Majorana helyzetjelentése
a tökéletes boldogságról.
Ulpius-ház,
Budapest, 2010
Az atomfizikus zseni, Ettore Majorana rejtélyes eltűnése ihlette meg Böszörményi Zoltánt, hogy poétai énje alteregójaként jelentesse meg őt verseiben. Újra felfedezi, kitalálja Majoranát, hogy az ő képében mondhassa el mindazt, amit e költői álöltözetben képes a legjobban megfogalmazni.
Nem elbújni akar az atomfizikus személyében, hanem saját életét fedezi fel annak tragikus sorsában. Játszik a szereplők felcserélhetőségének lehetőségével. A kitárulkozó kognitív teret, a maró gúnyt önmaga védelmére szerkeszti, illusztrálja.
Az egzisztencialista szabadságra szomjazó költő líra etűdjei a fájdalommal telített felismerés tárolójába torkollnak.
Pessoát, a nagy lírai bújdosót idézi a kíméletlen igazság kendőzetlen kimondása a szenvedés helyett. Nem kiáltozik, nem veszekszik, egyszerűen elmond. Nem megdöbbenteni akarja az olvasót, hanem bevonni a játékba, bármennyire kínzó, önmarcangoló is mindaz, amit láttatni akar.
És mégis, paradox módon, Böszörményi nyílt kártyákkal játszik. Nem nyerni, hanem hódítani akar. Meghódítani az olvasót. Hogy együtt ünnepelhesse vele saját bukását.
Nem a mindenség megszerzésére törekszik, hanem annak exponálására, ami a mindenségből minduntalan elillan. A gondolat laboratóriumában, ott, ahol a képlékeny anyagból megszületik a remény. Az élet maga.
Hudy Árpád
