Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Böszörményi Zoltán blogja

Magány

A magányban van önzés, életcsömör, elvágyódás, hirtelen kétségbeesés. Felismerése annak, hogy egyedül vagyunk többnyire megbénítja akaratunkat, kedvtelenséget ültet szívünkbe, szomorúságot lelkünkbe, ernyedtté teszi izmainkat, elidegenít a világtól.

Álom

Múlt éjjel álmot láttam. Metafizikai valóságot.

Merckle

Kedd reggel már ország-világ megtudta, hogy Németország ötödik, a neves amerikai Forbes magazin szerint, földünk kilencvennegyedik leggazdagabb embere, a joviális hetvennégy éves gyáriparos és tőkebefektető, Adolf Merckle előző nap, Ulm város közelében, vonat elé vetette magát.

Fordulópont

Akkor is tél volt Torontóban, olyan nagy, mint idén. Új év előtti tél.

Farkas szél rohant és üvöltött, bevackolta magát a kabátom alá, hangjával megfélemlített. Nem volt választásom, tűrnöm kellett a szeszélyes és veszedelmes vad támadásait, amíg a parkolóba értem.

Félek

Félek a szótól, pedig a legalázatosabb szolgám lehetne.

Naponta sorba állítaná, amit gondolok, szeretek, amiért lelkesedem, s szorongok, azt a néha kifejezhetetlen feszültséget is szavakká sodorná, mint mások a dohányt a cigarettapapírba, hogy rágyújtsanak egy érzésre, egy jól ízesített gondolatra.

Mint ahogyan néhai nagyapám, Böszörményi Pál tette, amikor reggelente a diófa alá ült, s fontosnak tartotta, hogy a megsodort cigaretta és a pálinka kíséretében elmerengjen a világ dolgairól.

Most már látom, ő sem jól merengett, mert nem lett jobb a világ.  Azóta sem javult.

S a küszöbön álló évben sem remélhetünk – bár nagyon kedvünkre szolgálna – jobb, emberségesebb, erkölcsösebb, lélekközelibb, ájtatosabb és tisztább, érzelmesebb, otthonosabb miliőt és társadalmat, országot és szellemi birodalmat.

Valami mindig közbejön, s megváltoznak a társadalmat, gazdaságot, politikát működtető erőviszonyok. Hol egyik, hol másik oldalra billen a mérleg nyelve, csak tornyosulnak a gondok, s ami bennünk van, többnyire egyensúlyt vesztett.

Keresem, keressük a megoldáshoz vezető utakat.

Ám a sok bába között elvész a gyerek.

Elvész a remény. Szertefoszlik.

Elillan.

Meg kellene találnom, de eddig, a sors fura és kifürkészhetetlen akaratából, erre még nem került sor.

Ezért fordulok minduntalan szavaimhoz, hátha ők segítenek.

De hogyan segíthet az, amitől félnek?

Fölháborító

A jelenkori román újságírás legnagyobb fenegyereke, ám ugyanakkor legpofátlanabbja is Cristian Tudor Popescu, a Gândul országos napilap publicistája és résztulajdonosa. Mai vezércikkét ezzel a címmel hozta az említett lap: Maghiarii şi măgarii (A magyarok és a szamarak.)

Célpont

Nincs mit kertelnünk, egymásra ujjal mutogatnunk. Bántanunk, szidnunk sem kell egymást. A tét sohasem volt ennyire behatárolt, konkrét, félremagyarázhatatlan: az erdélyi magyarságnak ott kell lennie a román parlamentben, a román törvényhozásban és minél nagyobb számban. Ha ez nem történik meg, akkor saját magunk alatt vágtuk el a fát, a saját szégyenünket segítettük életre, önmagunk ellenségévé válunk. S akkor már nincs kire ujjal mutogatnunk!

Hét év

Kerek hét évvel ezelőtt jelent meg az Irodalmi Jelen első száma. Istenem, mennyi munkával, várakozással, illúzióval, reménnyel terhes év. Sok mindent megvalósítottunk terveinkből, elképzeléseinkből, mégsem eleget. Hét év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy érdekközösségek által irányított irodalomban, melyre néhol a politikum is rányomja a bélyegét, kimagasló eredményt érjünk el. De talán, nem is ez volt a kitűzött célunk, hiszen egy mindenkori irodalmi lap csak azt tükrözheti, amit a sajátságos nemzeti irodalom magából kitermel, megteremt. Ennek a tükre. A hegyek között elkiáltott szó visszhangja. A minduntalan visszatérő megszállottság, az örökké szellemháborgató rögeszme.

Könyvreklám

Néhány napja „tele” van a budapesti földalatti új regényem, Az éj puha teste reklámplakátjaival.

Lessing

Tavaly ilyenkor Londonban voltam. Különösen meleg volt, s két hét alatt mindössze kétszer esett az eső. Azt hiszem, londoni viszonylatban ez időjárási csúcsnak tekinthető. Mondogattam is magamban, hogy lám, mennyire eklatánsan mutatható ki a felmelegedés okozta klímaváltozás. Este a brit televízió hírcsatornáinak adásait figyelve, keserűen kellett megállapítanom, hogy nem csak az időjárásban állt be radikális változás, hanem az irodalmi Nobel-díjak fogadtatásában is. A hírbeszámoló ugyanis arról szólt, miként reagált az akkor 87 éves Perzsiában született angol írónő, Doris Lessing irodalmi Nobel díjának hírére. (Majdnem születésnapján – 1919. október 22-én született – érte a kellemes meglepetés.)  A londoni fekete taxiból kiszálló, bevásárló szatyrokkal megpakolt idős hölgy az őt megrohanó riportereknek valami ilyesmit válaszolt: harmincöt évvel ezelőtt kellett volna megkapnom a díjat, most már teljesen mindegy.

Tartalom átvétel