Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Böszörményi Zoltán: Regál - részlet

Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előreálló szuvas fogát. 
Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét. 
Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.
Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait. Megbénítsa akaratomat, elszívja maradék bátorságomat, a félelem lavináját zúdítsa rám. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ezt akarja. 


Erőt gyűjtök. 
Az előbb inamba szállt bátorságom visszaszerzem. Lesz, ami lesz: szembeszegülök. Megmutatom, ki vagyok. Nem, nem az akaratával készülök megvívni, hanem a szelídségét, azt a csipetnyi, villanásnyi szeretetet keresem, az oda vezető utat.
– Még hogy a nevemet kérded! – kiáltja. – Mit kezdesz a nevemmel, te szerencsétlen?
Szeme sarkában árnyékkatonák.
– Itt csak nekem van jogom kérdezni és utasítani!
Fokhagymaszagú lehelete beborítja az arcom. De már nem érzem a szúrós illatát. Semmit sem érzek. Azaz mégis valamit, azt, hogy elönt a szégyen.
„Ő az életével játszik. Na és én? Én mivel játszom?” 
Rám rontanak a gondolatok. Mint dühödt, kiéhezett oroszlánok. Mintha ellenségük lennék. 
„Az vagyok. Ha megkérdeztem az öreget, hogy hívják, akkor az ő ellensége is vagyok.”
Szégyellem magam. Pedig most nincs idő a szégyenkezésre. Indulnunk kell! Neki a határnak. 
„Miféle határnak? Van-e határ? Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elől, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem. Meg kell járnom, átjutnom rajta. Valami különleges határ, világokat választ el. Az értelem nélküli hatalom irányította világot az értelmes hatalom kormányozta világtól. Az előzőben az emberek csak ábrándoznak, vágyakoznak a szabadságra, az utóbbiban naponta gyakorolják.” 
Ámokfutó vagyok, mégsem érzékelem, hogy az lennék, mert egyetlen dologra koncentrálok, arra, hogy megszökjek, elfussak, meneküljek. 
„Magam elől akarok menekülni?”
Az öreg lassan visszahúzza orrom elől az arcát. Újra tisztes távolság van közöttünk. Rá sem nézek. 
Nem merek ránézni. Őt is a puha éj takarja, bújtatja száját, a két előreálló szuvas fogát.
– Akkor mehetünk! – szól kurtán, mintha csak vezényszavakból állna a világ.
„Abból is áll!”
Az előszobából először ő lép az utcára. Megvárja, míg kifordulok az ajtón. Erélyes mozdulattal csukja be mögöttem a ház kiskapuját. A feltűnően apró kulcsot zsebre teszi, majd visszanyúl érte, markolássza, kotorászik, végül esetlenül, mint aki nagyot csalódott, kihúzza a kezét. 
A sarkon egy rozoga gépkocsi kipufogócsövének füstje száll. 
Esik az eső. 
Szelíden. Ráérősen.
– No, lesz itt majd haddelhadd! – jegyzi meg hátra sem fordulva, s maga ül a sofőr mellé. 
Becsapom a kocsi ajtaját. Az öreg bólint. Csak úgy maga elé, mintha utólagosan is jóváhagyná az ajtócsapódást. 
De kiderül, nem nekem, hanem a mellette ülőnek szánta a biccentést, mert a férfi hirtelen sebességre kapcsol.
Utazunk. 
Még nem tudom, pontosan hová. 
A többiek, akikkel együtt zötyögök a macskaköves úton, biztosan tudják. 
A határ előtti faluig. S onnan vissza. 
De már nélkülem!
Nekik van miért és hova visszatérniük, de nekem?… 
Most nem fontos megválaszolnom a vissza- vagy vissza nem térés első látásra nem bonyolult, de mindenképpen magyarázatra szoruló kérdését, ha valaki merő kíváncsiságból hirtelen feltenné. 
De nem teszi.
Nézem az utat. Az esőcseppek tompán, ólmosan koppannak a szélvédőn. Megnehezítik a kilátást. 
Amely számomra egyre reménytelenebb.
„Már nagyon esik. Zuhog. Á dehogy, ömlik” – gondolom. „Mintha dézsából öntenék. Igazi felhőszakadás.” 
Fehér nyilak cikáznak. Fényekéjükkel felszántják a fekete égboltot. Kiolvashatatlan jelekkel írják teli az éjszakát. 
Nem érdekel, mit írnak. Csak ülök a kocsi hátsó ülésén és hallgatom a viharos éj motorzajjal keveredő zenebonáját. 
Semmi sem jut eszembe. Nem is gondolok semmire. Kedvem sincs valamire gondolni.
Az öreg cigarettát vesz elő. A műszerfal gyenge fényénél látom kezében a gyufásdobozt, aztán a sercegést is hallom. Bántó, kellemetlen, szemet maró füst tölti meg a kocsi utasterét. 
Köhöghetnékem támad, de visszafogom, a torkomra forrasztom az ingert. Úgy vélem, jobb, ha meg sem moccanok. 
Az utat egykedvűen pásztázza az autó rosszul beállított fényszórója. 
Kihalt lélekkel, kihalt világban haladunk. 
Előre.
– Majd ha kiteszünk, jól figyelj, mit mondok. Csak egyszer mondom. Aztán, ha érted, megérted, átslisszolsz – fordul hátra az öreg, s megböki a karomat. Hangja olyan, mint a dörzspapír. Durva, érdes, bántó, fölényes.
Az öreg nem látja, hogy szememben kihunyt a fény, remeg az ajkam. Nem érzi a jéghideg tenyerem. Azt sem, hogy fázom. 
Didergek.
Most jött rám. A semmiből. Fel sem készülhettem. Vacogásra ingerelt állkapcsomat összeszorítom. 
Az öreg erről mit sem tud. 
Arról sem, hogy nagyon félek. Nincs kinek elmondanom, olyan egyedül vagyok a kocsiban, mellettem az öreggel, a társával és a kabátom alá bekecmergő cigarettafüsttel. 
Eszembe jut az otthon, a meleg paplan, az asszony, a gyermekek. Elhessegetem a képet. Megrovom magam, amiért felsejlenek ezek a lelket puhító, bátorságot ölő dolgok. 
„Istenem, ne kísérts! Ne küldd rám a csábítások gyötrelmét! Ments meg önmagamtól!” – suttogom.
Ha értelme lenne, vagy valaki kérné, akkor sem tudnék megszólalni.
A hangos szó pedig bátorítana, fegyverem lehetne.
Mennyi minden lehetne!
Az öreg kegyetlenkedik velem, azért nem szól hozzám. Vagy inkább érzi, valami rendkívüli történik, amit nem szabad fölösleges szóval megtámogatni, esetleg elrontani vele a történés komolyságát.
Észre sem vettem, a város határát már rég elhagytuk. Ebben a félelmetes félelemben oda sem tud figyelni az ember, mi történik vele. 
„Magamba roskadva ülök, és sajnálom magam. Undorító egy dolog.” Igen, ezt gondolom. 
De utána már semmit. 
Elhallgatnak a gondolataim is.
– Ne siess! – szól oda a sofőrnek az öreg. A hangja nyugodt, kimért, egyenletes. – Ha tempósan haladsz, senkinek sem tűnik fel – toldja meg kurta szavait.
A gépkocsivezető kihúzza széles vállát, fejét ide-oda billenti, mint akinek elzsibbadt a nyaka, s hogy ellazuljon, egy kis mozgásra van szüksége.
Olyan éles az éjszaka, hogy hegyeket lehetne szeletelni vele. 
Ezt csak én látom. 
Az én titkom. 
Csak én tudok erről.
Kicsi, barna táskám mellettem. Odasimul az ülésre. Ujjaimmal kitapogatom, érzem a benne fekvő könyv borítójának az élét. Könyvet viszek magammal a meneküléshez.
Az autó hirtelen nagyot huppan, a sofőr lassít, vált, újra sebességre kapcsol.
– Ezek az utak! – mondja, de többet nem tesz hozzá, mintha restellné a hiábavaló megjegyzést, elhallgat.
Bámulnám az éjszakát, ha legalább valamit látnék belőle. Aztán hirtelen villámot követő irdatlan csattanás.
Ömlik az égből a víz. Ellepi az utat, a kocsit, a vastag, fekete éjszakát. 
Engem.

*

Igazából azt sem mondhatom, hogy kiterveltem ezt az utazást. Azaz rövid ideig töprengtem rajta, mielőtt nekivágtam az ismeretlennek. De azt sem közölhetem az ügyeletessel, hogy ámokfutó vagyok, vagy ilyesmi. 
A tiszt a térkép fölé hajol, ceruzát tart a kezében, azt vezeti végig a vonalakon.
– Itt? – kérdi, s egy apró pontra mutat. 
Odahajolok. Elolvasom a helységnevet. 
– Igen – mondom megadóan, mint akinek nagy kő esik le a szívéről, pedig csak a megtörténtet igazolom. 
Izzad a tenyerem. Látom a bőrömön gyöngyöző parányi cseppek csillogását. A combomra feszülő nadrágomba törlöm a jobb kezem.
– Tehát ez volt az a nagy menekülés? – néz rám a tiszt, s leül velem szemben.
Nem válaszolok. Nézem a térképet. A térképen azt a bizonyos pontot.

*

– Ha nem a fények irányába haladsz, letérsz a határon átvezető útról, visszakanyarodsz oda, ahonnan elindultál. Ezt jól vésd az eszedbe. Tartsd a szemed minduntalan azokon a fényeken, ott, ni – mutat az öreg a messzi távolba. 
Kabátujján végigcsurog az eső. Nem rázza le a vizet, pedig az már teljesen átitatta a szövetet. Nem látom, csak sejtem, hogy az övé is olyan, mint az enyém. A bőrömön érzem a puha vászondzsekimen áthatolt eső borzongató hidegét.
Vissza szeretnék bújni a kocsiba, ahová az öreg köszönés nélkül beszállni készül. De nem tudok megmoccanni. Mintha valami a földbe gyökereztette volna a lábam. 
Csak állok. 
Mozdulatlanul.
A kocsi műszerfaláról felszüremkedő fényben még látom az öreg komor arcát. Akkor látom utoljára. De nem, nem az jár az eszemben, hogy talán ez lesz életemben az utolsó alkalom, hogy a néhány órája megismert öreggel együtt vagyok, hanem beteges kíváncsisággal azon tépelődöm, vajon mire gondol. Egyáltalán gondol-e valamire. 
A gépkocsi motorja halkan felmordul. Kísérteties lassúsággal fordul meg a jármű az úttesten, néhány méterre attól a ponttól, ahol dermedten állok.
Cirkalmas fényív hasítja ketté az égboltot. Megvilágítja a feketébe öltözött tájat. Ijedten ugrok be a kukoricásba. Észre se veszem, hogy meg tudok mozdulni. Az előbb azt hittem, földbe gyökerezett a lábam, kővé dermedtem, meghaltam.
Ülök a kukoricásban. Inkább guggolok. Fáj a lábam. Fel kéne emelkednem és elindulnom. 
Most már egyfolytában cikázik a fény és mennydörög. A villámok iszonyú táncot járnak, majd lassan elvonulnak a fejem fölül. Az égi zenebona azonban egyre erősebb.
Felbátorodom. 
A kukorica oly magasra nőtt, eltakarja előlem a kilátást. 
„Most hogyan találom meg a fényeket, a reményt, a vélt szabadságom felé vezető utat?”
Nem tudom, mi tartja egyensúlyban a lelkem, de fokozatosan visszatér ereimbe a vér, izmaimba az erő.
Aztán ott, a messzeségbe csendesülő tájban egyszer csak felfedezem az öreg említette fényes pontokat. Arrafelé csörtetek. A kukoricás átnedvesedett teste rezegve hajlik, tompán csapkod. 
Felriasztja gondolataimat. 
Tartom az irányt.

*

A tiszt cigarettásdobozt kotor elő a zsebéből. 
Kivesz egy szálat. 
A szájába dugja. 
Rám néz. 
Esetlenül nyújtja felém a csomagot. 
Udvariasan elutasítom.
A fellobbanó gyufa lángja megvilágítja az arcát. A jobb oldalon régi sebhely halvány körvonala rajzolódik ki. Eddig észre sem vettem. Igaz, nem volt időm megfigyelni. Magammal voltam elfoglalva.
A tiszt tárcsáz. 
A másik oldalon számomra nehezen kivehető hang lebben át a levegőn. 
A cigarettafüst bántja a szemem. Könnyezem. Észrevétlenül próbálom letörölni az arcomat barázdáló cseppeket.
Rövid beszélgetés után a tiszt visszateszi a telefonkagylót, felemelkedik a székéről, s int, kövessem. 
Ajtók nyílnak, egyik helyiségből a másikba jutunk, majd végre ki egy magas mennyezetű, tágas folyosóra. 
Ma szombat van. 
Ezt csak azért jegyzem meg, mert ez lehet a magyarázata, hogy a Regál, ahová kísérőm elkalauzol, kihaltnak látszik. 
A folyosón senkivel sem találkozunk. 
A rányíló ajtókon sem lép ki ember.
A tiszt néhány lépéssel előttem halad. Rugalmasan lép, puhán, mondhatnám kecsesen. Gumitalpú bakancsa hallásomat sértő nyissz, nyissz, nyissz hangot ad ki, a fülembe égeti ritmusát.
Megállunk az egyik balra nyíló ajtó előtt. Kísérőm bevár, majd belép a tágas, polcokkal teli helyiségbe. 
A jobb oldali sarokba indul, a pultszerű asztal felé. Üdvözli az ott ülő fiatalembert. Mondja, hogy most érkeztem, s fel kell kísérnie a fogdába. De előbb adják ki az ágyneműt, törülközőt, tisztálkodási szereket.
A férfi rám néz. Nem hosszan, nem bántóan, csak megbámul, annyi ideig, ameddig, szerinte, nem esem zavarba. 
Kartotékot vesz elő. Lemásolja a nevem a tiszt hozta okmányról. A polcokról pillanatokon belül leemeli a kért tárgyakat. Hangtalanul tesz-vesz, párnahuzat, lepedő, pokróc, szappan…
Kísérőm türelmesen vár. Kezével a pultra támaszkodik. Ő is hallgat.
Készen is vagyunk. 
Átnyalábolom a pokrócot, a lepedőket meg a többi holmit.
Már újra a folyosón lépkedünk. 
Ismét felhangzik a fülemet bántó nyissz, nyissz, nyissz. 
Még mindig senki sem jön velünk szemben. Kellemetlenül visszhangzik bennem ez a kihaltság, a világ végi hangulatot árasztó sivárság. 
A tiszt néhány lépésnyire előttem halad. 
A folyosó végén megállunk. Kísérőm megnyomja a rácsos, matt üveggel betáblázott ajtó bal felén lévő csengő gombját. Másodpercek múlva halk zörejjel kattan a zár. 
Lépcsőházba érünk. Felfelé haladunk. Az első kanyar után kisebb, majd nagyobb, megszáradt vérre hasonlító foltok barnállnak a lépcsőfokokon. 
A tiszt most mellettem halad. 
Együtt lépegetünk fölfelé. 
Látja, amit én látok. 
De nem szól.
A pihenő után a kanyarban, a felsebzett falon szétszórt lövedéknyomok. 
„Ilyet csak gépfegyverből lehet kilőni” – gondolom, de nem szólok. 
Kísérőm ekkor, mintha értené, mi jár a fejemben, legyint. 
– A múlt héten lázadás tört ki a Regálban – mondja anélkül, hogy megállna.
A következő pihenő magasságában szétlőtt dróthálós üvegfal.
Szorosabban ölelem a kapott ágyneműt.
– A lázadók egy csoportját már elvitték és lecsukták. A szobában, ahol majd pár napig alszol, még maradt belőlük egy-kettő, de ezek a jámborak közül valók – magyarázza, s egy újabb rácsozott ajtó félfájára szerelt gombot nyomogat.
Ugyanaz a halk berregés, kattanás. Belépünk a folyosóra.
– Ez itt a Regál fogdája. Mi gyűjtőnek nevezzük – lépi át a tiszt a jobb oldali ajtó küszöbét, s engem is betuszkol az irodába. 
Két egyenruhás ül az íróasztalok mögött. Az egyiknek a vállán géppisztoly lóg. Látszik, hogy éppen indulni készül.
– Hoztam egy újabb madarat – mondja kollégáinak a kísérőm. 
Azok elmosolyodnak. 
Állok ott, az iroda kellős közepén, mint egy rakás szerencsétlenség. 
Az agyam béna. 
A testem is. 
Mégis valami láthatatlan erő mozgatja a végtagjaimat. Látom, hallom, ami körülöttem, velem történik, de nincs róla gondolatom.
– Tegyétek a 28-asba – szól oda kollégájának a kísérőm, majd sarkon fordul, s kimegy.