RANDEVÚ

Esett az eső, amikor a New-Yorki la Guardián landolt. Torontóból érkezett üzleti tárgyalásra. Több mint két órát késett a gép. A biztonságiak gubancot találtak valamelyik utas poggyászában. Mire megkezdődött a véget nem érő cirkusz.

Néhány fekete csuklyás, géppisztollyal felfegyverzett smasszer szállta meg a területet, ahol kétségbeesve álldogált, s a nyugalomról, békéről szeretett volna álmodozni. Lezárták az ellenőrző pontot. Olyan erélyesen, és megrögzötten tették a dolgukat, akaratlanul is átvillant rajta, a következő pillanatban mindnyájukat arccal a falnak, terpeszállásba fogják kényszeríteni, s arra kötelezik, hogy kezüket a fejük fölé helyezzék, míg ők egyenként sorra mindenkit megmotoznak.

Mellette hatvan év körüli, erősen kopaszodó, jólöltözött férfi egyik lábáról a másikra helyezte súlyát. Láthatóan izgatott volt. Tekintete ide-oda repdesett.

Mivel az elmúlt évben több, a mostanihoz hasonló esetet élt át, nem találta furcsának, ami a szeme előtt zajlik, sőt, inkább mulatságosnak. Egyetlen dolog zavarta: az, hogy most már biztosan elkésett a megbeszélt találkozóról. Bár óvatosságbólrendszerint minimum háromórányi időt hagyott a landolás és a randevú között, ez alkalommal – maga sem tudta, miért – csak kettő és felet.

Miközben egykedvűen szemlélte, mi történik körülöttük, mentő gondolatok rohanták meg. Azzal érvelt, Torontó és New-York között mindössze egyórányi a repülőút, ráadásul ilyenkor, ősz elején még havazás sem várható, szélorkánokra sincs igen példa. Erre a meglepetésre viszont nem számított. Pedig amióta a manhattani ikertornyokat a terroristák utasszállító repülőkkel megtámadták, majd mások, még be nem bizonyítottan, előre megszervezett demolíciós eljárással felrobbantották, és földig rombolták, igen is számíthattak a mostanihoz hasonló pánikot és félelmet keltő epizódokra.

Azon kapta magát, hogy a mellette álló úriember gyanakvóan fixírozza. Első pillanatban átfutott rajta, biztosan azért, mert nem látott rémületet az arcán, s ezt furcsának találta. Feléje fordult, s mosolyt erőltetett.

– Ez már a harmadik ilyen eset idén – próbált magyarázkodni. Ekkor vette észre, hogy a másik már a kijelentését is helytelennek találja. – Higgyen nekem – mondta határozottan, s névjegyet vett elő a belső zsebéből. – Üzletember vagyok, sokat utazom – toldotta meg nyomatékkal. – Gyáraim vannak, ma éppen a New-Yorki partneremhez igyekszem – magyarázkodott.

A kopaszodó úr tétova mozdulattal nyúlt a kártya után. Hosszasan tanulmányozta. A férfit kissé nyugtalanította ez, el sem tudta képzelni, mi a jószerencsét lehet ennyi ideig fürkészni egy névlapon.

De az öregúr nem tágított, továbbra is merő figyelemmel vizsgálgatta a papírra nyomtatott szöveget.

Már-már elvesztette a türelmét, amikor egyszer csak felragyogott az arca.

– Most már tudom, honnan ismerem a termékeit. A fiam hónapokkal ezelőtt lámpát rendelt önöktől. Húsz darabot azonnal beállítottunk a laborunk tesztstandjára. Különleges eljárással öregítettük őket.

– No és? – kérdezte a türelmetlenségtől kissé hangosabban.

– Tökéletesek. Majdnem tökéletesek. Ilyet el sem hittem volna, ha nem magam végzem a teszteket – ismételgette, miközben közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye az ismeretlent.

– Melyik típusról beszél? – lépett most már közelebb hozzá. – A 250 Wattos higanylámpáról.

– Ja – mondta legyintve. – Nem nagy kunszt. Félautomata gépen szereljük az égőtestet. A második lapítás előtt a lányok be tudják állítani az anód és a katód közötti távolságot. Plusz-mínusz egy milliméter eltéréssel – toldotta meg a férfi.

– Gondoltam, hogy valami egyszerű magyarázata van ennek, de nem jöttem rá, hogy mi – csillant meg egy fénycsepp beszélgetőtársa szemében.

Abba kellett hagyják az eszmecserét, mert végül is falhoz állították őket a fekete maszkot viselő smasszerek.

Miközben kezük a fejük felett remegett, a férfi az öregre sandított. Láthatóan nyugodtan, magába feledkezve támasztotta a falat.

A férfi arra gondolt, mennyire örült, amikor megjött a hír, hogy a leningrádi hidakat a lámpáivalvilágították ki. Beüzemeltek mínusz negyvenöt fokos hidegben is. Azonnal tudta, hogy miért az ő lámpáit. A többiek teljesen automatizált sorokon gyártották az égőtestet, azokon nem lehetett azt a plusz-mínusz egy milliméternyi távolságot betartani.

Másfél óra múlva a smasszerek közül valamelyik rájött, hogy a gyanús csomagban otthon főzött szilvalekvár volt. Majdnem elvitették a poggyászt az időközben odavezényelt robottal, hogy felrobbantsák, mikor az egyik csomagszűrő technikusnak eszébe jutott, hetekkel azelőtt látott már a mostanihoz hasonló képet, s az akkori gyanúsított egy nagyon idős hölgy volt, aki San Franciscóba akart az unokájának Erdélyből szilvaízt vinni.

A férfi az öregurat újra csak – miután kétórás késéssel landoltak – messziről látta. Bár tudta, hogy el fogja késni a randevút, mégis a kijárat felé szaladt, hogy az elsők között ülhessen taxiba.

Ha akkor tudja, hogy akiért szalad, élete legnagyobb anyagi veszteségét és lelki fájdalmát okozza, akkor lelassítja lépteit, vagy egyszerűen el sem hagyja a repülőteret, a következő géppel visszatér Torontóba.

 

Megjelent: Nyugati Jelen, 2009. december 07.