Egy optimista, Dél-Erdélyből

Egy optimista, Dél-Erdélyből

Nehéz is volna definiálni egy, két, három szóval. Vállalkozó, könyvkiadó, lapkiadó, főszerkesztő. Költő, mecénás. Elvándorolt és visszatért magyar. Ember, aki tenni akar, a Kárpát-medence talán leggyorsabban elmagyartalanodó táján – Dél-Erdélyben.

A jövőt illetően bizakodó vagyok.  Az optimizmus lételemem. Elkeseredni csak percekig szoktam. Feleslegesnek tartom és szomorúnak. Én meg utálom a felesleges és szomorú - Miért, mikor hagytad el Ceausescu Romániáját?

- Átfogalmaznám a kérdést: mikor szöktél meg Romániából és miért? Akkoriban nem lehetett csak úgy kisétálni. Ámokfutásnak nevezném az akkori állapotomat. Egészséges eszű ember nem megy neki a határnak, csak úgy. Én nekimentem. Nem segítség nélkül. Akkor a temesvári arab egyetemisták jó partnerek voltak. De ennek ellenére majdnem beleszaladtam a járőrökbe. A szerencsém csak az volt, hogy olyan viharos éjszaka volt, amilyet soha addig át nem éltem. Dörgött, villámlott, esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az akkori Jugoszlávián keresztül érkeztem az osztrák határhoz. Sok izgalomtól megszabadultam volna, ha tudom, onnan már nem adnak vissza, ha elkapnak, hanem a jugoszlávok átküldenek Ausztriába. Ezt az értékes információt csak később, a Bécs melletti menekülttáborban tudtam meg. Ámokfutásomnak politikai oka volt. Saját kiadású verskönyvemet, Címjavaslatok volt a címe, lefordítatták az akkori belügyisek, s azt olvasták ki belőle, hogy egy magyar nacionalista, irredenta egyén vagyok, aki visszasírja a nagy Magyarországot. Munkahelyemről kidobtak, pincébe zártak, s azzal fenyegetőztek, hogy autóbalesetben fogok meghalni. A tragédia tovább fokozódott, amikor kollégáim, ismerőseim, szomszédaim, mint a tűztől futottak. Akkor fogalmazódott meg bennem, azokban a kilátástalan napokban, hogy nekem itt - Aradon - már semmi jövőm nincsen. Nos így kezdődött, 1983 őszén.

- Mennyi ideig voltál Ausztriában, milyen körülmények között?

- A tereischicheni menekülttáborban voltam hat és fél hónapig. Mások korábban tovább mentek. Az átfutásom idején tüdőgyulladást is szereztem. Ezt lábon vittem. Mondtam a lágerorvosnak, hogy rosszul érzem magam. Azt mondta, az agyamban van a baj. Aztán kiderült, a tüdőgyulladás felszínre hozta gyermekkoromban szerzett betegségem, így TBC-gyanús lettem. Röntgen- meg egyéb vizsgálatokat végeztek rajtam, az eredményekre pedig, újabb tíz hetet kellett várnom. Aztán szerencsére, zöldre váltott a jelzőlámpa, utazhattam Kanadába.

- Eredetileg is oda akartál kivándorolni?

- Nem. Az ember nem oda ment, ahova akart, vagy szeretett volna. Ahol befogadták, oda ment. Én Ausztráliáról álmodoztam. Hogy minél messzebb legyek a hazától. Nem sikerült. Miután Kanada befogadott, az ausztráliai megbízottal tartott interjúmon már nem tehettem mást, mint elmondtam a tényállást.

- Aztán mi történt?

- Biztosan arra vagy kíváncsi, mihez kezdtem Kanadában. A bevándorlók sorsát éltem. Sok küzdelem, keserűség, munka és megint munka jött. Aztán 1991-ben önállósítottam magam, céget nyitottam. A torontói vállalkozásom tulajdonképpen soha nem nőtte ki magát. Vállalat- és termékneveket gyártottam. A York Egyetemen, ahol tanultam, régi és új kollégákból verbuváltam egy csapatot. Nekik az volt a feladatuk, hogy harmincöt nyelven ellenőrizzék a „gyártott” nevet, szemantikailag, a szónak tágabb értelmében, az ellenőrzött nyelvterület dialektusában se legyen negatív, esetleg megbotránkoztató jelentése. Az első megbízatásom hatezer négyszáz dollár bevételt eredményezett. Ez volt a két héttel azelőtt magalapított vállalatom első bevétele. Sokáig facsimilében őriztem ezt a csekket. Azóta ez az észak-amerikai vállalat nagyon nagy lett, s a vele megkötött szerződés értelmében titkosítanom kellett a „gyártott” nevet. Erre az első munkámra nagyon büszke vagyok. Azt is tudom, ha ma kéne ugyanazt a feladatot teljesítenem, nem 6400 dollárt kérnék érte. De hát ez történelem.

- Érezted-e azt, mint amit a legtöbb kivándorolt ember érezhet, hogy neki kétszer-háromszor annyit kell teljesítenie ugyanahhoz, mint a többieknek?

- Ó, akkor 1991 tavaszát írtuk, és én tele voltam energiával, képzelőerővel, lelkesedéssel, áldozatkészséggel. Reggel hétkor én nyitottam ki irodám ajtaját, s este tizenegykor még mindig a szövegszerkesztőm előtt ültem. Vizinczey István, Londonban élő íróbarátom meghívására utaztam Angliába az említett év augusztusában. Ott olyan jól éreztem magam, hogy a pesti járatot is lekéstem, így egy nappal későbben érkeztem meg. Budapestről vonattal utaztam Aradra.

- Nem féltél az első hazatérésedkor? Milyennek láttad az országot? Változott-e az ország fejlettsége, mentális állapota?

- Persze hogy féltem. Egy adott pillanatban, lehet túlzottan felfűtött lelkiállapotban, azt is hittem, Kürtösön le fognak tartóztatni a román hatóságok. Szerencsére ez nem történt meg, s így, mint aki egy messzi múltból érkezik, futottam be vonatommal az aradi állomásra. Az otthon maradt családom minden tagja várt. Csak nagymamám, Máté Anna hiányzott. Az én drága Nagyikám. Elszökésem, 1983 óta, most találkoztam első ízben családom tagjaival.

Kafkai világ fogadott. Ami leginkább lenyűgözött, az az emberekben tomboló eufória volt. Semmit sem tartottak lehetetlenek 1991, ha megfordítod, 1661 augusztusában. Új világ, új remény volt születőben. S én ott voltam, velük együtt ünnepeltem a hirtelen ránk szakadt szabadságot. Két hetet töltöttem Aradon. Úgy láttam, mintha százdolláros bankjegyek hevernének az úttesten, és senki sem akarja összeszedni őket.

- Aztán, bár visszatértél Kanadába, nemsokára újra megjelentél a magyar-román határon, tervekkel…

- Igen, szeptember közepén. Immár azzal az eltökélt szándékkal, hogy céget alapítok. Ez 1991 decemberében meg is történt. A General Electric által nemrég megvásárolt Tungsram gyártotta, fényforrás-termékeket vezettem be Romániába. Az első tizennégy hónap üzleti tevékenysége kevéssel több, mint kétmillió dollár tiszta nyereséget hozott cégemnek. Ezek voltak az első milliók, amiből aztán a bukaresti Electrofar fény-forrást gyártó céget megvásároltam 1993-ban.

- De mindez most már múlt.

- Igen, kb. egy éve, 2003 decemberében „adtam el” a részvényeimet. Hogy milyen körülmények között, azt most több okból nem részletezném. De a régi Tungsramos partnereimet még idejében végigvezettem a gyáraimon. Kovács Péternek, Juhász Péternek megmutattam a temesvári gyárat, ahol villamos áram-, víz-, gáz- és termo-energiát mérő műszereket, utcai világítótesteket gyártottam. A legmodernebb technológiákat vezettem be, a legkorszerűbb gyártási technikát alkalmaztam termékeink előállításában. Ma is büszkén gondolok vissza arra, hogy Bukarest közvilágítását egy magyar ember, Böszörményi Zoltán építette újra. Éppen ezért is nagy tragédia, ami velem történt 2003 decemberében. Életem végéig nem tudom ezt a csapást kiheverni. És azt is személyes sérelemnek veszem, hogy egyetlen magyar miniszterelnök, gazdasági miniszter eddig engem meg nem kérdezett, a történtekről nem érdeklődött. Amit Romániában tettem, nem volt titok. Nyíltan csináltam. Nem loptam, nem csaltam, nem csaptam be senkit. Saját pénzemet használtam fel, azt a sok tízmillió dollárt, amit másra is elkölthettem volna. Az egyetemes magyar ügy érdekében, például.

- Amióta a kőkemény üzleti világból „kiszálltál”, egyre inkább az erdélyi magyar kultúra felé fordulsz. Ennek a munkának fontos bázisa a Nyugati Jelen, amely az egyetlen, egész Dél-Erdélyben megjelenő magyar nyelvű napilap.

- 1998-ban vásároltam meg az 1989 decemberében, az úgynevezett forradalom kezdetén megalakult Jelent. A napilap a Vörös Lobogónak volt - mondhatnám - a jogutódja. Őszintén megvallom, nem azért vettem meg a lapot, mert profitlehetőséget láttam benne. Egy szórványvidékben megjelenő magyar nyelvű napilap ebből a szempontból, bizony kemény dió. Ahhoz például, hogy ma a Nyugati Jelen eljusson Nagyenyedre, ötszáznál több kilométert kell „utaznia”, s akkor még mindig nincs az olvasó asztalán. Hadd mondjak néhány konkrétumot. Öt megye: Arad, Hunyad, Fehér, Krassó-Szörény, Temes szórványban élő magyarságát szolgáljuk. Azzal, hogy naponta anyanyelvén tájékoztatja az ország-világ eseményeiről, magyarság identitásának, kultúrájának megőrzésére és továbbadására ösztökéli olvasóit, harcol a jogaiért, a magyar óvodák, iskolák megtartásáért és, ha megszűntek, azok visszaállításáért emeli fel a hangját. Toboroz, kiáll és segít a magyar ügyek szervezésében, és ott van naponta az emberek lelkében, tudatában. Mint egy hatalmas felkiáltójel! Aradon, Déván, Nagyenyeden és Temesváron, amikor a szerkesztőségeket - nem fiókszerkesztőséget - avattuk, sok jelenlévőnek könny eredt a szeméből. Miért? Nos, mert Déván és Nagyenyeden Trianon óta nem jelent meg magyar nyelvű napilap. A szerkesztőségek nem egy szobából állnak, hanem, mint Aradon és Nagyenyeden, egy egész ház áll a rendelkezésükre. Ezek kultúrközponttá is alakultak. Van a magyar olvasónak hova mennie, van hol kopogtatnia, van kihez fordulnia, ahol bizalomra, megértésre és segítségre talál. Kivételt csak Krassó megye képez, ahol egyetlen szerkesztőnk teljesít nemzetszolgálatot. Igen, én nemzetszolgálatnak nevezem, mert minden szerkesztő- és munkatársam áldozatot, anyagit is hoz - kevés fizetésért dolgozik -, csakhogy a lap megjelenhessen. Saját magam, az elmúlt hét év alatt, már több mint egymillió-háromszázezer dollárt „elégettem”, hogy a Nyugati Jelen naponta jelen legyen a szórványvidéken élő magyar ember asztalán. Büszke vagyok munkatársaimra, büszke vagyok egyre növekvő olvasótáborunk tagjaira. Naponta átlagban 6300 példányt nyomtatunk. De ne csodálkozzon senki ezen, hiszen az öt megye összmagyarsága 130-140 ezer lelket számlál, s szétszóródva él, elszigetelve egymástól, akkora területen, mint a mai Magyarországnak a fele.

- Véleményed szerint hol hibázik Magyarország a határon túli magyarokkal szemben? Nem a népszavazásra gondolok, bár az is megérne néhány szót. Sokkal inkább arra, hogy az anyaországi társadalomban, politikában stb. igencsak elvétve lehet olyan véleménnyel találkozni, aminek valóban köze van a határon túli realitásokhoz. Pontosítok, hogy érthető legyen: ha közalapítványokon keresztül eljuttatnak félmillió forintot két egyetemistának, azok nagyobb eséllyel költöznek el. Ha ugyanezért a pénzért vesznek pl. a dévai magyar iskolának egy húszéves buszt, akkor a város túloldalán élő magyar gyerekek a magyar iskolába iratkozhatnak. Azért kérdezlek téged, mert te elmentél, aztán amikor visszajöttél, már jobb körülményeid voltak, és tenni akartál. De nem úgy, hogy pénzt osztottál.

- A közalapítványi pénzek fontosak. Viszont a hatékonyságukat nagyobb figyelemmel és törődéssel kell mérni. Célirányosan kell azt megejteni, hogy felelősségre lehessen vonni azokat, akik netán, nem a megfelelő módon használják fel ezeket a pénzalapokat. Igen ebben benne van az általad említett konkrét: az egyetemistának szánt ösztöndíj vagy a dévai iskolának vásárolt autóbusz. Első ránézésre nyilván, hogy az utóbbi tűnik célszerűbbnek. De én nem átalánosítanék.

- Költőként természetesen az irodalomba is fektettél.

- Kérdésedben említetted, hogy én nem pénzt osztogatok. Ez így van. A Nyugati Jelen mellett ez a negyedik éve, hogy megalapítottam az Irodalmi Jelen folyóiratot, amely az összmagyarság íróinak nyújt közlési teret. Majdnem tizenegyezer példányban jelenünk meg. Ebből ötezer-négyszáz az előfizető. Az Irodalmi Jelen így a világ legnagyobb példányszámban megjelenő magyar nyelvű irodalmi havilapja. Az íróknak alkotásaikért tiszteletdíjat fizetek. Azért mondom így, mert egyelőre, a saját zsebemből fizetem. Az irodalmi lap 40 ezer dolláros regénypályázatot hirdetett. Egyedüli megkötése, hogy nyomtatásban már megjelent mű nem pályázhat. Ugye, ezzel is az írótársadalmat támogatom. De a Nyugati Jelen és az Irodalmi Jelen eddig három országos riport- és egy novellapályázatot írt ki az elmúlt négy évben. Amikor ezeket a pályázatokat meghirdettem, nem valamiféle magasztos eszmét és célt, hanem a megméretkezés, a küzdeni akarás, a magyar szellemiség és tudat megmutatkozásának fontosságát tartottam szem előtt. Könyvkiadónk, az Irodalmi Jelen Könyvek két éve működik. Huszonegy kötetet jelentettünk meg eddig. Nem tudom, hogy ez sok vagy kevés, de Aradon nem volt magyar könyvkiadó a két világháború óta.

- Mondanom sem kell, nem úgy tűnik, mintha anyagi előnyökért, GYES-ért és temetési segélyért kellene folyamodnod. Tehát, alapul véve egy újszerű logikát, nem is kellene neked magyar állampolgárság?

- A december ötödiki népszavazás lelki tragédia volt a Trianon óta Magyarországon kívül élő magyar emberek számára. Én is abban reménykedtem, hogy Böszörményi Zoltán újra, nem csak szimbolikusan, nem csak szellemileg, de dokumentum szerint is elismert magyar állampolgár lesz. Nem szeretnék most újból még be sem hegedt sebeket feltépni. Ezért nem mutogatok ujjal egyik pártra, egyetlen politikusra sem. Én a nemzetemhez fordulnék inkább, jól a szemébe néznék, s megkérdezném: Miért tetted ezt, testvér? S aztán válaszoljon mindenki a saját lelkiismerete szerint. Hiszen nem tudom elhinni, hogy a nemzettársaim ki tudtak hagyni egy ilyen alkalmat, egy ilyen, soha vissza nem térő lehetőséget! Még akkor is, ha félelmet, bizonytalanságot, reménytelenséget próbáltak elültetni lelkében és tudatában.

- Amikor messze voltál a szülőföldtől, akkor mit jelentett számodra a haza? Arad? A Partium? Erdély? Románia? Vagy a képzeletbeli Magyarország? Egy, az akkori Aradról kivándorolt, román állampolgárságú, magyar nemzetiségű fiatalember hova gondol, ha hazagondol?

- Ha Arad Romániában van, és volt akkor is, nyilván Románia volt a haza. De én magyar - anyám részéről tiszta székely - ember vagyok. Ezért a haza fogalma nálam tágabb, mélyebb, bonyolultabb értelmet hordozott mindig. Ugye, Aradon születtem. Ám Arad már az én életemben sem volt Magyarország. Az ember tudata alatt hordozza ezt a felismerést. Mint terhet cipeli magával, anélkül, hogy a felszínen, mint jelent élné meg. Hiszen gyermekkoromban néhányszor elvittek a szüleim Budapestre. Én azonban soha nem éreztem egy pillanat töredékéig sem azt, hogy idegen országba megyek. Én akkor is, talán nem élt bennem ennyire élesen a felismerés, hazamentem. És valahol ez a tudat sérült meg valamennyire ettől a népszavazástól. Nekem nem jogilag, hanem szellemileg fontos az állampolgárság, hiszen, talán az előbb elmondottakból kiviláglott, hogy kivándorlásomkor állampolgárság nélküli voltam. És mégis ép volt a magyarságtudatom.

- Nem lehet-e, hogy a népszavazás a mai Magyarországon tapasztalható hihetetlen apátiába dönti a határon túl élő magyarokat? Illetve nézzük egy apró szeletét: te, egy személyben, hogyan képzeled a jövőt?

- A jövőt illetően bizakodó vagyok. Az optimizmus lételemem. Elkeseredni csak percekig szoktam. Feleslegesnek tartom és szomorúnak. Én meg utálom a felesleges és szomorú dolgokat. Meggyőződésem, csak kemény, céltudatos, állhatatos munkával lehet jelentős eredményt elérni. Én így szeretek dolgozni. Az elmúlt három hónapban megírtam első regényemet és új verseskötetem legnagyobb részét ez alatt az idő alatt sikerült befejeznem. Remélem, jó, minőségi munkát végeztem.

Sz. B.