Böszörményi Zoltán regénye az életmű egyik centrális darabja, mely a személyes emlékezés aktusával ontológiai mélységekbe vezet. A főhős, Tamás, nem csupán gyermekkori élményeit idézi fel, hanem azok értelmezési kereteit is megrajzolja. Ez a kettős rétegzettség – emlékezés és az emlékezésre való reflexió – az, ami a művet kiemeli a pusztán visszaemlékező irodalom köréből, s a létkérdések irányába tereli. Tamás figurájában az aradi gyermeki emóció és a torontói értelmiségi racionalitás feszül egymásnak, mégis e kettő fúziójában nyílik meg a valódi sorsértelmezés lehetősége.

 A kerítésen nyíló rés – a regény ikonikus motívuma – nemcsak konkrét térbeli elem, hanem szimbolikus ablak: bepillantást enged a világ szerkezetébe, annak látható és láthatatlan rétegeibe. A mű különös erénye, hogy a személyes történetet esztétikai, nyelvi és filozófiai dimenzióba emeli.

A narráció során alkalmazott perspektívaváltások, időkezelési technikák és a nyelv rétegzettsége mind azt szolgálják, hogy az olvasó ne csupán történetet kövessen, hanem a létélményt ismegtapasztalja.