Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

KATEDRÁLIS AZ ÖRÖK TÉLNEK

A 84. Ünnepi Könyvhét szinte átláthatatlan kínálatból válogattunk olyan újdonságokat, amelyek megjelenését nagyon várjuk. Rövid ízelítőt is közlünk a művekből.  Ezúttal Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című verseskötetének címadó darabját olvashatják.

 

 

KATEDRÁLIS AZ ÖRÖK TÉLNEK

Tizenhat évesen nem akartam
megváltani a világot, de valamilyen
forradalmat elképzeltem,
forradalmat, amelyben kitombolhatja magát
az ember. (Ez a legkevesebb, amiről egy
pelyhedző állú siheder fantáziálhat.)
Máskülönben a forradalom volt a
legkézenfekvőbb annak, aki a tizenhárom
vértanú városában született, nem kellett
a szomszédba mennie ötletért,
a hely, a környezet, a történelem
vascsigáin függeni annyit jelentett,
mint megméretkezni, az elődök példáját
a szentséges halálban is követni. Damjanich,
Pöltenberg, Knézich sem ellenkezett volna.
Esetleg halkan jegyezik meg:
„Valahogy okosabban kell ezt
csinálni, fiam.”
Számítottam erre a figyelmeztető mondatra?
Jelenthetett akkor valamit is az intő szó?
Ma már nem tudom, de azt igen,
hogy világfájdalmasan még az egyszemélyes
forradalom is haszontalan, megvetni való.
Maradt hát a szó, a szent lobogóra tűzhető
szó, ott égett el a mindenség benne,
százszor, százezerszer.
Méltóbb kihívást az ember nem szeretne,
ha örök küzdelemre adja a fejét, s a tüzelőt
magának kell bekészítenie minden reggel,
és favágás közben is arra gondol,
vajon mit hoz a jövő.

A jövő betonfalai között kevesebb tér jut
a minduntalan kitörni akarónak.
Aki szabadulni akar minden nyűgtől,
dugja homokba a fejét,
nem kell törődnie azzal, ami odakint,
sem azzal, ami odabent van.
Amúgy is nagy telet rendel a sors,
daccal ásson benne alagutat,
tagadása így lesz tagadhatatlan,
a befektetett tőke kamatja.
A tájon jól mutat a fehérlő kéz,
senkit sem bánt az elmaradt felismerés,
a pillanat után szalasztott pillanat,
a hullámzás, a fenn-lenn évszaka,
milyen könnyen oldódik fel benne
minden éjszaka.

Fázni mindenki segít.
Ami viszont feledhetetlen: a nagy ideálok.
Tolják a széket, itt is állnak, ott is álmok.
A többi viszolygás a felszínen.
Láthatatlanná válik a minden,
szaporább a lélegzet, veszíteni is könnyebb,
a sárba ragadva, ki emlékszik már,
hogyan történt, ami történt.
Előkerül a szekrényből egy új ruha,
csodás változás, kinek kell a gyökér,
a dolgok mélyén úgyis elenyész.
A szellem kibúvók után kutat,
mennyit ér ma az őszinteség,
mint régészeti kinccsel,
kidíszítem vele a szobát.

Mennyi ajándék a tobzódásban,
és mennyi félreértés!
Tört vonalak mentén eltéved a figyelem,
fókuszából kisiklik a gondolat,
a holnap pedig egyre megy,
ha valaki újra kinn rekedt.
A kis halak sorsából hiányzik a tragédia,
a nagy vonulásban csak részlet ez.
A tömény éjben megfogan a félelem,
a köd burkában nagyra nő,
annyira, hogy már felejthető,
kinek szavát őrzöm.

Versenyt szaladtak velem az őszök.
Előbb csak ők álltak a rajtkőhöz,
aztán én kerültem sorra.
Az ámokfutásból ennyire futotta.
Sápadtak, vérszegények voltak a nappalok,
tüdőbetegek az éjszakák,
koplaltam hozzájuk hallgatást,
zavartan, néha részegülten beszéltek
az út menti fák.
Darvaknak néztem a repülőket,
s vártam, hogy egyikkel én is elrepüljek.

Világoson
világ oson

néma képlet
hányszor tépett

minden tettnek
foglya lettem

Kifényezték
az asztallapot,
de ki emlékszik erre,
elmosta az idő vize
a széket, a kalapot,
azóta is
szégyent gyűrünk egyre,
s valami nosztalgiát
keverünk,
keveredünk,
a történet velünk reszket,
mundérján
a fémjelekkel.

a nagy Görgei
jövőnk görgeti

Elveszett a haza,
elhalkult a csaták zaja,
csak a becsület maradt,
azóta erősen havaz.
Örök télben fürdő magyar lélek,
jól látlak még, jól reméllek,
szívemben az éles kések
ma is élnek,
katedrálist építek az örök télnek.

Mint aki kincseit a télbe rejti,
hangját, színét, arcát rég felejti,
tincseit az időnek hiába cibálja,
a lármát is csak nyeli,
hiába gyűri magába,
jobb napokra úgysem várok.
Örök télnek katedrálisát testálom rátok.

 

Böszörményi Zoltán: Katedrális az örök télnek. Kalligram, 2013.