Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Mese az elidegenedésről

Erdélyi Riport – VII. évfolyam 17. szám – 2008. április 30.

Két regényén dolgozik, a versírást egy időre félretette. Böszörményi Zoltánnal, az Irodalmi Jelen főszerkesztőjével az idegen nyelven való megjelenés fontosságáról, Vanda örök című kötetének fogadtatásáról, a regényírás kihívásairól, illetve az idén hétéves folyóiratának hatásáról Nagyálmos Ildikó beszélgetett.

Nemrég jelent meg A semmi bőre című versesköteted francia nyelven – magyarul még nem jelent meg – a párizsi L’Harmattan kiadónál. A Vanda örök című regényed angolul is napvilágot látott, az orosz kiadás nyomdában van, tervezed német, francia és román nyelven is megjelentetni. Hogyan kerülsz kapcsolatba külföldi kiadókkal? Fontos, hogy más nyelven is olvassanak?

Két éve tettem le a szerkesztő asztalára A semmi bőre című kötetemet, miután kollégáim közül néhánnyal véleményeztettem, de végül nem jelent meg magyarul. Nem adtam le a kiadómnak, mert úgy éreztem, valami mást szeretnék. Amit eddig alkottam, azt a szakaszt le kell zárnom, és egy új világot kell feltárnom, újra fel kell fedeznem önmagam a vers területén. Olyan hatások és olyan benyomások értek, amelyekről úgy vélem, megváltoztatták azt, amit a versről gondolnom kell.

Francia fordítóm arra kért, adjak neki több verset, mint amennyi eddig köteteimben megjelent, így került kezébe az összeállított, ám még nyomdába nem vitt könyv kézirata. A francia kötetem megjelenése reveláció volt számomra, hiszen akkor láttam, hogyan lehet más nyelvre átültetni ugyanazt a gondolatot, érzést, ritmust, árnyékot és napsütést. És egyszerűen megdöbbentett, hogy minden szavában magamra ismertem. A szövegemre ismertem, visszhangzott az elmémben, a szívemben az, amit már magyarul elmondtam. Ez a tapasztalat annyira felhevített, hogy azt mondtam: ezért érdemes volt verset írni. Még nem volt hivatalos szárnyra bocsátása a párizsi L’Harmattan Kiadónál december közepén megjelent kötetnek, remélem, erre április végén, május elején sor kerül Párizsban és Monacóban.

 

Mikor jelennek meg magyarul ezek a versek?

Nem tudom. Be kell fejeznem két megkezdett regényemet, és remélem, lesz annyi energiám, hogy ennek a verskötetnek is pontot tegyek a végére. Úgy érzem, Böszörményi Zoltánnak nem csak egy színe van, nem csak egyféleképpen tudja elmondani azt, amit gondol, érez, ami fontos számára.

 

Egy könyv megjelentetése előtt kikéred kollégáid, író és költő barátaid véleményét. Miért fontos ez neked? 

Kíváncsi vagyok, hogyan ízlelik, hogyan látják azt az anyagot, amit letennék az olvasó asztalára. Hiszen azt szeretném, hogy az a szöveg, ami végül is napvilágot lát, ne a tökéletességgel vetekedjék, de irodalmi szempontból olyan legyen, amit a pályatársak befogadhatónak vélnek. Persze vitatkozhatnánk sokat, hogy mi az, ami el- és befogadható. Ez olyan, mint amikor Schumacher fut egy próbakört a monacói pályán, hogy megtudja, mit bír ki az autója, mire képes. Ha tehetem, naponta elolvasok egy-egy Faludy-verset, sőt, József Attilát is, és folytatnám a sort Arany Jánossal, Szilágyi Domokossal, egészen másképp látom ezt a világot. Nem tudok és nem is áll szándékomban irodalmi divatoknak behódolni, irodalmi tájegységekbe betájolódni és ott maradni, bemérni magam goniométerrel vagy GPS-szel. Egészen más, amit a versről képzelek. A vers olyan univerzum, amelyben az egész világmindenség tükrözteti magát, olyan forgó, bolygó dolgot képzelek el, ami amőba, képlékeny, állandóan változik, amiben nem állandósulhat semmi. Sokszor éltem azzal a hasonlattal, amit Hérakleitosz mondott, hogy ugyanabba a folyóba csak egyszer léphet az ember. Utána már csak felidézheti a pillanatot, ami már nem az, hiszen a saját szubjektivitásán szűri át. Ezért nem hiszek a történészeknek, azoknak, akik azt állítják, én vagyok az, aki valósan tükrözöm, ami megtörtént egyszer, azt a pillanatot, amit egykor átéltem. Ők megfeledkeznek arról, menynyire megváltozik, új ruhát öltve, az egyszer megélt valóság, ami emlék, történelem lesz abban a pillanatban, amikor továbblépett az idő. Tehát aki megírja a történetet vagy verset, aki felidézi a voltat, bizonyos lehet abban: önmaga is a történet, a vers részévé válik.

 

Tapasztalatod szerint az az ember, aki naponta, hetente vagy havonta olvas verset vagy bármilyen más irodalmi művet, másképp szűri át a lényeget, másképp értelmezi a mondanivalót, mint az, aki megírta?

Azon kaptam magam, hogy ugyanazt a verset huszonnyolcszor olvastam el életem különböző szakaszaiban, különböző momentumaiban, reggel, este, bánatosan és örömmámorban úszva, kétségbeesve, magam alatt, és mindannyiszor másképp tükröződött bennem. Nem volt ugyanaz. A Litera.hu-n, amikor éppen szolgálatos voltam a heti naplóírásban, meg is írtam, hogy Gabriel García Márquez regényét, a Száz év magányt úgy olvastam tizennyolc éves koromban, hogy le nem tudtam tenni, a regény egész világa szinte a sejtjeimben élt, olyan lelki és szellemi energiákat szabadított fel bennem, hogy azt mondtam: ez az, amivel a világot meg lehet váltani. Ez az igazi író, aki nekem megadja azt az erőt, amivel át tudom alakítani, meg tudom formálni, és igenis forradalmat teremtek a saját életemben. Nemrég Budapesten megvettem az újra kiadott Márquez magyarul megjelent kötetét, és olvasni kezdtem. És nem tudtam olvasni, állandóan letettem, újrakezdtem, egyszerűen képtelen voltam újraolvasni a regényt, képtelen voltam a szöveg világába behatolni, a szöveggel megbirkózni, egy hullámhoszszon lüktetni vele…

 

Térjünk vissza előző kérdésemhez, amire nem válaszoltál. Szóval fontos neked az, hogy más nyelven beszélő emberek is olvassanak?

Igen, fontos. A mi nemzetünk kis nemzet, abból is hányan olvasnak?! A magyar nyelv is éppen olyan fontos, mint bármelyik más. Meg kell ismertetnünk más nemzetekkel is azt, amit gondolunk, amit létrehoztunk. Heine például elmenekült Párizsba, ott is hunyt el, ám ott élteti a német nyelvet, a német költészetet, a német romantikának ő, a jeles képviselője, ott háborog és dühöng – németül. Ezzel azt akarom mondani, hogy minden korban a különböző nemzeteknek nyelvi nagykövetei voltak mindazon írástudók, akik elhozták az igét hazájukból, hogy megmutassák a világ előtt, megcsillogtassák más nyelven is, amit ők és kollégáik alkottak. Más nyelveken megjelent műveivel az író egész nemzetének lesz a nagykövete. Minél sikerültebb, jellegzetesebb az a mű, annál nagyobb sikere lesz egy új nyelvterületen.

 

A Budapesten megjelent Vanda örök című regényedből több mint tízezer példányt adtak el. Milyen visszajelzéseket kaptál? Volt-e köztük elmarasztaló kritika, és ha igen, ez mennyire befolyásolt?

Amikor valakit megbírálnak és olyan érveket sorakoztatnak fel, amelyek, ha vitathatóak is, de elfogadhatóak, akkor másképpen viszonyul az ember a negatív kritikához. De amikor azt írják róla, hogy Böszörményi Zoltán Vanda örök című regényéből tizenöt oldalt olvastam el, és ez egy bűn rossz regény, akkor ehhez mit szóljak? Miféle kritika ez?

A világhálón olvastam, hogy volt, aki le sem tudta tenni, olyan izgalmasnak találta. Erre mondta Orbán János Dénes, nem idézem szó szerint, csak a lényegét adom vissza: nem azokra kell odafigyelni, akik azt mondják, csak 15 oldalt olvastak regényedből, hanem azokra, akik végigolvasták. Ez az olvasóközönség fogja majd megvenni a következő regényedet is.

Ekkor tudatosult újra bennem az, hogy egy írónak felelősséggel kell írnia. Legyen meg a műben az, ami az olvasóban felkelti az érdeklődést, és utána bármit ír, az olvasó keresi, és meg is vásárolja az újabb kötetét. Az olvasót csak egyszer lehet becsapni, kétszer nem: ha egyszer gyenge művet olvas, egy érdektelen, unalmas regényt, másodszor biztosan nem vásárolja meg ugyanannak a szerzőnek a művét, akármilyen híres íróról legyen is szó. Az olvasó az igazi úr, az igazi ítélőbíró, akinek a szava dönt, és nem az irodalomkritikusoké.

 

Kedvező visszajelzéseket is kaptál. Mivel biztattak azok az olvasók, akik meg voltak elégedve a regényeddel? Azok, akik azt érezték ki belőle, amit közvetíteni akartál…

Igazolták, hogy miért kellett nekem a Vandát úgy megírnom, ahogy megírtam. S hogy ezt többen is visszaigazolták, számomra hatalmas elégtétel volt. Ez a regény nem más, mint az elidegenedésről szóló reménytelen mese. Mondhatom azt, hogy mese, hiszen meseszerű. Az élet maga támasztja alá, hogy olyan előreláthatatlan dolgok történnek, amelyekre hirtelen nincs megoldás, nincs válasz, és megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy ami soha meg nem fordult a fejünkben, még véletlenül sem: az velünk megtörténhet. Ez is jelen van a Vandában. De az elidegenedésen kívül még valami: Vanda. A csodálatos teremtés, misztikus, ködszerű, illékony testű és szellemű, kicsit utópisztikus lény, akit minden férfi szeretne a magáénak tudni. Mégis kicsúszik az ujjaink közül, kicsúszik a gondolataink között, s ha meg akarjuk kaparintani, empirikusan érzékelni szeretnénk, képtelenek vagyunk rá. Ez a NŐ. A csodálatos, megismételhetetlen, leírhatatlan, elkápráztató élőlény, aki minden férfi életében megjelenik, talán egyszer, talán többször is, akit elfelejteni nem lehet, aki meghatározó, aki az egész életet feldíszíti, az egész életnek lényeget ad, betölti azt, távlatokat, jövőt sugároz, és egyszer csak semmivé válik. Feloldódik a ködben.

 

Aki eddig megkérdezett, senkinek nem vallottad be, hogy önéletrajzi ihletésű-e a regény…

Naná, hogy megkérdezték. Sokan mondták: „Biztosan önmagad írtad meg.” Kérdem, Móricz Zsigmond a Rokonokban vajon kit írt meg, ha nem önmagát?! Kosztolányi Dezső a Pacsirtában ki mást írt meg, ha nem önmagát? Babits Mihály a Halálfiaiban vajon kiről írt, ha nem önmagáról?! Nem tudom, hány író hajlandó elmondani, hogy minden prózai alkotásban, jelen esetünkben a regényben, olyan igazságokról, érzelmekről van szó, amelyek a valósággal és a képzeletbelivel keverednek. Furcsa dolog történik az ember elméjével, mert abban a laboratóriumban, amit emberi elmének hívnak, a valóság valóban a képzelettel keveredik, és az író nem tudja szétválasztani a kettőt.

 

Említetted, hogy amikor viszszaolvasod saját szövegedet, nem ismersz rá, mintha nem is te írtad volna azokat a sorokat…

Amikor benne vagy egy szövegben, elzárva mindentől, megteremtesz magadnak egy saját világot. Ilyenkor úgy érzem, más emberré válok, tőlem kívülálló erő mozgatja az ujjaimat, s nem én vagyok az, aki írom a szöveget, hanem valaki bennem, egy második, harmadik hang, aki diktálja, súgja, amit mondanom kell.

 

Most egy időre felhagytál a versírással, és két regényen dolgozol egyszerre. Izgalmasabb regényt írni, mint verset?

Nem lehet a kettőt összehasonlítani olyan értelemben, hogy melyik izgalmasabb. Nyilván a kötött forma, a vers, még ha szabad versről beszélünk is, egy rövid drámai alkotás, amelynek a részecskéit úgy kell öszszetenni, úgy kell megpendíteni a húrjait, hogy az rezonáljon, hogy visszaadja a világtól elváló, különálló érzést, gondolatot, tapasztalatot, amit érzésem szerint az olvasóval közölnöm kell.

A regény más. Másféle fegyver. A regény egy nagy ágyú. Ha jó, akkor félni kell tőle, mert nagy az ereje. De ha jelentéktelenebbre sikerült, akkor is félni kell tőle. Stendhal regényei ötven évig sínylődtek a grenoble-i könyvtárban, mert rossznak, jelentéktelennek tartották, míg valaki fel nem fedezte. Hány és hány példát tudnék erre adni! Többek közt Hölderlin költői műveiről is ugyanúgy „megfeledkeztek”.

De kanyarodjunk vissza a regényhez. Hálát adok az Istennek, hogy az utóbbi időben újraolvashattam Dosztojevszkij, Tolsztoj, Stendhal, Thomas Mann, Gide, Nabukov, Flaubert regényeit. Másképpen olvastam ezeket a műveket, mint azelőtt, amikor csak kedvtelésből, tudásszomjból tettem. Úgy olvastam a műveket, mint a szerkesztő, vagy mint egy manó, aki éles elméjével ott sündörög a sorok között, és megpróbálja kitalálni, hogy azok miért születtek, mi a lényegük, mi a szerepük, hogyan technikázik, például, Thomas Mann. Valami fantasztikus felfedezni, hogyan írja meg Tolsztoj az Anna Kareninában fél oldalon Anna öngyilkosságát, hogyan veti magát a vonat kerekei alá. Akkor jöttem rá, mit jelent a szöveget átérezni, benne élni, részévé válni. Tolsztoj Anna Karenina volt abban a pillanatban, amikor a főszereplő öngyilkosságot követett el. Odavetette a testét a vagonok közé. Ettől lesz hiteles az író, amikor azonosulni tud a szereplőivel.

 

Naponta olvasol regényt, verseket, újságot… Rengeteg külső hatás ér. Mennyire befolyásolja a most készülő regényedet az, amit éppen olvasol?

Minden befolyásol. Befolyásol a környezet, a zene, még az is, hogy most színt kell vallanom valamiképpen. Téved, aki azt mondja, ő sziklakemény, rá semmi sincs hatással, érzéstelenül, gátlástalanul immúnis mindenre, és azt hiszi: ő az úr. Mindig más és más eszme, élmény, esemény, textus hatalmasodik el az emberen. Sokszor csak a saját értelme, érzése vagy a megérzése.

 

Az Irodalmi Jelen egyre színvonalasabb lappá növi ki magát, ismert és elismert szerző- és szerkesztőgárdával dolgozol. Sokba is kerül. Az induláskor nem nagy jövőt jósoltak a lapnak a hitetlenkedők. Mit gondolsz, sikerült elfogadtatni a lapot hazai és magyarországi irodalmi körökben?

Az Irodalmi Jelen éppen olyan kihívás számomra, mint bármi más az életemben. Egy alkotás, amelynek külügyminisztere, belügyminisztere, pénzügyminisztere, miniszterelnöke és nagykövete van a világban. Az ember azt hiszi, hogy ez a kormány tökéletesen működik. Persze, nem ilyen egyszerű az egész. Több helyen bemutattuk az Irodalmi Jelent, még Norvégiában is. Miskolcon például hatalmas lázadás készült lapunk ellen, s nem tudom, hogyan sikerült ezt meghiúsítanunk. Úgy vélem, végül is azért sikerült, mert képesek voltunk felvenni a kiélezett hangulatnak a késeit, és nem dobálóztunk vissza velük, hanem a hátizsákunkba raktuk, mint mementót. Soha nem akartuk senkinek dőre kivagyiságból megmutatni, hogy mi az irodalom. Mindig is alázatos szolgái voltunk az irodalomnak, és továbbra is azok maradunk. Egy irodalmi megmozdulás szereplőinek a célja nem az, hogy gőgjükkel megsértsék, elriaszszák közönségüket, hanem az, hogy alázattal viselkedjenek az olvasóik előtt, s olyan műveket tegyenek le az asztalukra, amiben örömüket és szórakozásukat lelik, amivel szellemüket csiszolhatják. Hangsúlyozom, azt szerettük volna elérni, hogy az Irodalmi Jelen a magyar kultúrának olyan szócsöve legyen, amely alázattal közvetíti mindazt, amit a lap író- és költőtársai, szerkesztői és munkatársai alkotnak.

 

Akarjuk, nem akarjuk, irodalmi kasztok léteznek. A befutott írók, költők, akik már egy irodalmi lap köré csoportosultak, nem nagyon akarnak tudomást szerezni újonnan induló irodalmi lapokról.

Ami izgalmas, kirívó és eltér a megszokottól, az figyelemfelkeltő. Ilyennek szeretném megőrizni a lapot. Sokan beszéltek arról, hogy csak egy Nyugat volt. (Nem szeretném itt megismételni, miért.) Az Irodalmi Jelennel nem a Nyugatot szeretném utánozni, nem akarom azt, hogy azok, akik a lapba írnak, feltétlenül a jelenkori magyar irodalom titánjai legyenek. Szerintem a magyar irodalom fontos jelenség és hatáserő, nemcsak az európai, hanem a világirodalomban is. Oda kell figyelnünk, mi készül a laboratóriumaiban. A második világháború előtt nagyon erős, kimutathatóan célratörő irodalmunk volt, ez a második világháború után megváltozott, meghatározó politikai hatások érték. Ezért válságban élt 1989-ig, olyan válságban, amelyből a mai napig nem tudott kilábalni. A rendszerváltás utáni irodalom hozott ugyan érdekes, maradandó műveket is, napvilágra kerültek évtizedekig asztalfiókban heverő kéziratok, de ma még sincsenek a világ könyvpiacán ebből az időből származó alkotásaink. (Ugye Márai sem Magyarországon, hanem Olaszországban és Amerikában alkotott.) Remélem, ezzel a kijelentésemmel nem szerzek sok haragost, bősz indulatot sem váltok ki senkiből. A magyar irodalomnak szüksége van megújhodásra. Azoknak a fiataloknak, akik olvasnak angolul, spanyolul, franciául, németül vagy akár oroszul, van viszonyítási alapjuk. Saját írásaikat össze tudják hasonlítani a más nyelven született művekkel. Ha arra gondolunk, hogy a francia nyelv milyen befolyással van a világon, és hány millió embert kápráztat el, az angol nyelvű irodalom kontinensnyi társadalmat szórakoztat, ezzel szemben milyen jelentőségű a magyar irodalom, és milyen lehetősége van arra, hogy más irodalmakat befolyásoljon, akkor ez elkeserítő.

Különleges világról írtam a Vanda örök című regényemben. Azért különleges ez a világ, mert semmiféleképpen nem tükrözi a magyar identitást, hanem része az univerzumnak. Magát az egyént tartom a legfontosabbnak. Nem kötöm helyhez, identitáshoz, nemzethez. A magyar irodalom is el fog jutni oda, hogy nem az lesz a fontos, hogy egy magyar regény főszereplője milyen nemzetiségű. Cervantes Don Quijotéja is a világé, bár spanyol.

 

Az Irodalmi Jelen fejlécén sokáig az a szöveg futott, hogy „a világ legnagyobb példányszámú magyar nyelvű irodalmi havilapja”. Ez a mai napig érvényes, hiszen a legnagyobb példányszámban fogy el ma is nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is.

Ez egy kicsit idegesíti a magyar írótársadalmat, és azokat, akik heti- és havilapokat adnak ki. Persze, hogy felkapják a fejüket és nem akarják elhinni, kétkedőek, irigyek és rosszak, de álljon meg a világ! Nem erről van szó! Az Irodalmi Jelen nem más lapokkal versenyez. Nem arról van szó, hogy ki fut le hat másodperc alatt száz métert, hanem arról, hogy mennyire tudjuk megdöbbenteni, befolyásolni az olvasót, ízlést formálni abban az olvasóközösségben, amely kíváncsi arra, amit írunk, rovunk, azaz alkotunk. Nem a Székelyfölddel vagy az Alfölddel, Kortárssal, Holmival, ÉS-sel – s folytathatnám a sort – versenyzünk. Bennünket az sem érdekel, ki kit néz le, ki tartja a másik irodalmát semmisnek, butának és értelmetlennek… A lényeg, hogy olyan univerzum bebarangolására hívjuk olvasóinkat, ahol jól érzik magukat. Be akarjuk vezetni őket abba a szobába, ahol leülnek, kezükbe veszik folyóiratunkat, és azt mondják: „Másfél órát töltöttem el ezzel a lappal, és nem hiábavalóan.”

 

Idén hétéves az Irodalmi Jelen. Megérte a fáradozást, a pénzt, amit belefektettél?

Ha minden cselekedetem után meg kellene kérdeznem magamtól, hogy megérte-e vagy sem, nem biztos, hogy minden alkalommal egyértelműen tudnék erre válaszolni. Amit önszántából tesz az ember, arról esetleg mérleget készít, hogy mit sikerült megvalósítania azokból az elvekből, elképzelésekből, tervekből és álmokból, amelyekkel elindult. Ha így teszed fel a kérdést, hogy ebből a szempontból megérte-e, akkor azt mondom: igen, megérte.