Skip to Content
Böszörményi Zoltán.info

Meleg este, telihold; Két miatyánk; A vak, aki látta a halált – novellák

 

Az öregasszony sietve érkezett a paplakhoz. Bement a beteghez. Elmondta kétszer a Miatyánkot. Végezetül lehajolt a füléhez s belesúgta: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó. A padre szeme felpattant az ismerős szavakra, véget nem érő kacagásban tört ki. Felszakadt torkában a tályog.

 

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

LÉNÁRD-NOVELLÁK, 2.

 

 

 

 MELEG ESTE, TELIHOLD

– Indulj már, te élhetetlen! – nógatta férjét Aspirina. – Nyakunkon az este.
A kukorica után szántották fel a földet. Számítása szerint napnyugtáig be kellett fejezzék a tegnapról hátramaradt földdarabot, de férjét, Euclidest nem hajtotta a munkakedv. Míg az asszony hazaszaladt megnézni a disznókat, a férfi ahelyett, hogy nógatta volna az eke elé fogott lovát, lepihent az útszéli fa tövében. Langyos szellő fújdogált, a frissítő árnyékban elnyomta az álom.
 Hová tettem az eszem, amikor hozzád mentem, te lusták lustája! – kiáltott rá Aspirina.  – Megnyuvasztalak, kikaparom a szemed! Csak szégyent hozol a fejemre. Az egész falu látja, milyen vagy, de bezzeg a szád, az ha kell, ha nem, jár, bárcsak szántani tudnál vele!
- Hallgass már! Örökké csak szapulsz. Egy jó szavad nincs hozzám – panaszkodott keserűen Euclides, és csak azért is lelassította a lovát.
Amikor hazaértek, a férfi hiába várta a vacsorát, Aspirina nem volt hajlandó elkészíteni.
„Még szerencse, hogy a gyerekek a városban tanulnak” – legyintett lemondóan Euclides, és morogva dőlt az ágyra.
Aspirina évente háromszor, de előfordult, hogy négyszer is, disznókat szállított a vágóhídra. Délben azért szaladt haza, hogy megnézze, nem kószált-e el valamelyik. Azt tervezte, este beviszi a legnagyobbakat.
Bár több is elfért volna a szekéren, csak négyet hajtott fel. Idegesen, gondterhelten ült a bakra.
Útközben mindenféle eszébe jutott. Adósságai gyötörték a legjobban. A gyerekek taníttatásáért is fizetnie kellett a hónap végén. Osztotta-szorozta a várható bevételt, mégsem futotta mindenre.
Meleg este volt. Telihold sütött.
„Legalább nem vakoskodnak a lovak” – gondolta.
Később eszébe jutott a férje. Nem tudta, mitévő legyen vele. „Jóravaló, csendes ember, de lusta és élhetetlen” – kesergett magában. 
Közben megérkezett az átvevőhelyre.
A kapu zárva. 
Leugrott a szekérről, hogy megnézze, hol van a karám őre, de nem találta. A kerítés mögé került. Elindult mellette. A végére ért, ott sem volt senki.
Bosszankodva ballagott visszafelé. „Ilyen az én szerencsém. Amikor a legjobban kell a pénz, fordulhatok vissza” – mérgelődött.
Egyszer csak előtte az éjjeliőr.
 A frászt hozta rám! – kiáltott fel Aspirina.
 Körbejártam a telepet, ne ijedezzen már! – csitította a férfi, s indultak a kapu felé.   
Meleg este volt. Telihold sütött.
Szótlanul lépkedtek. 
Elől az asszony, mögötte az ember.
 Hány rakományt hozott? – kérdezte az irodában az éjjeliőr.
 Ma csak egyet – felelte kurtán Aspirina, s csintalan tekintetét a férfira vetette.
 Felírnék én kettőt is, ha egy kis szívességet tenne…
 Ezen ne múljék! – kacagott fel az asszony, s követte. 
Nem telt el egy negyed óra, és pecsétes papírral jött ki az épületből. Gondolataiba merülve számolgatott. Örömérzés járta körül a szívét. Kifizetheti az adósságát.
Meleg este volt. Telihold sütött.
A kapu közelében járt.
 Maga mit keres itt? – hallotta a háta mögül.
 Két rakomány disznót hoztam – válaszolta. – Kihez van szerencsém?
 Én vagyok a felvigyázó – mondta a férfi, és elkérte a papírját.
 Csak kettőt? – nézett az asszonyra, és huncutul mosolygott. – Mit szólna, ha egy kis szívességért azt írnám ide, hogy hármat?
 Mutassa az utat! – nevetett fel Aspirina, és követte a felvigyázót.
Egész úton hazafelé a szekérrel az asszony mosolygott. 
Meleg este volt. Sütött a telihold.

 

KÉT MIATYÁNK

A tehén panaszosan elbődült. Az istennek sem mozdult. Hiába nógatták, taszigálták, ütögették, a pajtában akart maradni. 
Ekkor jelent meg Gralschpné. Az állat füléhez hajolt, s halkan azt mondta: - Te már nem vagy az enyém. Anna férjhez ment. Neki adtalak nászajándékba. Eredj!
A tehén hosszan bőgött, s lassú léptekkel elindult.
Amikor Anna meglátta a közeledő állatot, könny szökött a szemébe. „Szegény nagyanyámnak nem volt egyebe, csak ez a tehén. Ezt is nekem ajándékozta. Miből fog majd megélni?”
 Te csak ne törődj semmivel, feltalálom én magam – vigasztalta az öregasszony. – Mindig hoz valamit a szerencse – simogatta meg unokája hamvas arcát. – Nektek nagyobb szükségetek van a tehénre, mint nekem. Jön a gyerek! – mutatott Anna domborodó hasára – Én majd elleszek.
A szobájában már másként gondolkozott. Ijedten fogta meg a fejét. Tavasszal a pestis elvitte utolsó disznaját. Most meg a tehén is elment. Jönnek a rossz napok. 
Reggel mégis derűsen ébredt. Rendbe szedte ruháját, s a templom felé vette lépteit.
 Padre, – szólt a paphoz, aki épp az almafáival bíbelődött. –Nagy gondban vagyok. Tanácsért jöttem. Nincs miből megélnem. Tegnap Anna unokámnak adtam a tehenem. Nászajándékba. Tudja, gyereket vár.
A pap türelmesen végighallgatta, s szomorúan tárta szét a karját.
 Drága Gralpschné, szegény vagyok, nincs mit adnom. Esetleg almát, meg ami gyümölcs a kertemben megterem.
 De én nem kéregetni jöttem. Jótanácsot adjon, hogy mivel kereshetem meg a mindennapi betevőmet.
A pap hosszan nézett maga elé. 
 Semmi sem jut az eszembe.
 Visszajövök később, majd csak támad egy jó gondolata – fordult meg az öregasszony, s a bal kezét szoknyájának zsebébe süllyesztette. 
 Várj csak! – kiáltott utána a pap. – Próbálj ráolvasni az emberekre. Hívd magadhoz a betegeket, az Úristen majd megsegít.
 De padre, nem értek én ehhez.
 Nem kell hozzá túl sok tudás, elmondasz egy-két imát, a végén meg odahajolsz, s azt súgod a beteg fülibe: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó. A többit bízd a Fennvalóra, ő majd elintézi.
Gralpschné hitetlenkedve nézett a papra.
 No, eredj, tedd, amit mondtam.
Az öregasszony még aznap elhíresztelte a faluban, hogy csodaereje van, minden betegséget ráolvasással gyógyít. A padre is igazolja.
Az első páciense Clauschewitz volt. Napok óta fejfájás gyötörte. Befáslizott szemmel hozta a felesége. 
 Bántja a napfény, azért takartam el a szemét – magyarázta az asszony, s leültette férjét.
 Mióta fáj a feje?
 Tegnap múlt egy hete. Voltunk a patikusnál, kétféle port is adott, de egyik sem segített.
 Az orvosnál voltak?
 Annál minek? Azt nem tudjuk megfizetni.
 Ejnye, ejnye, inkább hagyta, hogy szenvedjen szegénykém.
Letekerte a beteg fejéről a fáslit.
 Nézzen a szemembe, Clauschewitz úr! – parancsolta. – Maga meg menjen az udvarra, és várjon! – szólt a feleségre.
Kezébe vette a beteg fejét. Megmasszírozta. Közben elmondott két Miatyánkot. Aztán újra megdörzsölte. Elrebegett még egy Miatyánkot. Végül lehajolt, és páciense fülébe súgta: ha segít, jó, ha nem segít, az is jó.
A férfi percekig csendesen ült, majd óvatosan felállt, és kiment az udvarra.
 Jobban vagy? – kérdezte várakozóan a felesége.
 Valamivel jobban, fáj még, de nem annyira.
Másnap Clauschewitzné két tyúkot és egy kacsát hozott. 
 A férjem jól aludt az éjszaka, s reggelre teljesen rendbe jött – mondta, és átadta a baromfikat Gralpschnénak.
 Elmúlt a fejfájása?
 Mintha kicserélték volna. Az Úr áldja meg! Tartsa meg egészségben, hogy másokon is segítsen! – hálálkodott a feleség.
Alig tette ki a lábát az udvarról Clauschewitzné, új beteg érkezett. Az öregasszony őt is meggyógyította. 
Két hét múlva már hat betegre olvasott rá.  És mindre sikerrel.
Egy reggel vak leányt hoztak hozzá a szomszéd faluból. Sokáig nézegette, forgatta minden irányba.
 Valami baj van? - kérdezte az apa, aki csodát várva ott állt mellettük.
 Semmi baj, kedvesem – válaszolta az öregasszony csendesen –, de tudnia kell, hogy lányán csak a Jóisten segíthet, ehhez a betegséghez én gyenge vagyok.
Ennek a történetnek is híre ment. „Milyen tisztességes, becsületes ez a Gralpschné, nem akar ő Isten lenni” – adták szájról szájra.
Egyszer aztán a pap is ágynak esett. A torka bedagadt, alig jutott levegőhöz. Az egyik falubeli, aki épp beteglátogatóban volt nála, azt javasolta, hozzák el Gralpschnét, ő biztos meggyógyítja.
Az öregasszony sietve érkezett a paplakhoz. Bement a beteghez. Elmondta kétszer a Miatyánkot. Végezetül lehajolt a füléhez s belesúgta:ha segít, jó, ha nem segít, az is jó.
A padre szeme felpattant az ismerős szavakra, véget nem érő kacagásban tört ki. 
Felszakadt torkában a tályog. 
Másnap gyógyultan ébredt.

 

A VAK, AKI LÁTTA A HALÁLT

Az öreg a kunyhó előtt ült, lécekből összetákolt széken. Mezítláb volt. Szétálló ujjai között kikandikált a fű. Gondozatlan öltözete beleolvadt a szürke, szegényes környezetbe. Térdén bot pihent.  Nem messze tőle tíz év körüli fiú ugrált a gyepen. A hangtalanul játszadozó gyerek egyszercsak megállt előtte. A férfi álla alatt le-föl járó, szokatlanul nagy ádámcsutkát figyelte. 
– Mit bámulsz? – kérdezte egy idő után az öreg.
– Honnan tudod, hogy bámullak?
– Nem tudom, érzem.
– Amit nem lát az ember, azt érzi?
– Úgy is mondhatnánk.
– És te érzed a madarakat az égen, az állatokat, ha előjönnek az erdőből?
– Tudok róluk.
– Még akkor is, ha nem látod őket?
– Igen.
– Ezt nem értem! – mondta a gyerek, és az öreg mellé, a fűre telepedett.
– Az úgy volt, hogy gyerekkoromban a testvéreim felolvasták nekem a meséket, elmondták, milyen a környék, az erdő, a mező.
– És te hittél nekik?
– Miért hazudtak volna?
– Hát csak úgy, játékból, hogy becsapjanak. Hány szárnya van egy madárnak? Na, erre válaszolj! – kuncogott a gyerek.
– Kérdezz valami nehezebbet!
– Hogyan válaszolnád meg, ha a legegyszerűbbre sem vagy képes?
– Tégy próbára!
– Nem teszlek, teljesen felesleges, hiszen te vak vagy – mondta lekicsinylően a gyerek. – A vakok nem látnak.
– Valóban nem! – hagyta helyben az öreg.
– Akkor nem is vagy képes elmondani, milyen a házad melletti aipiültetvény. 
– Néha érzem az illatát.
– Ne idegesíts ezzel az érzéssel! – csattant fel a fiú és felállt. – Megyek, segítek apának etetni – mondta, és köszönés nélkül haza indult. Néhányat lépett, majd visszafordult. – Mit jelent az, hogy érzés?
– Mit jelent az érzés szó?
– Igen!
– Érzem, ha meleg szél fúj.
– Ezt mindenki érzi.
– Érzem, amikor haragszol rám.
– Hát persze, mert kiabálok veled.
– Érzem, ha szeretsz.
– Azt meg miből?
– Gondolkozz!
– Mert néha megölellek? De látni csak nem látsz!
– Nem. 
– Amit nem lát az ember, az nincs is, hihihi! 
– Dehát ismerlek. Délutánonként eljössz. Ugrálsz, beszélgetünk.
– Milyen színű ing van rajtam? – kuncogott a gyerek.
– Nincs rajtad ing.
– Honnan tudod?
– Megéreztem.
– Megéreztem, megéreztem, hagyd már abba! Hazamegyek.
– Holnap is jössz?
– Jöhetek.
– Várlak! – mondta az öreg és búcsút intett.
Alighogy a gyerek hazaért, az apja elővette.
– Hol voltál? Mindenütt kerestelek.
– Leibnitznál, az öreg vaknál – vágta rá, s arra gondolt, ezért nem kéne haragudnia az apjának, hiszen a padre azt mondta, segíteni kell annak, aki rászorul. 
– Nehogy még egyszer odamenj! Letöröm a derekad, ha megtudom, hogy ott jártál!
Az elkövetkező hetekben a gyerek néha még átszaladt a szomszéd földjére, kitartóan kémlelte a távolt, de a ház előtt, a lécekből összetákolt széken senkit sem látott.
Egyik nap idős, fürge asszony jelent meg az udvaron.
– Juanitót keresem – mondta sietősen.
– Hátul van – morogta a férfi. – Aztán mi dolga vele?
– Leibnitz úr küldött.
– Mit akar az a vénember? – förmedt rá a férfi.
– Azt mondta, ma meghal, de előtte látni szeretné a fiút.
– Meghal, meghal – morogta az ember, majd intett Juanitónak, hogy indulhat.
Szaladva mentek. Beléptek a házba. Szegényes faágyon feküdt a sovány férfi. Az öregasszony hozzálépett, megragadta a karját, hogy felébressze. De már nem volt kit.
– Istenem, milyen furcsa! – csapta össze a kezét az öregasszony, és a szomorúan várakozó gyerekre nézett. – Drága fiam, Leibnitz úr vak volt, mégis meglátta a halált!