Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Két fehér súly – Kukorelly Endre

Kettő
Böszörményi Zoltán és Barak László könyveiről

Két fehér súly

(Pilinszky János: Kettő)

Van, aki olvas verseskötetet. Olvas és ír, kissé az ügymenettől elfáradt versrovat-szerkesztők szerint jóval többen írnak, mint olvasnak, noha ez is csak úgy mehet, mint például a futball (meg például az élet): először beleolvasod magad, amihez aztán oly heves mű-kedvvel fogsz, hogy már soha nem is bírsz kiszakadni.

Verset írni és olvasni ugyanaz a pozíció, ugyanazon gesztusnak mintegy kifordítása, maga felé, magába fordítása. A költészettel kapcsolatosan amúgy folyamatos a vészharang-kongatás, ám a nagy zúgásban azért állapítsuk meg szép nyugodtan, hogy a műalkotásokat létrehozó kreativitás adottság, nem vész el. Átalakul. Esetleg. És visszaalakul, össze-vissza, nem kiszámíthatóan változik, kanyarog vidáman. Vagy szomorúan kanyarog, mindenféle hanyatlástörténet mese, és csak mint ilyen, tartozik a dologhoz: igaz, így, más mesékkel együtt, hozzátartozik. A versírást, ahogy látható, őszinte ambícióktól az őszinteség ambíciójáig a legkülönfélébb intenciók működtetik, ez mindig érdekes, önmagában mégsem minőségi ügy. Aktivitás, kapacitás, mélység, autenticitás kinél hogy, viszont jó verset írni, ilyen egyszerű, próbáld ki: vagy nincs is szükség bíztatásra, nem bírod nem kipróbálni? Jó rossz verset írni is. Nyilván jó verset írni és rosszat is jó, és olvasni is mennyire jó, és, tudod, rosszat is lehet jól, és nagyon rosszul lehet nagyon jót, ha pedig jót olvasol, mi dönti el, hogy jó (verset) vagy jó(l esett)? Annyira, hogy sokkal kevésbé az a kérdés, valaki miért ír/olvas, minthogy miért nem. Eleve „írok” (és „olvasok”), a nyelvvel való legsajátabb, teremtő viszonyommal lépek az emberi viszonylatok közé, a számomra adott, engem fogadó diskurzus-térbe, nyilván ezért érdekes a költészet, a költői nyelvhasználat: hogy költői a nyelvhasználat. „Költőien lakozik az ember” stb., ez nem tud nem érdekes lenni, érdekbe vágó, az elevenedbe vág, nyilván pont ezért nem érdekesek bizonyos költők (bizonyos költeményei), olykor legnagyobbaké sem. Olykor „Az Irodalom” ugyanis alaposan leuralja az irodalmat, erős, „beállt”, bevett és elfogadott, hivatásos/elhivatott irodalmi(nak kinevezett) beszédmódok oly ásíttatók bírnak lenni két tinédzser villamosperon-dumájához, söröző melósok beköpéseihez képest. Mely szubverzív és roppan szórakoztató szövegeknek persze nincs közük a művészethez, mintegy a „természet gyermekei”, ezért írunk verseskötetekről. És nem beköpésekről. Már aki, például az irodalomkritika, itt így szokás, így szoktuk, még ha nem is nagyon olvas minket a kutya se, na mindegy.

Böszörményi Zoltán (Aranyvillamos) erdélyi, Barak László (Miféle szerzet vagy te?) felvidéki költők. Hogy 19. századias vallomással kezdjem, igen kedvelem őket. A kortársaim, úgy értve, hogy pont egyidősek vagyunk. Lapot, könyvkiadót vezetnek, irodalommal foglalkoznak. Verset írnak, mint én. Nem tudom, miért csináljuk, azon kívül, hogy jobb híján csináljuk. Nem tudom nem magamat is látni.

Az Aranyvillamos (Pozsony, Kalligram, 2004) átgondolt szerkezet/”szerelvény”, öt ciklusból/„kocsiból” áll, a nyitó/záró „peron” pedig, a könyv elején álló címadó szöveg, a könyv végén sorról sorra visszafordul. A versek beszélője üdítően bizonytalan, olykor kicsi „kileng”, talán a sebességtől nem függetlenül, ez nem épp rossz. Állsz a kocsi közepén, kapaszkodsz a fogantyúban, olvasol, hozzászoksz a lengéshez, átveszed az ütemet. A bizonytalankodás legnagyobb erénye (lehetne) a kötetnek, (ha a beszélőt nem zavarná). No még egyszer, az üdítően bizonytalan beszéd a legnagyobb erénye. Pár éve meghalt barátom, Jorgos Alevras (görög szülők, magyar gyerekkor, svéd környezet) magyarul írt verseit magától értetődő természetességgel küldte el, kijavítandó: kicsikét átrendeztem a mondatszerkezetet, nagyot gyomláltam a helyesírásban, alaposan belerontottam, föl nem merült bennünk, hogy nem (az ő) eredeti magyar szöveg(e). A bizonytalankodás nem tétel, nem játszik, vagyis épphogy játszik, legnagyobb- és legelfogadottabb verselők is jelentős tételben és olykor meghatóan bizonytalankodnak, Máraitól Kosztolányiig, hogy mindjárt a kánon csúcsát énekeljem föl. Ekkor a legkellemesebb olvasni őket, ilyenkor egyszerre csak az ember látszik, nem a szobor. Biztos csak Arany János nem bizonytalan. „Őszintének nehéz lennem”, így Böszörményi Zoltán a versében, címe A póz, és „arról van szó”, hogy „kényszer”esen pózolok, „műanyag” az egész, „giccses”, amit „a Warwik szálló halljában / sem díjaznak”, hát akkor „elhajítom” és így tovább, „mert kinek kell egy ilyen műszobor, ! mit el sem cserélhet, el sem adhat”, no igen. A szöveg – nem előnyére – szonett-formá(ra hajaz), a poétikus részeket pedig („ver bilincsbe” „döbbenet” „bénít” „sátrat ver szívemen” „dzsungel rejtekében”) nagyjából leoperáltam. Mintha „a költő” hibáitól tartana a költő, túl-tartana, ezért oly költői olykor, pedig hibája a bája, ilyesmik, hogy aszondja, „Óceánon túl lettem gazdag” (Szőke lány), és a „szép” megoldások rongálnak bele. Nagy(on egy)szerű felütések: „a diófát ! melyről annyiszor / meséltem / kivágták / és eltüzelték”, kezdi, „ám én megmutatni / neked / visszaképzelem”, kár, hogy visszaképzeli. (A diófa) „a nagy kőben lehet / csak igazán / lehalkítani az időt”, kezdi, „mert a nagy kő / nem mocorog / nincsenek álmai / és nem idegsokkos”, kár, hogy megmagyarázza. (A kő) „Vásárolok, néha kenyeret”) túl gyorsan fölmegy metaforába, filozófiába, mondanivalóba („néha tényeket (…) Lám, / márka-árú, ő most az úr.”) (Közértben) Elkölti és nem, olykor „nem oldja meg”, és akkor rendben van. „Bizonyosságot követel a szomszéd, / a feleségem, mintha az gyártható / termék lenne, tévében mutogatható,” ez egyszerű, kár, hogy némileg elbonyolítja („holnap is meglesz még a holnap”) és el(költői)közhelyesíti („boldogságot virágzik majd minden nap”), egyszerűen nincs mersze. (A bizonyosságról) Néha aztán csak szép. Hogy „Kősziklához láncolt elvek / kit nevelne, magasba kit / emelnek? Kié a bilincs, / ha a megoldáshoz kulcs / soha nincs? Kié az ígéret, ha valósággá nem érett? Ha itt úgy mérik az áldást, hogy abból a szerencsét / minduntalan kirostálják? / Kinek ez a lenge ének, ha az újabb hiányt éltet?”, ez szép, olyan nagylászlós-pilinszkysen. És hogy Kinek?

Amúgy verseskötetekről írni egyrészt nem lehet, másrészt simán írok. Mindig elég rosszul sikerül, és nem föltétlen az írás lesz rossz, de föltétlen mellé megy. Épp azt nemigen találja, amit céloz, mást talál, jó esetben, viszont a jó mellé-találatok jól kijelölik, bekerítik, amit csak véletlenül (sem) találnak el. Marad még lemásolni (ha nem is) az egészet, az addig biztos stimmel. Most legyen az a megoldás, hogy lemásolom és kommentálom Barak László könyvéből (Miféle szerzet vagy te? Pozsony, Kalligram, 2003) a mostanában c. verset. „mostanában egyre világosabb / milyen hatalom költőnek lenni / forradalmak vérpad és egyéb szent díszletek között / micsoda szentséges ügyekben fáradozik a költő”. Kezdjük ott, hogy még csak az sincs, hogy nem a hatalmi diskurzus része a költészet. Leírni és megnevezni agresszív-teremtő, férfias gesztus, nem igazán áll jól nőknek. Nem áll jól azoknak, akik rebegnek a költészettől, jó esetben szerepjátékra használják, mindenképp használják, mert először is a vers, az állítólag szép. A Szép Versek-antológia címe a nőket célozza, nem beszélve, hogy – többnyire riasztó, mégis valahogy izgató – költői portrékat is közöl. Már Petőfiék is divatlapokban nyomultak, helyesen számolva a női kedéllyel, ebben az értelemben fáradozik igazából a költő szentséges ügyekben. Ami a szent díszleteket, forradalmak vérpad és egyéb ilyesmit illeti, ez pusztán kapóra jön, ennyi elárulható a motivációkról. Ugyanis „miközben általa forog a Föld”magával foglalkozik, ám hogy „nem csak úgy bele a nagyvilágba”, ezt iróniából sem írnám csak úgy bele. Az obligát riporteri „költő vagyok”-e kérdést pedig magunknak ne tegyük föl, és semmiképp ne válaszoljunk, főleg, ha nem kérdezik, ez beton. „világnyi terheim bizonyítják” stb., mutass valakit világnyi terhek nélkül, hagyjuk. „állhatatosan vagy erőszakosan – mindegy”, ezt nem értem, „(jóformán már ennem sem kell)” ezt se, mert miért nem kell? „magabiztosan fürkészem nőmet / világos mire gondol / miként válhat / egy látszólag semmirekellő vadállat / KÖLTŐVÉ”, igen jó, a magabiztosságot elhagynám, mondjuk fürkészem a nőket, ez valahogy a lényege az egésznek. Noha költő új sorban, csupa nagybetűvel, mint valami mínuszos nemecsekernő, túlzás. „s ha már azzá lesz valami génhiba folytán / miért választott társat / miért szaporodik”, nem folytatom, a játék, amibe belépsz, az irodalom tere ezen a kódon alapul: a költészet erős parancs, és csupán azért „áll le”, mert az ún. társadalomra veszélyes a heveny kreativitás. „nagyanyámra egyre ritkábban gondolok”, a nagyanya-részt nem folytatom, én amúgy a nagyanyámmal szoktam álmodni. „kamaszkölök koromban a partiból / csak én voltam benne biztos hogy költő leszek / nem pedig senkiházi forradalmár / barátaim közül többen azok lettek (pontosan mi?) rakásra emésztődnek azóta / a korcsmában (kissé modoros itt) a Marseillaise-t éneklik / amíg össze nem hugyozzák magukat”, de miért is? Így megy, énekelve emésztődés összehugyozással, ezek forradalmárok? És hogy „csak a farkuk ihlete érdekli őket”, jó, de mi az, hogy csak? „VOILÁ” külön sor, verzál, kurzív, „ilyenkor akar bennem leereszteni / a lenniakarás”, ezzel magam is így lennék. „képtelen vagyok kitalálni bármi értelmes dolgot / míg rá nem ébredek újfent / milyen felemelő és férfias dolog a költőség”, precíz leírás, az írás mellett való döntés eleve férfias. Igaz, ilyen a működés, újra meg újra ráébredsz ugyanarra. Nyilván, mert olykor belealszol. „hogy valakit le se baszhatnak -- abból él / KÖLTÉSBŐL is”, miért ne baszhatnák le? Annál durvább a helyzet. Itt persze megint az ironikus hang hallatszik, a kiemelés így olvasandó, bár én nem emelném ki. „egyre világosabb hát / mégis milyen hatalom költőnek lenni / forradalmak / vérpad / szent díszletek között / -- egyes-egyedül”, miért egyre és miért mégis, miért külön sor forradalmak és vérpad, miért, és mit „gondolt”, mi az, ami nem úgy megy, nem – egyes-egyedül. És így tovább, akkor van rendben, ha olvasol, történik ez-az, egyetértesz és nem értesz.

2000 c. folyóirat, 2005.