Böszörményi Zoltán blogja

...csak a támadásban van zengő játék – írja valahol Nietzsche, amikor wagneri mítoszstruktúrákat akar rombolni és felkészülni a saját magával való megméretkezésre. Támadni mindent, ami jellegtelen, örömmentes, áthatolhatatlan és felesleges.

Magányom lőréseiből tekintek a világra. Innen próbálom kifürkészni a felkínálkozó alkalmat a valóság megtapasztalására, míg érzékszerveimmel, melyekben tökéletesen megbízom, tapintom, ízlelem, szagolom, hallom és látom, ami rám támad, és hatalmába kerít.

A kvantummechanikáról olvastam minap. Számtalan forrást kerestem fel a világhálón. Szédítő, észbódító dolgokra találtam. Egy adott pillanatban azt hittem, értem, amit olvasok, s kezemben a tudás magja.

Mindez extázisom első pillanatában történt.

Csak az ismerheti meg az irdatlanba való alámerülés gyönyörét, aki életében a poklot is megjárta, s szót ejteni erről nem nagyon szeretett, de ha már semmiképp sem kerülhette el, viccelődve tette.

Hideg tekintettel nézni a pátoszra, nem a világgal szembeni megalkuvást jelenti.

Életének bizonyos szakaszában mindenikünknek el kell jutnia arra a magaslatra, ahonnan a világ szemlélete és érzékelése mellőzi az indulatokat és az érzelmeket.

Az elmúlt hét végén emberi élet áldozatát is megkövetelte a szórványmagyarságban megjelenő napilap, a Nyugati Jelen. A misszió, a küldetés, az elhivatottság, a magyar szónak oltárán feláldozott szellemi munka, a nap nap utáni küszködés, vívódás, vesződség, tenni akarás, elmondott jelbeszéd, a valóságra nyitott ablakok, az elköltött temérdek pénz immár nem volt elég, meg kellett tetézni egy ember életével is.

A város szélén, föld alá rejtett lőszerraktárra vigyáztunk.

Bár nem volt erre megbízatásom, Brazíliába készülődtem, hogy gyárat vásároljak. Vállalatom igazgatótanácsa tartózkodóan, szinte ellenszenvvel hallgatta meg az üzlet megkötése mellett szóló, részletesen előadott érveimet, de rövid tanácskozás után, minden magyarázat nélkül, határozottan elutasította ajánlatomat.

Istenem, miféle múlandóságot teremtettél! 
S én, aki azt hittem, te, Updike, 
az örökkévalóság követe vagy.

A huszonegyedik század első évtizedének vége felé apriori nem a schopenhaueri vagy nietzschei akaratra gondoltam, hanem arra az akaratra, amely Washingtont és a világot hozta lázba és mozgásba egy időben Obama elnök beiktatási ceremóniájával. A mindenség figyelme arra a pontra irányult, ahonnan az újjászülető remény bizonyosságára számít.
Végre karizmatikus és intelligens elnöke van Amerikának.