanat, a fény, a semmi, a vágy. Az eltávolodás, a racionális, hűvös szemlélődés és a bensőséges, finom, néha szenvedélyes, indulatos attitűd változik ezekben a versekben, a metafizika és személyesség jól megkevert koktélja a legújabb, válogatott és új verseket tartalmazó kötet: Az irgalom ellipszise.

Ha egyetlen jelzővel kellene visszaadnom a kötet elolvasása utáni első benyomásomat, az a mély lenne. Emellett szól a kötetborítót illusztráló Részegh Botond sötétlilás, szürke-fekete árnyalatokkal játszó grafikája is, a csíkszeredai képzőművészben hasonló érzések kavaroghattak, mint bennem, amikor megrajzolta a könyv fedőlapjára szánt impozáns, minimalista alkotását.

A borító a cím után a második legfontosabb dolog egy új verseskötet esetében: Az irgalom ellipsziseképzőművészeti illusztráció szempontjából is telitalálat – ahogy a korábbi könyvek igényes borítógrafikái, az új lírakönyv is felkelti az olvasó érdeklődést. Ha levesszük a könyvespolcról, már nehéz megválnunk tőle. A logikus, koherens, néhol minimalizmusra emlékeztető nyelvi építkezés, az erős képi, már-már filmszerű hatások azokat is zavarba hozzák, akik netán nem ismerik behatóan a hamvasi filozófiát, nem olvasták Thomas Mann Halál Velencében című kisregényét, Hermann Hesse Pusztai farkasát, Walt Withman verseit, Spinoza, Descartes, Sartre, Heidegger, Szókratész, Platón főművei kapcsán csak halvány emlékek derengenek a gimnáziumi filozófia- és irodalomórák kötelező olvasmányaiból.

Nem kell föltétlenül bölcsésznek lenni ahhoz, hogy ezeket a költeményeket be tudjuk fogadni, a szövegek több interpretációs síkot nyitnak meg az olvasás során, többfajta embert meg tudnak szólítani. Ha filológiai tanulmányok szükségesek egy vers megértéséhez, akkor a Weöres Sándor-i mérce nem működik, a hátgerincünkön nem citeráznak végig a sorok, s nem leszünk libabőrösek a mondanivalótól.

A költészet nem lehet kiváltságos, arisztokratikus, csak egy bizonyos értelmiségi réteget megcélzó művészet, ha valamely költő ebbe a csapdába esik bele, úgy verseit csak a szakmának, a költőtársaknak, a kritikusoknak és néhány lelkes, kortárs irodalomra szakosodott filológusnak írja. A jó líra több szövetet hord magán, és mindig emberfüggő, hogy miként értelmezzük.

Az irgalom ellipszisét olvasván Martin Heidegger Lét és idő című főműve, a fenomenológia és az egzisztencializmus, a lét, a létező, az én, az egyén, az Isten, a semmi, a téridő, mint filozófiai fogalmak, valamint a magárahagyatottságunk, törékenységünk, az állandó szeretetre, odafigyelésre éhes énünk egyaránt eszünkbe juthat, és mindezek nem zárják ki egymást. Jó példa erre a kötet egyik legemblematikusabb verse – amelyben a téridő fogalma és az anyag kap hangsúlyos szerepet –, a Lábatlan idő. Egyébként a fentiek igazak a korábbi metafizikus Böszörményi-versekre is, olyan motívumrendszerről van szó, amely ennek a költészetnek mondhatni védjegyévé vált az évek során.

A vers attól vers,
ha valami ellenszenveset 
vagyunk kénytelenek 
megszeretni benne.

Ezért olvasnak olyan kevesen verset.
De az imák is versek, vigyázz!

– írja Vörös István Mitől vers egy vers? című művében.  A költő gondolatain régóta töprengek, s jelen írás tárgyához, a Böszörményi-lírához több okból is kapcsolódik.

Ez a költészet ugyanis az aforizmaszerű, egy-egy filozófiai gondolatot felvillantó Címjavaslatoktól, az Aranyvillamoson át (harmadik szakasz) – amelyben már megjelenik a talján atomfizikus alakmás, Ettore Majorana –, a nagyon személyes, bensőséges hangon szóló Szerelem illata szonettkoszorúig és az ugyancsak kiemelkedő szerelmi költeményeket tartalmazó Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról versein át, a metafizikai problémákra épülő A semmi bőre, a közéleti-társadalmi verseket is felvonultató Katedrális az örök télnek, a létösszegző, számvető Majorana a tér tenyerén vagy a mostani válogatásban is helyet kapó Lábatlan idő és végül a mostani, Az irgalom ellipszise című kötetig tele van olyan versekkel, amelyekben a szó jó értelmében kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, kimozdítanak a komfortzónákból,  meglepetésszerűek. Tükörverseknek is nevezhetjük ezeket a költeményeket, hiszen folyamatosan önmagunkkal szembesítenek, az emberi létre, a létezés univerzumára irányítják a figyelmet, a világ idegenségére, a pillanat szépségének törékenységére, az időtér megismételhetetlenségére keresnek és találnak választ. Nyugtalanság és rezignált, gyönyörű, szemlélődés, szabadságvágy, magány és beteljesülés váltakozik bennük. Zavarba ejtenek, szembesítenek önmagunkkal, ezért elsőre ellenszenvesek is lehetnek, ugyanakkor felcsigáznak, nem hagynak nyugodni minket, arra késztetnek, hogy a sorokat magunkban továbbírjuk.

Az irgalom ellipszise több szempontból is különleges könyv, kötet a kötetben, hiszen tartalmazza Böszörményi Zoltán korábbi könyvének, a Lábatlan időnek a verseit is, a ciklusok között is van átfedés, a Még vannak reggelek– amely mindkét kötetet nyitja – a Sárga füstoszlop a nyárA némaság határán ciklusok mindkét könyvben szerepelnek, utóbbiban új versekkel kiegészülve tágítják az olvasás horizontját.

A címek külön-külön más dimenziót, interpretációs mezőt tárnak az olvasó elé. A Lábatlan idő – s annak címadó verse különösképp – gondolati, metafizikus lírát sejtet, és egyfajta válaszkötete a Majoranna-verseket lezáró, létösszegző szándékú Majorana a tér tenyerén című könyvnek. Mindkét kötet kulcsmotívuma az időtér megismételhetetlensége, a véges idő, a magányos én, az én helye a létezésben, s mindez erős sartre-i, heideggeri utalásrendszerrel jelenítődik meg, illetve egészül ki. Az új kötet egyik idevágó verse, az Egy másik én énekel ezt a perspektívát a Hermann Hesse Pusztai farkasában is megjelenő én-problematikával, személyiségünk különböző rétegeivel gazdagítja.

Az egzisztencialista filozófiai irányzat költészetbe csempészése a Böszörményi-líra egyik újdonságértéke. Nem véletlenül ismétlődő motívum mindkét, illetve mindhárom kötetben a semmi, a végesség felé irányuló lét, a létezés, a létező, az Isten, a szubjektum, a szabadság, mint filozófiai fogalmak. Az irgalom ellipszisét vagy Lábatlan időt akár Sartre vagy Heidegger is írhatta volna. A fogalmak univerzális jellegüknél fogva egy jó műfordítás segítségével a német vagy a francia nyelvterület jelenkori filozófiai műhelyeiben bizonyára nagy sikernek örvendenének.

Érdemes megemlítenünk ezeknek a verseknek néhány „előképét” is, amelyek a korábbi kötetekben kapnak helyet, mint a Majorana világérzete („Ez a szabadság és a szárnyalás: / a manipulált én világérzete. / Virágot világra rak az én fele, / a másik fele barna szárnyú sás.”) vagy a Majorana kitekint („guggolok itt a semmi eresze alatt / ebben az egyre táguló térben / melyet egy időnek nevezett erő / tart kezében / s azon szórakozik  / mennyire elveszett vagyok / ha kitekintek a világűrbe / s helyemet keresem benne / azt az egyre halványuló pontot / melynek nincs tömegvonzása / gravitációs hatása / és elszomorít azzal / hogy minden előrejelzés nélkül / egyszer csak végérvényesen / eltűnik a szemem elől) című költemények.

Az új kötetből több más vers mellett A vers nem lett osztályharcos hexameterben megírt alábbi szakaszát mindenképpen érdemes kiemelni:

tér ágyán fekszik a teremtő semmi az álom

ködbe veszett a sekély éj vére lobog ma elébed

és hínár ring benne erek mosolyán libeg hozzád

ezzel fűzd magad ódon egekhez emeld szemed énrám

bár elodázza a vágy minden kellékét tapad izmod

húrján értő félelem állj fel vélem a bércre

s képzeld hogy a ma erejét ismét magad éled

 

De jó példa a szabadáramlású költemény, a Sors is:

a mindenség kulcsát

tartod kezedben

merész terveket

szövögetsz a nyárnak

a lét elszabadult

folyója sodor magával

ha moccan a tavasz

ebből a hordalékból építkezel

új jövőt képzelsz

madaraknak raksz fészket

bérceket igézel

futkosol fűhöz fához

ügyeket intézel családnak

ismerősnek jó barátnak

mígnem egy utcasarkon

cipője orrával

mint parázsló cigarettacsikket

eltapos

az unatkozó idő

Kiemelhető még az Arlequin, Az univerzum pereménOntológiaa Hesse Pusztai farkasa ihlette Egy másik én énekel, Az egész fenomenológiája, Lételmélet, SpinozaÖrökkévalóság, a hamvasi filozófiára építkezőMágikus recepta De omni re scibili („Minél kitartóbban nézzük  a semmit, / annál inkább megvilágosodik / létünk értelme”) vagy a Lábadozás („alvadt vér az éj / a csillagok / téridőben felejtett fénykupolák / a vágy portikuszai / piros csíkok az emlékezet retináján / nem látszik az öröm az ég arcán”) is.

Böszörményi nem véletlenül emeli be az új kötetbe a korábbi, Lábatlan idő című könyve verseit, hiszen a nála már ismert filozófiai paradigmákra, fogalmakra építkezve bontja ki a másik, ugyancsak fontos metafizikai fogalmat, az Istent, az istenhit kérdését.

Ebben a kötetben hangsúlyos szerepet kapnak továbbá az olyan jelentékeny problémákat taglaló társadalmi-közéleti versek, mint a Mindenütt a pénz, A vers nem lett osztályharcos, Megmaradni, Válságvers, Erdő, mező, Arad csillagvárában Damjanich hallgat, Sorok kétezertizenöt első napján, A történelem folyosóin.

Így Az irgalom ellipszise nem csupán válaszkötet a Majorana a tér tenyerén címűre, hanem annak egyfajta továbbgondolása is.

A kötet alapjában véve négy tematikai síkot bont ki: olvashatók benne metafizikus-gondolati, istenes, társadalmi-közéleti és szerelmi költemények. Ezen kategóriák azonban inkább kiegészítik egymást, mintsem elhatárolódnának, külön csoportokat alkotnának. A Mindenható című költeményben az egzisztencia, a változó téridő és az isten egyaránt helyet kap, akárcsak az Az Úr fura rögeszméjében vagy az Örökkévalóság című versben.

A téridő állandóan változik, a költő mégis arra tesz kísérletet, hogy a pillanat jelenvalóságát valamiképp rögzítse, és megtalálja a pillangószárnyú szépséget, „a szamócaillatú lényeget”. Ezt teszi a Másféle nyár című versében, Helyzetképben és a Pesti képben.

Az új kötet másik fontos vonulata a költészet szükségszerűségével, a vers 21. századi szerepével foglalkozó művek sora. Ezek olvasása közben rádöbbenünk, hogy izgalmas intellektuális játékkal van dolgunk: több kötet verseinek párbeszéde körvonalazódik.

Katedrális az örök télnek kötet nyitóverse, a Sorsunk délibábja indítja ezt az intellektuális dialógust, majd  a Majorana  a tér tenyerén első költeménye, a Majorana panasza folytatja, hogy aztán Az irgalom ellipszisében kiteljesedjen A vers nem lett osztályharcos című költeménnyel, hogy csak a legemblematikusabb versdarabok szövetét fűzzük össze, de más idevágó költeményeket is lehetne említeni. A József Attila-i utalásra építő vers ironikus és fájdalmas ars poeticát fogalmaz meg: manapság a vers nem változtat meg semmit, nem csinál forradalmat, nem szegül ellen az igazságtalanságnak, kóc és csepű a szó, amely lepereg az emberről. A Majorana panaszában a költészet lárma, szélfújta kürt, a vers a hatalom kezébe került, s ki pénzért veti a szót, asztalán fehér kenyér, dicsőség, hatalom – véresen aktuális gondolatok tárulnak elénk.

A fentebb is említett A vers nem lett osztályharcos még élesebben fogalmaz, itt már a kenyeret felették, a kását megfőzték, a vers mégcsak a hatalom szócsöve sem, senki nem éhes a szóra, bár mindenki kívánja titkon a kimondhatatlan, a feltörő öröm ízét, a pillanatot, amikor nem kell megalkudni senkivel és semmivel, és hazudni sem szükséges.

Az ismétlődő költői kérdés: „vers / látod a jövőt?” apokaliptikus üzenet hordoz, a verszárlat nyitott, a költő nem válaszolja meg a kérdést, az olvasóra bízza. A Válságvers hasonlóan ironikus hangvételű, a költészetet mint a piacgazdaság egyik szereplőjét láttatja:

A költő válságban van,

az üres égre szavakat lehel.

Szolipszista énje

kamrát épít a dalban,

létérzéssel tölti fel.

Üzen az adóhivatalnak,

gondolatait ne terheljék,

cserébe majd elhallgatja

aggodalmait, félelmét.

A Paul Celannak emléket állító Sötét fényben pedig már fekete sorok és kormos fellegek, sötéten fénylő szavak tűnnek elénk.

Ugyanakkor a vers metafizikája kapcsán olvashatunk derűvel teli sorokat is, s ezekben a művekben a vers mintha imaként, szakrális szövegként jelenne meg. A Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan című költeményben a költő az Istennel folytat párbeszédet, úgy is értelmezhető, mint modern ima:

Szöveget másol íróasztalomra a napfény.

Naponta, tudatosan,

hátha egyszer végképp megfejtem szavait.

Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan.

Az  Amit Phaidrosz nem kérdezett meg Szókratésztől című versben fonódik össze legintenzívebben istenhit, írás és metafizika, mintha mindhárom egy tőről fakadna. (Böszörményi költészetében egyébként nem ritka az antik gondolkodókra való utalás, több versében is visszaköszön Platón, Szókratész, Arisztotelész.) Az említett szöveg a költészet szerepét az örökkévalóság, a mindenség fényében vizsgálja, s ha vers osztályharcos nem is, a múltunk tükre, egy kor lenyomata lehet, és amit idő és tér nem tud megmenteni, amit halandó nem tud felfogni, arra a költemény képes, továbblendít egy másik korba, halhatatlanná teheti a téridőt, a pillanatról szobrot gyúr egy másik kor emberének.

Az irgalom ellipszise több költőelődnek és szellemi mesternek állít emléket, idézi meg, örökíti tovább őket a költemények által. A Mágikus receptben – amely modern imaként is értelmezhető – Hamvas Béla esszéi, regényei, különösen a Karnevál és a Scientia Sacra köszönnek vissza. A méltatlanul háttérbe szorított író, filozófus, esztéta hasonlóképp látja az Isten filozófiai fogalmát, mint Böszörményi, vagy mint az egzisztencialista filozófusok, nem megfoghatatlan, elérhetetlen entitásként érzékelteti, hanem a létezés elemi részeként.

A transzcendentális tehát nem választható el az embertől, a földi létezéstől, magában az emberi létben gyökerezik. Heidegger a következőképp fogalmaz Lét és idő című művében: „Létező mindaz, amiről beszélünk, amit gondolunk, amihez valahogyan viszonyulunk, létező az is, ami és ahogyan mi vagyunk.”Hamvas Béla Scientia Sacra művében írja: „Isten nem rejtély. Rejtély az, hogy van valami Istenen kívül. Isten a  nyilvánvaló láthatatlan. A misztérium nem Isten, hanem a világ, ahogy nem a szellem a misztérium, hanem a természet, nem a lélek, hanem a test. Isten megismerése nem nehéz.”

Böszörményi Mágikus receptje azonban nem puszta filozófiai megállapítás, tételmondat, amellyel vitába lehetne szállni vagy szentenciaként fölfogni, és belenyugodni az igazságába. Bár a föntebb említettek beépülnek a versbe, a költemény személyes hangon szól olvasójához, egyfajta kitárulkozás, ima, gyónás, beszélgetés az Istennel, amelyben az irónia is szerepet kap.

A szellemtelenséghez is kell némi intelligencia,

a mindent tagadás elegáns gesztusa nemcsak allűr

par excellence, hanem magatartásforma,

amikor a képzelet aktív fele elzárkózik

a képzelet henyélő felétől, majd nyugodtan

rábízza az egészet az utóbbira.

A vegetálás, a szellemi elsatnyulás, a gonoszkodó intrika a szellem új melegágya, „a teljes elmélyülés a semmibe a történelemformáló energia”. A lírai én monomániás, aki eszeveszetten vágyik az életre, még akkor is, ha az emberi létezés kész tragikomédia, s a valóságot mint valami ínyencséget kóstolgatja, miközben jóbarátként mellé térdepel a téridő, vagyis a végesség, a semmibe vetettség érzése.

A vers egyik erénye, ahogy a költő továbbgondolja a Hamvasnál is föllelhető maszk-motívumot („Minden maszk én vagyok”– Karnevál). A maszk levetése a teljes lemeztelenítés, a hübrisztől, az egoizmustól, földi kicsinyességektől való megszabadulás, az önmagunkhoz, ezzel együtt az istenihez való út szimbólumaként jelenik meg.

Érdemes megjegyezni, hogy a maszk ugyanakkor az ókori színjátékok egyik fontos kelléke, nélküle a színész nem lép a színre. Az ember is így födi el személyiségének sebezhetőbb pontjait, maszkot viselünk mindannyian, hiszen ezek hiányában sokkal sérülékenyebbek, törékenyebbek vagyunk. Az önmagunkhoz, ezzel együtt az Istenhez, a transzcendenshez való belső utunk az álarcok felismerésével, majd levetésével kezdődik.

Az Isten nem vallási bizniszekben, kétségbeesett imákban – amelyet csak szorult helyzetben, végső elkeseredésükben mormolunk felé – keresendő, az ilyen út hamis és álságos. A vers záróstrófája sokatmondó, címmagyarázó, a mágikus recept jó útravaló az olvasónak az istenközelség felé és a földi lét elviselhetőségére is:

Nevelgetem majd magamban a szenvedélyt,

nőjön nagyra a kis szentem, azt álmodom.

(Lidércek, démonok, fantazmák az egyszemélyes

mitológiában. Ami velünk történik, nem is igaz.

Álmainkat csak a minket követő generációk értik meg.

Mi tulajdonképpen nekik álmodunk.)

Az élethez csak szenvedélyt kell még élni,

s készen a mágikus recept.(Az őrült a normális

emberek egyik fajtája, ki látott már mentálisan

egészségest hazudni. Nem megváltoztatni kell

a világot, hanem lehazudni. Ön csak tudja!)

Az indulat, a görcsös ragaszkodás a mindenség

kohéziója; és a monománia.

Az irgalom ellipszisében nemcsak Hamvast, hanem több klasszikus magyar költőt idéz meg, gondol tovább a szerző. A vers nem lett osztályharcosban József Attilára utal, az És mindenütt a pénz pedig Ady Endre Harc a Nagyúrral című versét idézve tart tükröt korunk társadalma elé egy kapitalista, elidegenedett világban.

A kötet legmarkánsabb közéleti-filozofikus verse az Isteni színjátékot hívja segítségül, ebben a színjátékban azonban még arra sincs esély, hogy felhagyjunk minden reménnyel, itt még a pokol kapuit is bezárták. A költő Dantéhoz hasonlóan Vergiliust hívja társául, hogy kémleljék együtt az égboltot, fejtsék meg, hogy Arisztotelész óta ment-e előbbre a világ, vagy csupán ismétli magát történelem, örvényben kavarogva ugyanazt követjük, mint elődeink, a megrendelő szája íze szerint a történelmet is átírják, a levéltárakat meghamisítják, semmi új a nap alatt. A pénz viszont mindenek felett áll, trónol az emberiség fölött, mint valami zeuszi hatalmasság a virtuális és valós ablakokból vigyorog ránk, lépni sem tudunk nélküle, a verslábat is bekebelezi. A vers a társadalomkritika fonala mellett történelmet és filozófiatörténetet idéz, Vergilius a költővel tart, szemléli a történéseket, mint egy modernkori Isteni színjátékban, és végül Nietzsche Így szólott Zarathustra parafrázisához juttat el. Az ismétlődő motívum önmagáért beszél, a költő nem véletlenül zárja ezzel a verset: „és mindenütt a pénz.”

A kötet társadalmi-közéleti versei közül, amelyek a magyarság, az identitástudat kérdését tárgyalják, a Megmaradni című verset ajánlanám még az olvasók figyelmébe, de az Arad csillagvárában Damjanich hallgat és a Lászlóffy Aladár-mottóval indító A történelem folyosóin hasonlóan jelentős és költői leleményekben gazdag versek. Akárcsak a költészettel foglalkozó versfolyamnak, ennek is vannak párversei az előző Böszörményi-kötetekből: az Aradi anziksz, Karodba borult ég, Magyar ballada, Márai ébresztése, Megtaláltalak, Majorana Kölcseyt idézi, Majorana Kolozsvárra látogat, Majorana karácsonya Barbadoson.

Böszörményi költészetének erénye, hogy azokhoz a fogalmakhoz is hozzá mer nyúlni, amelyek más költők számára ingoványos terepnek bizonyulnak, hiszen könnyen átcsúszhatnak érzelmes, giccses, patetikus versképekbe az olyan szavak használatakor, mint a haza vagy a magyarság. A költő azonban nagy műgonddal munkálja meg műhelyében ezeket a fogalmakat, s végre úgy olvashatunk hazafias verseket, hogy nem csöpögnek a pátosztól, de gazdagok intertextusokban, a költői hagyományok továbbéltetésében.

A szerelmi líra ugyancsak fontos szelete ennek a verseskötetnek, ezúttal azonban nem Majorana maszkja mögül szólalnak meg ezek a mély érzésekről, szenvedélyről, erotikáról szóló költemények, s némiképp el is térnek a korábban művelt szerelmi témájú költészettől.

 Az új kötetben gyakran találkozik egymással a filozófiai és az érzelmi sík.

Fontos kiemelni a Szerelem Velencében című költeményt, amely Thomas Mann Halál Velencében című regényére utal. A szerző beemel a versbe a regényből néhány fontos passzust, arra keresi a választ, mi a szépség, a szerelem, hogyan kapcsolódik mindez az anyaghoz, a mindenséghez, az íráshoz, ami – akárcsak a szerelem – önkívület.

A szerelemi líra másik fölöttébb izgalmas darabja a Csak kezek, és lábak, és fejek… Ez a vers a kötet legszenzuálisabb költeménye, s szorosan kapcsolódik Walt Withman lírájához.

Az irgalom ellipszise azonban nemcsak tartalmi szempontból, hanem formai megoldások tekintetében is az eddigi Böszörményi-kötetek legszínesebb, legtöbb meglepetést szerző verseskönyve, amelybe a szabadverstől a hexameterig számos formai bravúrt épít be a költő.

Varga Melinda