A világig még nem jutottam el - Interjú Böszörményi Zoltánnal

A világig még nem jutottam el - Interjú Böszörményi Zoltánnal

http://www.dkabala.com/cikkek/menza/, 2012.02.02, Nagy Gabi

 

Nagy Gabi: Interneten szokásos kötelező ünnepi és újévi jókívánságok mellett egyszer váltottunk néhány szót az akkor frissen megjelent könyvedről, Az éj puhatestéről. Szó nélkül küldted utánam a könyvet Tel-Avivba, aztán a Regált is. Neked nem kell elmagyaráznom, milyen érzés kapni valamit, ráadásul könyvet. Az internetes honlapodon közzétett curriculum vitae sejteti az igazságot rólad, az írásaid még közelebb engednek. Maradtak még titkaid?

Böszörményi Zoltán: Eddig nyitott könyv volt az életem. Remélem, ezután is így lesz. Az író, kevés kivétellel, önmagát írja meg. A titkairól ír elsősorban. A lelkén szeretne könnyíteni. A toll, a szövegszerkesztő szelíd, engedelmes eszközök. A papír sem tiltakozik, amikor örök és igaz érzés kerül rá: a szerelem és a bosszúvágy. Egyik nélkül sem tudunk élni. Megkísértenek, felemelnek, mozgásba hozzák a gondolatot. Az eredményt ismerjük: megannyi harc, bukás, kétely és keserűség, megaláztatás. Siheder koromban hittem a jóban, annak diadalában. Imába foglaltam. Ma már csak lelkesedem érte, de győzelmében nem hiszek. Ehhez az átalakuláshoz is idő kellett és megtapasztalás.  N.G.: Visszatérve a kezdetekhez, tudnivaló, hogy balettet tanultál, az irodalom kézenfekvő volt, a versírásra rászoktál, emögött érezhető az elvált szülők mellett felnőtt gyerek magányossága, egyféle dac is. Ebből vajon egyenesen következik a filozófia szak később Torontóban, vagy ez egyszerűen így alakult? B.Z.: A filozófia tudatos választás volt. Tetszett, hogy tárgya a kételkedés. Ennél nagyobb kihívás nem kell az embernek. Megtanultam felismerni az igaznak álcázott hamisat, valótlant. A szillogizmusok erre valók. Gyakorlati hasznuk van, nincs az életnek olyan területe, ahol ne lenne rájuk szükség. Néha az az érzésem támadt, a világ tele van igazságnak álcázott hazugsággal. Nehéz eligazodnom. Ehhez kellett a filozófia. N.G.: Mi történik, ha maradsz, mit jósolt volna az apád jósnője? B.Z.: Azóta megvilágosodott előttem, a jósság egyféle mentális kábítószer. Egyeseknél rögeszmévé válhat. Az ámokfutókra jellemző hévvel és bódulattal futnak a jövő elébe. Meg akarják előzni az időt. A planéták állásából, a csillagokból akarják megtudni azt, ami megtudhatatlan. Pedig erre ott van a matematika, a valószínűség-számítás. Valamivel nagyobb az esélyük, hogy kiolvassák belőle a jövőt. A sorsot szerintem egyikkel sem lehet kifürkészni, mert annak a véletlenszerűség a tulajdonsága. Hiába hivatkoznak egyesek a bekódoltságára. A véletlenszerűség az az erő, mely alakítja a sorsot, és a szeretet, mint ahogyan Dante írta: „a Szeretet, mely mozgat Napot és minden csillagot”. N.G.: A hetes szám fontos az életedben. Babonás vagy? B.Z.: A hetes biblikus szám. Mint ilyen, jelentése van. Éppen olyan, mint Franz Kafka Az éhezőművész c. novellájában a negyven napnak. Kanadába vándoroltam ki 1984-ben, és Calgaryba érkezésem reggelén egycentest találtam a járdán. Felvettem, mondván, aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli meg. Néhány héttel később kis köteg bankjegyet találtam az utcán. Száz dollár volt összesen. Szerencsét hozott a talált pénz? Igen. De később, becsületes munkával, sokkal többet kerestem. N.G.: Azt írod, az éhséget nem tudtad kitörölni máig sem a tudatodból. Ez azt jelenti, hogy szeretsz enni, vagy csak metafora? B.Z.: Nekem megadatott az éhezés kiváltsága. Gyerekként tapasztaltam meg, a kolozsvári balettintézet diákjaként. Akkor szenvedtem, dühös voltam a körülményeimre. Haragudtam mindenkire. Hét évig tartott ez az éhségi állapot. Ma nagyon távolinak, emlékszerűnek tűnik.  Ha viszont arra gondolok, hányan éheznek ma is a világon, összeszorul a szívem. N.G.: A halál és az életigenlés gondolata visszatérő motívum, mint ahogyan az isteni, máskor pedig a nagyon is valós lét közötti ingadozás. A végletek embere vagy? B.Z.: Sajnos, igen. Meg akartam szabadulni ettől a fogyatékosságomtól, de nem sikerült. Foglya maradtam. De nem adtam fel. Naponta harcolok vele. N.G.: Pillanatok alatt ámokfutó lettél, ki lehet ebből gyógyulni? B.Z.: Ha van elég elszántság az emberben, ki tud gyógyulni belőle. Velem úgy történt, hogy észre sem vettem. Egyszer csak nem volt ott. Elmenekült. Nem érezte jól magát társaságomban. De én sem vele. N.G.: Mi a véleményed az aktuális magyar irodalmi jelenről? B.Z.: Mindig történik valami izgalmas. Nem oly rég a hetvenöt éves Bodor Ádám a Verhovina madarai címmel új regényt tett az olvasó asztalára. A fiatal Krusovszky Dénesnek pedig a most megjelent kötete nagy vitát váltott ki a versrajongók körében. Aztán ott vannak az irodalmi szekértáborok, holdudvarok, írószövetségek, irodalmi lapok és portálok. Csupa izgalmas dolog. Tehetséges írónemzet vagyunk.   N.G.: Megjelent Az éj puha teste románul, sőt, azt hiszem, létezik angol fordítás is. Angolul el tudom képzelni, de románul nehezen, igaz, eddig nem olvastam a fordítást. B.Z.: Foarta-Gábos Ildikó fordította román nyelvre Az éj puha testét. Figyelemmel követtem munka közben. Sőt, akkor ötlött fel bennem, hogy a regény magyar nyelvű változatát is át kell fogalmaznom, szerkesztenem. Az utóbbi alatt főleg a húzásokat értem. Túl hosszú és bonyolult a regény. Megfeledkeztem arról, hogy az olvasó kikapcsolódni, szórakozni és nem figyelni akar. A román nyelvű kiadásnak azért is volt nagy sikere, mert rövidítettem a szöveget. Eddig francia, angol, orosz és román nyelvre fordították regényeimet. Az éj puha teste Dublinban jelenik meg az ősszel, a Regál orosz változata Moszkvában idén késő tavasszal. Van egy svéd nyelvre átültetett kéziratom is, de azt még nem adták ki. Az Regál orosz kiadásáért azért lelkesedtem, mert végre megjelenik a lágerek hazájában egy „modern” lágerről szóló regény. Ilyet még úgysem írtak, Nyugaton sem. N.G.: Csak magyarul írsz? B.Z.: Gimnazista koromban román nyelvű verseket is elkövettem. Kötetnyi kéziratom veszett el.  Angol nyelven csak esszéket és egy-két verset írtam. Az egyik megjelent a torontói napilapban, kétszáznegyvenezer példányban. Egyetemista kollégámat látogattam meg. Jégszekrényére mágnessel rögzítette a lapból kivágott költeményemet. Ennek megörvendtem. N.G.: Gondolom, nincs hiány írójelöltekből, akik a mecénást keresik benned. De valójában, mit szeret olvasni Böszörményi Zoltán? B.Z.: Klasszikusokat: Kosztolányit, Krúdyt, Móriczot, Thomas Mannt, Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Stendhalt, Flaubertet, André Gideet. Sok filozófiát, Schoppenhauert, Nietzcshét, Kierkegaardot, Heller Ágnest. De a mai irodalmat is. Krasznahorkai Sátántangójának, pédául, kétszer eredménytelenül futottam neki, nem sikerült átvergődnöm rajta. Hiába mondják, hogy remekmű. Nekem nem jött be. Nádas Pétert szeretem, Rakovszky Zsuzsát, de nem folytatom, mert nagyon hosszú lenne a sor. Egyszóval, jól érzem magam a magyar irodalomban. N.G.: Az életeddel elégedett lehettél, és nem csak anyagilag, mégis azért alapítottál lapot és kezdtél el írni, mert hiányzott a kihívás. A 60. születésnapodra szép ajándékot kaptál munkatársaidtól, barátaidtól. Ismételten elégedett lehetsz, kérdés: van-e újabb kihívás? B.Z.: Minden egyes nap kihívás. Újra és újra meg kell küzdenem önmagammal. A világig még nem jutottam el. Megrekedtem az én szintjén. Nincs is kilátásom a továbblépésre. N.G.: Valahol olvastam, akkor írsz verseket, ha szerelmes vagy. Akkor éppen nem írtál... B.Z.: A vers számomra harci eszköz, indulat, katarzis, szédület. A Szerelem illata című szonett koszorúban az előbb felsoroltakat próbáltam megjeleníteni. Úgy érzem, sikerrel.