Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Istenem, miféle múlandóságot teremtettél! 
S én, aki azt hittem, te, Updike, 
az örökkévalóság követe vagy.

Itt fekszel előttem a zöld pázsiton, 
a napsütötte hegyek árnyékában. 
Megtapogatlak. 
Rád helyezem forró tenyerem, 
mintha kérdezném: élsz-e még?
Csalódom? Megcsaltál? Te keselyű! 
Te birtokok birtokosa, fénybe öltözött haramia!
Jobb, hűségesebb követőd
nálamnál úgy sem lesz, drága barátom.
Mert be kell vallanom, azok, 
akik életedben a ragyogást rád ruházták, 
mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.
Nézz rám!
Más próféciát mondok itt, a kiterített tested előtt.
A hatalom, mint szó, mint birtoklás csak délibáb! 
De hát néked magyarázom erejét, 
a felbujtott viking harcosnak, 
te vért ziláló akarat!
Drága barátom,
végy fogad közé, 
s rohanj velem a lélektelen világ árnyai közé. 
De nem rághatod meg a testem, 
nem ültethetsz belém félelemfát, mert kinevetlek.
Ki én! Az ég mindenit!
Inkább gyere velem a reptérre, 
s várjuk a Dallasból érkező unokát. 
A gép a mámoros égen, 
a szemed kékjén libben, ködöl, hasalva száll. 
Mi lenne, ha egyszer csak felrobbanna, 
szerteszórná a szeretet szilaját?
Drága barátom, becsaptál!
Itt hagytál barbadosi magányomban, 
ahová többé a Concord sem repül. 
Pedig de felülnék még egyszer a New-York-i metróra, 
s utaznék veled önfeledten,
azzal a csodálatos, vékony testű lánnyal, 
akinek a ruhája alá kéne nyúlnom, 
átréselnem kezem a bugyiján, 
ujjamat nedves hüvelyébe mártva felkiáltanom:
Milyen fenséges az íze!
Érzed az élet illatát?