Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Magyarország valamelyik határállomásán

Mint akinek nincs neve, sem státusza,
sem előkelő foglalkozása,
a hovában hovatartozása,
közömbös szemekkel vizsgálnak meg
Magyarország valamelyik határállomásán.

 Nos, itt vagyok lábaid előtt, hazám.
Te eléd jöttem, ki engem fiadnak
soha nem becéztél, nem tartottál,
mikor reménnyel teli szívvel
jöttem hozzád, magadtól eltaszítottál
elutasítottál, veszni hagytál,
mint bitangot magadtól eldobtál,
mint aki elárult, elárultál,
a világ markába koncnak dobtál,
ha a veszett kutyák el nem marnak
az éhes farkasok ha fel nem falnak,
jó leszek majd ennek-annak, valaminek,
tartaléknak, ha kitartok és megmaradok,
ha másnak nem, haramiának,
egy huszonegyedik századbeli
Rózsa Sándornak, vagy alkalmi
szerzetesnek, kit, a most már határon
túli végvárakra lehet bizalommal
kiküldeni, áthelyezni, delegálni,
legyen ott a helyem,
legyen ott az edzett  lelkem,
ott mutassam meg, ha meg tudom
mutatni, hogy  mire vagyok képes,
ha vagyok képes,
össze tudok-e még
tartani egy szomorú, már-már gazdátlan
megkeseredett, elfásult, de talán
reményt még nem vesztett csapatot,
tudok-e valamit tenni-venni, mozdítani értük,
fájdalmukat tudom-e enyhíteni,
bajaikat tudom-e orvosolni,
megoldhatatlan gondjaikra
tudok-e a megoldás lenni?
Ha magyar anya szült e világra,
ha az anyatejjel anyám magyar szót
csöpögtetett a számba,
ha magyarul éltetem ma is az Istent,
tudom én ma is a kötelességem? 
Nem látod, hazám, „a gyermeknek
kél káromkodni kedve,... szólj rám!”
Ilyen a gyerek, csak követel, sír,
ajkán csak a forró panasz sistereg,
ujjal mutogat, lázong és perel,
mert hát ilyen a gyerek, háládatlan
makacs, önfejű, benne a szomorúság
szélvihara szünet nélkül dúl.
De hagyjuk most a magyarkodást,
a szívemen táncoló panaszorkánt.
Ennyi év után, ennyi tél után,
ennyi felmérhetetlen sóvárgás után,
ennyi reménnyel incselkedő,
játszadozó lehetetlen
után, már csak a lehetséges jöhet,
ha jön.
Mert nem járhat ránk a baj
egyfolytában ezer évig, kétezerig,
világvégig.
Lehet, mást is hoz, mér ránk a sors keze,
ha már sors, hát az a dolga,
hozzon ránk vígabb esztendőket,
ne csak szétszaggatott országot,
két kézzel szerteszórt népet!
Vagy azt akarod mondani ó, sors,
ó, magyarok Istene, hogy ezt érdemeltük
ki, ezt harcoltuk meg évszázadok,
évezredek alatt, ezt az eredményt,
ezt az álmot, ezt a jövőt ringattuk
nyikorgó fabölcsőnkben, forrongó szívünkben?
Okos elménkbe ennek a magasztos ideálnak
magját vetettük el,
ezért vívtunk csatát,
ezért voltak a háborúink,
az áldozattal, becsülettel és vérrel
megharcolt szent háborúink,
melyek vesztesei is mindig mi voltunk?
Ezért kelt keblünkből ennyi jaj,
ennyi sóhaj Európa- s világszerte útra?
Ezért éltek az országot teremtő
és országot védő királyaink,
ezért küzdöttek dicső vezéreink,
hogy mégis, hát mégis ez lett belőle,
ezzel a múlttal s ezzel a  jövővel kell
ma minden magyarnak farkasszemet néznie,
ezzel az útravalóval kell
körbe dicsekednie?
Dehát miért is kesergek, jó Hazám,
ha kesergésem is már globalizált,
és éltetem én is a közös Európát,
ahol majdnem egyenlőek a nemzetek,
majdem egyenlőek a jogaink,
és egyenlőek az esték és reggelek,
ahol nem attól függ minden,
hogy ki, kit, mikor, hol és hogyan szeret,
ami végül is olyan mindegy,
ha globalizált már a szellem,
a megértés, az akarat, a szerelem,
mi kell még az embernek, hogy boldog
legyen, ha van egészsége,
összkomfortos autója, lakása,
omnipotens szabadsága,
öröklelkű, édes ajkú Hazája?

Budapest–Torontó, 2003