WALTER FROMM: EZT A REGÉNYT EL KELL OLVASNI!

Böszörményi Zoltán a kortárs magyar próza egyik legkiemelkedőbb alkotója. Erőteljesen, pontosan és mégis költői módon ír. Merészen és magabiztosan töri át a műfaji határokat: dokumentarista pontosságot vegyít filozofikus mélységű reflexiókkal, anélkül, hogy valaha is szem elől tévesztené az ember elkerülhetetlen esendőségét. Művei egy kivételes életút krónikái. Lenyűgöző Odüsszeiát rajzolnak: az egzisztenciális helykeresés és a filozófiai-irodalmi identitás küzdelmének történetétben.

Lírai és prózai műveit számos nyelvre lefordították. A Magyar PEN Club elnöke volt 2021 és 2025 között. Számos rangos irodalmi díj kitüntetettje, köztük a neves Magyarország Babérkoszorú díjé (2016).

Miről szól a Darabokra tépve című regény?

Vágy, álomvilágok, identitáskeresés, holokauszt és Trianon között – legújabban németül megjelent prózája valóban „szétszakítottság-regény”. A sodró lendületű elbeszélés magánéleti kuszaságok és történelmi traumák mozaikja. A cselekmény több helyszínen játszódik: Toronto – a polgári és értelmiségi élet terei; Párizs – a tükrözések és illúziók színpada; Budapest – a magyar múlt és jelen emlékezeti és konfliktustere. Szerelem, vágy, szexualitás, árulás és identitáskeresés szövődik egy magyar–kanadai globális történetté az emberi létállapotról. A dokumentarista betétek – a „Dark Chapters in a Bloody History” – könyörtelenül behatolnak a privát térbe, és a történelmi sokk a főhőst teljesen megrendíti.

A regény középpontjában Melanie V. Templeton áll, kanadai pszichológus, akinek házasságát az ügyvéd Richard Vaughn ridegsége és távolságtartása hatja át. Míg Richard kalandokba menekül – viszonya van a diáklánnyal, Susan (Susi) Langgel –, Melanie is megerősítést keres: a gátlásos, intellektuális Paul Harding filozófiaprofesszorral és az obszesszív Kenneth (Kenny) White diákkal folytat viszonyt. Kenny pedig szorosan kötődik a számítógépprogramozó diák Fredy Bloomhoz – a James Joyce-féle Leopold Bloomra tett utalás egyértelmű –, akivel kölcsönösen függő, már-már szimbiotikus barátságot ápol. Párizsi útjuk a nagyfokú illúziókeltés és valóságbomlás mestermintája lesz: álomszerűség és valóság egymást tükrözi, felborítva minden észlelési rendet.

Ezzel párhuzamosan Thomas Larringen, a kanadai író, és magyar származású felesége, Eva Larringen újabb mélységeket nyitnak meg a történetben. Thomas az irodalom jelentéktelenné válásától szenved – végül azonban legutóbbi regényével berobban az irodalomba. Eva sikeres ingatlanügynök, és kemény pragmatizmussal viszonyul az élethez. Halálos beteg barátnője, Margit levelein keresztül szembesül a magyar kollektív emlékezet traumáival és a mai magyar politikai–kulturális közállapotok belülről és kívülről is látható tényeivel.

A regény empirikus dimenzióját Susi alakja bővíti tovább. Susan Lang barátnője George Bannernek, aki a földhözragadt valóság embere: lakástulajdonos, egykori fúrótorony-munkás. Susinak viszont viszonya van Richard Vaughnnal is – aki később Melanie páciense lesz – mélyen traumatizálva egy csoportos nemi erőszaktól, amelyet szégyennel és önundorral küzdve paradox módon élvezetesnek élt meg. Így jön létre a fojtogató alapszituáció: Melanie tudja, hogy a nő a férjével feküdt le, mégis terapeutaként kell vele dolgoznia.

A szereplők szétszakítottsága történelmi katasztrófák tükrében is megmutatkozik. A trianoni Magyarország – területének és lakosságának kétharmadától megfosztva – csonka államként, traumatizált nemzetként jelenik meg, amely még mindig az analízis és a patológia határmezsgyéjén egyensúlyoz; ezt Apponyi Albert híres trianoni párizsi beszédének visszhangzó érzelmi tónusa világítja meg.

A regény további történelmi szélsőségeket is egymás mellé illeszt. Megdöbbenéssel szembesülünk azzal, hogy Adolf Eichmann nem egyedül „dolgozott” Magyarországon: Edmund Veesenmayer, Hitler Magyarországra „kirendelt” teljhatalmú megbízottja tevékenyen segítette a magyar zsidóság fizikai megsemmisítését. Olyan dokumentumok kerülnek elő – eddig jórészt ismeretlenek –, amelyek Veesenmayer szerepét világítják meg. A fordító, Hans-Henning Paetzke amerikai katonai levéltárakból szerezte be az eredeti német iratokat, és kerülte a közvetett, angol forrásokból való visszafordítást.

Hasonlóan nagy hangsúlyt kap a mexikói drogbáró, Joaquín „El Chapo” Guzmán alakja – a globalizált gonosz szimbóluma. A fikció terében Dante, Szent Ágoston és Voltaire alakjaival találkozik: e látomásszerű jelenetek a nemzetközi bűnszindikátus és a keresztény–felvilágosult etika közti drámai ellentétet villantják fel.

A regény narratív architektúrája

A mi fontos – a hogyan azonban döntő. Thomas Larringen, a regény egyik főszereplője és részben az író alteregója, így fogalmazza meg a művészet szenvedélyes poétikáját: „Az írás… eksztázis, kétségbeesés, a gondolat merész röpte, tűz és szenvedély, metafizikus vibrálás, eretnekség, a valóság elutasítása, utazás a pokol mélyére, a feszültség megteremtésének akarata, kín és gyötrelem…” (205. o.)

Valóban: az elbeszélő „eksztázisa” kontinenseken és műfaji határokon ível át; „kétségbeesése” a történelemmel számol le; „a gondolat merész röpte” összeköti a transzcendens misztikát az egzakt tudománnyal; a „tűz és szenvedély” az emberi törékenységhez közelít gyöngéden; „metafizikus vibrálás” és „a valóság elutasítása” álomvilágokat és tükröződő illúziókat szül; „a pokol mélye” a Gonosz feltérképezése; „kín és szenvedés” az élet és az alkotás alapállapota.

Íme a narrátor: teljes fényárban.

Inspirációs forrása Roberto Bolaño infrarealizmusa: nyers közvetlenség, kánonellenes formabontás, az egzisztenciális lecsupaszítás elsőbbsége az irodalmi simasággal szemben.

Böszörményi szerint az irodalom nem zárt rendszer, hanem széttöredezett hangok és töredékek hálózata. E fragmentáltság az emberi létezés tükre: törések, veszteségek, ellentmondások tagolják. Éppen e töredékesség teszi képessé az irodalmat arra, hogy igazságot csiholjon ki a valóság mélyéről.

Az elbeszélő perspektívája többnyire semleges, jelenetező, olykor személyes belső nézőponttal váltakozva. Néhol a kommentáló, mindentudó narrátor is megszólal, illetve felhangzik az „én-elbeszélő” személyes hangja. Ezzel polifónia keletkezik, amelyet a valóság kaleidoszkópikus sokrétegűsége mintegy kikényszerít.

A technikák keveréke ennek megfelelően igen változatos: a jelenetezés és a dialógus uralkodik; a narrátor háttérbe húzódik, nem kínál kész értelmezést – a megértés a szereplők interakcióinak terébe kerül át. Számos belső monológ (különösen Melanie-é) nyers és személyes világokat tár fel, míg a kerettörténetek (pl. A sors, A csőd) kitágítják a narratív horizontot.

A dokumentarista elemek, levélrészletek, naplók, újságcikkek és történelmi iratok az „archívum esztétikáját” teremtik meg; ezek hitelesítő funkciót töltenek be, és a végső értelmezést szinte teljes egészében az olvasóra bízzák.

Böszörményi alapelve: „a világ szöveg. A valóság szöveg. Az élet szöveg. A tudat szöveg. Az irodalom szöveg. Minden szöveg – és szöveg nélkül minden semmi.”

Nincs magányos szöveg: minden mű egy végtelen hálózat része, amelynek nincs se kezdete, se vége.

A „rizomatikus narratív architektúra” (Deleuze/Guattari) nemcsak abban mutatkozik meg, ahogyan fikció és dokumentum egymás mellé kerül, hanem abban a gazdag intertextuális hálóban is, amelyben több mint negyven gondolkodó és művész – Epikúrosztól Szent Ágostonig, Kanttól Wittgensteinig, Goethétől Bolañóig, Newtontól Hawkingig, Apponyitól Veesenmayerig – szólal meg egymás mellett.

Ez a polifónia nem szétesés, hanem a „szimultán összpontosítás ereje”: a világ megismerése csak a sokhangúságban lehetséges.

A regény tehát hibrid narrációval, műfajkeveréssel, polifon struktúrával és regiszterváltásokkal épít fel egy nyitott, összetett építményt. Nem szolgál ki semmilyen hagyományos szabályrendszert, hanem saját működésmódja során hozza létre az ismeretet.

Ez az esztétika: szétszakított, polifon, emlékező és megismerést teremtő.

A regény olyan tér, ahol egyéni és kollektív tapasztalatok, történelmi traumák és filozófiai reflexiók folynak egymásba – csiszolatlanul, érdesen, őszintén.

„A szétszakítottság a posztmodern én archetípusa – örök ingadozás szellemi nyugtalanság, határtalan vágy, törékeny álomvilág, tudományos bizonyosság és történelmi kataklizmák között.”

Zoltán Böszörményi, Zerrissenheit (Darabokra tépve) regény, fordította Hans-Henning Paetzke, Pop Verlag, Ludwigsburg, 2026