Istenem, miféle múlandóságot teremtettél!
S én, aki azt hittem, te, Updike,
az örökkévalóság követe vagy.
Itt fekszel előttem a zöld pázsiton,
a napsütötte hegyek árnyékában.
Megtapogatlak.
Rád helyezem forró tenyerem,
mintha kérdezném: élsz-e még?
Csalódom? Megcsaltál? Te keselyű!
Te birtokok birtokosa, fénybe öltözött haramia!
Jobb, hűségesebb követőd
nálamnál úgy sem lesz, drága barátom.
Mert be kell vallanom, azok,
akik életedben a ragyogást rád ruházták,
mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.
Nézz rám!
Más próféciát mondok itt, a kiterített tested előtt.
A hatalom, mint szó, mint birtoklás csak délibáb!
De hát néked magyarázom erejét,
a felbujtott viking harcosnak,
te vért ziláló akarat!
Drága barátom,
végy fogad közé,
s rohanj velem a lélektelen világ árnyai közé.
De nem rághatod meg a testem,
nem ültethetsz belém félelemfát, mert kinevetlek.
Ki én! Az ég mindenit!
Inkább gyere velem a reptérre,
s várjuk a Dallasból érkező unokát.
A gép a mámoros égen,
a szemed kékjén libben, ködöl, hasalva száll.
Mi lenne, ha egyszer csak felrobbanna,
szerteszórná a szeretet szilaját?
Drága barátom, becsaptál!
Itt hagytál barbadosi magányomban,
ahová többé a Concord sem repül.
Pedig de felülnék még egyszer a New-York-i metróra,
s utaznék veled önfeledten,
azzal a csodálatos, vékony testű lánnyal,
akinek a ruhája alá kéne nyúlnom,
átréselnem kezem a bugyiján,
ujjamat nedves hüvelyébe mártva felkiáltanom:
Milyen fenséges az íze!
Érzed az élet illatát?
