A TEMETÉS

A nagynövésű gyerek hason fekve játszott kisautójával a vastag, kék mintás perzsaszőnyegen. Fekete öltöny volt rajta. Fehér ing. Fekete nyakkendő.
– Gyere, fiam, mennünk kell – mondta a negyven év körüli nő. Fekete kiskosztüm volt rajta, fekete kalap, ugyanolyan színű tüll.
A tíz év körüli fiú, mintha nem hallotta volna, mit mond az anyja, tovább tologatta autóját a szőnyegen.
– Gerard, könyörgöm, hagyd abba, lekéssük édesapád temetését. Ki látott már ekkora fiút óvodás játékkal szórakozni?
− Nem is ismertem apát! – ugrott fel a gyerek, s felegyenesedve anyja szemébe nézett. – Alig jött hozzánk. Akkor is titokban. S valahányszor meg akartam látogatni, mert vágyakoztam utána, nem engedted. Azt mondtad, foglalt, fontos ember. Nem mutatkozhat velünk. Miért nem?
− Elég legyen, gyerünk, vedd a kabátodat, mert vár lenn az autó – mondta erélyesen az asszony.
− Nem szeretek temetésre menni. A múltkor Robin bácsi temetésén is rosszul lettem a szagoktól.
− Miket beszélsz? Robin bácsi temetésén azért ájultál el, mert elrontottad a gyomrod, teleetted magad mindenfélével. Emlékszel?
− Igen, de akkor sem szeretnék apa temetésére menni. Robin bácsi legalább itt lakott a szomszédban. Mindennap átmehettem hozzá. Beszélgetett, játszott velem, még parittyát is készített, hogy azzal lövöldözzem a madarakat.
− Befejeznéd?!
− Apát nem is ismertem. Csak te mondtad, hogy szeressem, mert az apám. Aki szeret, az törődik veled, játszik, elvisz a sportpályára, vasárnap pedig futballmérkőzésre. Viktort is elviszi az apja, pedig nem is laknak együtt. Hallod, mit mondok?
− Hallom, hallom. Eleget hallottam. Itt a kabátod, bújj bele!
− Nem megyek, nem megyek! – toporzékolt a gyerek. – Téged sem szeretlek, anya! Hagyj békén! – kiáltotta s átszaladt a másik szobába.
− Gerard, azonnal idejössz és felveszed a kabátod. Ha nem, itt hagylak, és örök életedben bánni fogod, hogy nem mentél el apád temetésére, aki igenis, te is tudod, nagyon szeretett bennünket. Tessék –, parancsolta az asszony, s két kezében szétterítette a fekete kabátkát.
A gyerek apró lépésekben közelített. Vádlón nézett anyjára.
„Olyan a szeme, mint az apjáé volt” – gondolta a nő, és felsegítette fiára a felöltőt.
Miután kétszer is kulcsra zárta az ajtót, elindultak lefele a lépcsőkön.
A nő kézen akarta fogni fiát, de ő ellenkezett, inkább zsebre dugta. Egy lépcsőfokkal az anyja előtt haladt, addig, míg ki nem értek az utcára.
A kapu előtt fekete limuzin várakozott.
Amint megpillantotta az utcára lépőket, a sofőr kiugrott a volán mögül. Libériás sapkáját fejére illesztette, és melléjük sietett, hogy üdvözölje őket.
– Tessék parancsolni – mondta szívélyesen s kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. A gyerek gyorsan beugrott az utastérbe, s onnan szemlélte, miként segítik be az édesanyját.
A kocsi zajtalanul gördült ki a mellékutcából a körútra.
Az asszony kioldotta a mennyezeti tükröt és belepillantott.
Arca fehér volt.
A rúzs úgy virított az ajkán, mintha vérrel kente volna be.
A sofőr többször is megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt.
– A gyászoló feleség és lányai azzal bíztak meg, hogy továbbítsam kérésüket. Azt szeretnék, ha ön és a fia nem a család közvetlen közelében, hanem a meghívottak között tartózkodnának. Tudja, a sajtó…
– Természetesen – válaszolta hidegen az asszony, és visszanyomta a tükröt a mennyezeti tartóba.

 

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2010. május 21.