Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Istenem, miféle múlandóságot teremtettél! S én, aki azt hittem, te, Updike, az örökkévalóság követe vagy.

Itt fekszel előttem a zöld pázsiton, a napsütötte hegyek árnyékában. Megtapogatlak. Rád helyezem forró tenyerem, mintha kérdezném: élsz-e még?

Csalódom? Megcsaltál? Te keselyű! Te birtokok birtokosa, fénybe öltözött haramia!

Jobb, hűségesebb követőd nálamnál úgy sem lesz, drága barátom.

Mert be kell vallanom, azok, akik életedben a ragyogást rád ruházták, mind hamis ügynökei voltak a rothadó időnek.

Nézz rám!

Más próféciát mondok itt, a kiterített tested előtt.

A hatalom, mint szó, mint birtoklás csak délibáb! De hát néked magyarázom erejét a felbujtott viking harcosnak, te vért ziláló akarat, drága barátom?

Végy fogaid közé, s rohanj velem a lélektelen világ árnyai közé. De nem rághatod meg a testem, nem ültethetsz belém félelemfát, mert kinevetlek.

Ki én! Az ég mindenit!

Inkább gyere velem a reptérre, s várjuk a Dallasból érkező unokát. A gép a mámoros égen, a szemed kékjén libben, ködöl, hasalva száll. Mi lenne, ha egyszer csak felrobbanna, szerteszórná a szeretet szilaját?

Drága barátom, becsaptál!

Itt hagytál barbadosi magányomban, ahová többé a Concord sem repül. Pedig még egyszer felülnék a New-Yorki metróra, s utaznék veled önfeledten azzal a csodálatos, vékony testű lánnyal, akinek a ruhája alá kéne nyúlnom, átréselnem kezem a bugyiján, ujjamat nedves hüvelyébe mártva felkiáltanom:

Milyen fenséges az íze!

Érzed az élet illatát?