Magyarország valamelyik határállomásán

Mint akinek nincs neve, sem státusza, sem előkelő foglalkozása, a hovában hovatartozása, közömbös szemekkel vizsgálnak meg Magyarország valamelyik határállomásán.

Nos, itt vagyok lábaid előtt, hazám. Te eléd jöttem, ki engem fiadnak soha nem becéztél, nem tartottál, mikor reménnyel teli szívvel jöttem hozzád, magadtól eltaszítottál elutasítottál, veszni hagytál, mint bitangot magadtól eldobtál, mint aki elárult, elárultál, a világ markába koncnak dobtál, ha a veszett kutyák el nem marnak az éhes farkasok ha fel nem falnak, jó leszek majd ennek-annak, valaminek, tartaléknak, ha kitartok és megmaradok, ha másnak nem, haramiának, egy huszonegyedik századbeli Rózsa Sándornak, vagy alkalmi szerzetesnek, kit, a most már határon túli végvárakra lehet bizalommal kiküldeni, áthelyezni, delegálni, legyen ott a helyem, legyen ott az edzett  lelkem, ott mutassam meg, ha meg tudom mutatni, hogy  mire vagyok képes, ha vagyok képes, össze tudok-e még tartani egy szomorú, már-már gazdátlan megkeseredett, elfásult, de talán reményt még nem vesztett csapatot, tudok-e valamit tenni-venni, mozdítani értük, fájdalmukat tudom-e enyhíteni, bajaikat tudom-e orvosolni, megoldhatatlan gondjaikra tudok-e a megoldás lenni? Ha magyar anya szült e világra, ha az anyatejjel anyám magyar szót csöpögtetett a számba, ha magyarul éltetem ma is az Istent, tudom én ma is a kötelességem?  Nem látod, hazám, „a gyermeknek kél káromkodni kedve,... szólj rám!” Ilyen a gyerek, csak követel, sír, ajkán csak a forró panasz sistereg, ujjal mutogat, lázong és perel, mert hát ilyen a gyerek, háládatlan makacs, önfejű, benne a szomorúság szélvihara szünet nélkül dúl. De hagyjuk most a magyarkodást, a szívemen táncoló panaszorkánt. Ennyi év után, ennyi tél után, ennyi felmérhetetlen sóvárgás után, ennyi reménnyel incselkedő, játszadozó lehetetlen után, már csak a lehetséges jöhet, ha jön. Mert nem járhat ránk a baj egyfolytában ezer évig, kétezerig, világvégig. Lehet, mást is hoz, mér ránk a sors keze, ha már sors, hát az a dolga, hozzon ránk vígabb esztendőket, ne csak szétszaggatott országot, két kézzel szerteszórt népet! Vagy azt akarod mondani ó, sors, ó, magyarok Istene, hogy ezt érdemeltük ki, ezt harcoltuk meg évszázadok, évezredek alatt, ezt az eredményt, ezt az álmot, ezt a jövőt ringattuk nyikorgó fabölcsőnkben, forrongó szívünkben? Okos elménkbe ennek a magasztos ideálnak magját vetettük el, ezért vívtunk csatát, ezért voltak a háborúink, az áldozattal, becsülettel és vérrel megharcolt szent háborúink, melyek vesztesei is mindig mi voltunk? Ezért kelt keblünkből ennyi jaj, ennyi sóhaj Európa- s világszerte útra? Ezért éltek az országot teremtő és országot védő királyaink, ezért küzdöttek dicső vezéreink, hogy mégis, hát mégis ez lett belőle, ezzel a múlttal s ezzel a  jövővel kell ma minden magyarnak farkasszemet néznie, ezzel az útravalóval kell körbe dicsekednie? Dehát miért is kesergek, jó Hazám, ha kesergésem is már globalizált, és éltetem én is a közös Európát, ahol majdnem egyenlőek a nemzetek, majdem egyenlőek a jogaink, és egyenlőek az esték és reggelek, ahol nem attól függ minden, hogy ki, kit, mikor, hol és hogyan szeret, ami végül is olyan mindegy, ha globalizált már a szellem, a megértés, az akarat, a szerelem, mi kell még az embernek, hogy boldog legyen, ha van egészsége, összkomfortos autója, lakása, omnipotens szabadsága, öröklelkű, édes ajkú Hazája?

Budapest–Torontó, 2003