Címjavaslatok

Kapcsolnak

Európa jelentkezik
több nyelven szólal meg a lényeg
XVI. Lajos kuglizni jár
Mozart zenélni tanul
Napóleon pár napja szótlan
folyik a per Josef K ügyében
Joyce a tükörben nézegeti magát
befejezetlen mondatokat számol Déry
s míg nagy a rend
Nyugaton a helyzet változatlan
még nincsenek Európában
a legújabb atomfegyverek

 

Kedves városnézők

ez itt a Haydn tér
gondolom felesleges megjegyeznem a teret
Haydnról nevezték el bár a zeneszerző
soha nem járt errefelé
a városatyák mégis hallottak róla s úgy
döntöttek
legyen ennek a térnek Haydn a neve
hiszen előkelő a hangzása az A-t
olyan kellemesen lehet elnyújtani
s mellette mindjárt a foszlós Jé
ezen ötven négyzetméternyi területre nem
azért mondom de sokkal kevesebb napfényt kell
külföldről behoznunk (sajnos a héten az
oxigén ára a duplájára emelkedett) kevesebb
üvegharang kell a virágoknak
de amint látják gyönyörű a panoráma kérem
lejárt az engedélyezett egy perc köszönöm
kedves türelmüket további kellemes szórakozást

 

Hirdetés Anno 1849

(elcserélek)
első emeleti
három szoba összkomfortos
forradalmat
földszinti egy szoba
összkomfortos örökkévalósággal

 

Rodostóból szófoszlányokat fúj a szél

Rodostóból szófoszlányokat fúj a szél pedig
Rodostó néma tőle messzi már a gúgás döghalál
levél nem érkezik hír sem riasztja Jávorka Ádámot
s a kuruc ezredet csak a por száll az égig csap fel
s hull a por rám is ki némán büszkén él ebben a korban
s ellep mint a dér ellep mint a vér
ha üszkös sebet szakítanak fel a szavak
Rákóczival beszélek nem a múltról a jövőről inkább
bár a had útnak eresztve poroszkál mint álmos kis csapat
már-már bujdosó kitépett szívű alkudozó ki meghajol
a kard suhintása alatt
vonul fejleszegve álomban remeg mind ki ébredni
nem akar
s hull a por rá is ellepi mint a dér mint a vér
ha üszkös sebet szakítanak fel a szavak
eb ura fakó – nem elég az ébredéshez nem elég
ha a kéz az ész törött cserépként vész el ha a tél
éles fogával a lélekbe harap Rákóczi atyánk minek a dal
a rongyos kapca a füstemésztett zászló
ha a bú vitézzé kiáltatott
Rodostóból szófoszlányokat fúj a szél pedig
Rodostó néma tőle messzi már a gúgás döghalál
levél nem érkezik hír sem riasztja Jávorka Ádámot
s a kuruc ezredet csak a por száll
az égig csap fel!

 

Ad Balassi

hajnalvárak
hajnalbéke nyújtózik
kezdődik a kikapcsolódás
elbűvölő ostroma
itt is ott is
rezedák menetelnek
kínpadra fektetett violák remegnek
rázendít
madrigált játszik a …
kapóra jön a fuvolám
amíg fújom
bennem a szabadság négykézláb

 

Fel a kapaszkodón egy Benedek Elek-mesében  

nem tudom álom-e vagy valóság
azon kapom magam
baktatok fel a kapaszkodón
egy Benedek Elek-mesében
kinyitom az égajtót
leülök a százéves tölgyfotelbe
s elhatalmasodik felettem a már ismerős
izgalom ami annyiszor
elbűvölt, elfeledtette velem…

 

Csak Sékszpirt, domine  

csak Sékszpirt, domine
ő áll hozzám a legközelebb
hiszen én jártam ki III. Henriknek a halált
Tolsztojnak az Anna Kareninát Einsteinnek a relativitást
Kolumbusznak Amerikát csak Wellsszel nem tudtam
zöldágra vergődni
de csitt ez már a múlté
csak Sékszpirt, domine máskülönben
köszönöm jól érzem magam nincs ellenségem
nem áskálódnak utánam a hivatalban
nem hivat a főnök – már megint ön kartárs
mi ez a nagy nyugtalanság
Micikével micikézek a pszichológussal freudizálok
(ez aztán az igazi üresjárat no tedd el a jobbik eszed
azért mert valaki Sékszpirt szereti
normális is lehet ha körülnéz a világban
nem kell mindjárt villoni pózba vágnia magát vagy
legalábbis löknie a maszlagot amire aztán ráfogja
ez vers
olvassák csak a sorok között zárójel vissza
ha engedik nagyokat pihenek
vasárnaponként farkasszemet nézek a századokkal
s ők minden ízben megállapítják Shakespeare óta
ugyanolyan kellemes az illatuk
s a színük
nos a színük olyan mint a vérem

 

Mi kell még…

        Székely Jánosnak

mi kell még a költőnek ha csendje háza
szerelme kenyere
békéje van
ha kiülhet a fák közé
tenyérnyi pázsitra
ahol balladát olvas a Hegyről
Kinizsi Pálról szólándzsáit körbeszúrva
kitekint és kitekint
úgy látja
csendje háza szerelme
kenyere békéje…
kiülhet a fák közé
tenyérnyi pázsitra
szólándzsáit körbeszúrja
és kitekint…

 

Ne hajoljon földig a lélek

szavaktól érdes a papír
fegyelmezett, hatalmas ármádia,
elszántságot tükröz valamennyi betűarc,
tövisnaszád annak, ki szemét rájuk veti,
könnyedén átrobog a szíven,
de ne hajoljon földig a lélek

 

Megidézlek Walt Whitman

közös kis csődünkben.
itt állsz
mellettünk (szádon az elvirágzott mosoly)
s elborít a pénz és izzadság szaga
a megmételyezett erdők és hegyek és mezők
illata a belőlünk kihajoló kínlódás szele
a dühből és tehetetlenségből fakadó
nagy vizek árja
az erjedő iszap buborékai
a légből kapott felfuvallt szavak
a szavak a holtan heverők
beborítanak

 

Hócsaták

       Farkas Árpádnak

tél a télben
él
a lélek
élnek
a hócsaták
és
él a zöld
és
él a kék
háromengyedötkor
kihal
a rét s rámbo-
rul
rám
az éji csillogás?

 

Marad a madzagra kötött pléhautó

türelmem hőköl kavicsai zörögnek
mint gyermekkorom pléhautója
ha madzagra kötöttem
tehát
először
türelmem elfolyt a mederben kavicsok
nyugtalan összevisszasága
másodszor
kavicsos meder helyett
mást is elképzelhetnék
például csillogó rétet
tele komoly nagy dolgokkal
s végül
ha elképzelésem zátonyra fut
mint ahogy ez már várható volt
marad a madzagra kötött pléhautó

 

Vissza

a ködbe a lehalkított időbe
cicomák és egyéb kellékek nélkül
pocakosan kifeszített mellel
mi férfiak mi bátrak
mi kimustrált beskatulyázott alul- fölül-
körülírottak
rogyásig felpakolva
egyre faragjuk a megtervezett kedvet
hozzá egy kis tűzhányót és lavinát
fölé égboltot apró felhőket
illesztünk

 

Levél Schmidt Tóbiástól

Rövid de meleghangú levelet kaptam Párizsból
Schmidt Tóbiástól –
már épp ideje volt kimozdulnom a német
honból jólesik egy kis kikapcsolódás – írja –
amibe belecsöppentem nem városnézés
egyszerű kirándulás
ám mindenképpen fenséges látvány ez a nagy felhajtás
komoly szóval for… forra… forra-dalom?
sajnos zongorát nem javíttatnak mostanában
másra költik az energiát
megvallom néha úgy érzem a franciák teljesen
száműzték a logikát és dúl a divat
– a fejet röpítő –
négyszáz frankért vásárolják darabját a városatyák
ahogy elnézem elmés kis szerkezet
de túl sok pénz az a négyszáz frank darabjáért
pláne a mostani időkben
amikor a fogamhoz kell vernem minden garast
ám az is meglehet
tévedek
hiszen a szabadság egyenlőség testvériség
vérvörös zászlaja lebeg
Franciaország felett

 

Tegnapról maradt falásnyi kedvem  

Fényszirmok nyílnak az éjszakában,
mint szusszanó vándormadarak,
csillagok tollászkodnak.
S itt,
lenn,
1,78 méterre a föld
szénaillatú vonzásában
ahol fényvirágok
és tollászkodó csillagok
sincsenek,
elalszik bennem rendre minden
s a tücskök,
mint hatalmas kerekasztalt
ülik körül
tegnapról maradt
falásnyi kedvem

 

Kabátom alól kinéz a meleg  

Ismerős a táj, érckemény,
nézem, amint felszikrázik benne a
remény. Csillagtaréj lebben,
kukorékol a fény,
bősz hallgatag
csatakos utcán, hazafelé
megugat a szél.
Zsákból kiszórt pikkelyként
zizzennek a levelek,
nyomukban a dér keze égeti-füstöli
hideg-fehérre testüket.
Karom ernyedten hullámzik
a föld-ég térben;
felpárlik az ingemen
kabátom alól kinéz a meleg,
hideget ér – testembe harap
érckemény,
ismerős a táj.

 

Csillagot építek

Tízéves korom óta
csillagot akarok építeni
kinéztem hát
egy darab füstös eget
épp parlagon hevert a göncölszekértől
úgy két utcányira
s beszereztem mindent
ami egy építkezéshez szükséges
szaladtam Sándor bátyámhoz
anyám falubelijéhez
mondom miről van szó
mire ő felkiált
már mindenki csillagot akar építeni?

 

Második éve

fűtöm a nyarat
kezdetben azt hitték megbolondultam
később lebeszéltek minden eszközt
felhasználtak
vessek véget a komédiának tegnap
átszólt a szomszéd a kerítésen
hű de jól jön ez a kis meleg

 

Logika

házam előtt
nyiszlett fa áll
röhög a markába reggelente
amikor futásnak eredek
nehogy lekéssem
a háromnegyednyolcas villamost
mondtam neki a minap
ilyenkor jön hogy kivágjalak
rendben van vágj ki
válaszolta a házam előtt strázsáló
nyiszlett fa
de akkor ki fog röhögni

 

Házavatás

a Hallgatás 21 sz. alatt lakom
tegnap költöztem új otthonomba
s mivel elterjedt szokás
közelebbi barátaimat meghívtam
házavatásra
– ha feldobsz valamit jövünk –
így kórusban a válasz
a megható ta-ra ra-ra ti-ri ra-ra
a megbeszélt napon kitakarítok
jó nagyokat nyögött a szőnyeg
asztalt terítek
nyugtalan az abrosz
végre kopognak az ajtón
rohanok
nyitom
szíven lőnek
azóta itt fekszem kiterítve

 

Közöny

napi tizenhat órán át
hatalmas hegyeket cipelek
a világ egyik végéből
a másikba
eddig még soha senki nem kérdezte meg
miért teszem
pedig igyekvő voltam
hogy észrevegyenek
s ha már annyira belejöttem
napi tizenhat órán át
hatalmas hegyeket cipelek
a világ egyik végéből a másikba
nem számít a millió tonnában
mért súly
azt elbírom
csak itt belül
a lélek közelében érezném jól magam

 

Ilyetén

kifeszített szívem fölé
virradatot vakolnak
a madarak
felhőplakátot ragaszt rá a szél
beragyogja
maroknyi fény
mégsem láttok
pedig ott álltok
a fal előtt
ilyetén

 

Mozdulni mozdulni

kádamban krokodil fürdik
szőnyegemet felperzseli a nap
szól a telefon
hümmögnek a vonal túlsó végén
könyveimet szél lapozza
idegen kezek beszegezik ajtómat
most csak mozdulni mozdulni
mozdulni merjek

 

Ultimátum

megbeszélem
igen megbeszélem mindazt
ami valami véletlen folytán
mindig elmaradt
kifutottam az időből
éppen apró cselszövéseimmel foglaltam
el magam hát Istenem
elmaradtak a fontos dolgok
a gyermeknevelés angol nyelvtanulás
szőnyegporlás helyett
nagymosás
és még mennyi más miatt
amivel sem Kant mester sem Faraday
sőt gondolom Gréta Garbó sem foglalkozott
de maradt még néhány percem
a hangyaszorgalommal összegyűjtött órák után
s akkor jöhet a gyermeknevelés szőnyegporlás
angol nyelvtanulás
világbatekintés helyett
a nagymosás

 

Mint a fényreklámok

megpróbálom
közös nevezőre hozni
arasznyi létünkkel
a végtelent
lám
kitárulkozik a mindenség
következetesen
felpofoz
ha mást akarok
kihámozni belőle
mint amiért
tulajdonképpen
kitárulkozik
ezért
ha felforr bennem
a szótlanság
tollért iramodok
s mint a fényreklámok
teleírom
az éjszakát

 

Pillanatok

1.
indulatom fénylik
rőt ágakon új szerelem fakad
melegebb
törékenyebb

2.
kitart ez a nász

3.
a porból születő
s porrá zúzódó testek
ünnepén
kihajol a szép
a látszat ablakán?

4.
vakon állok a gyöngyöző tájban

5.
szűköl a nyár
magánytól gőzölgő
pipacsreflektorok
pásztáznak
nyárfalevelek perdülnek
táncra

6.
csokoládébarnára
sült hegyek
vetkőznek előttem
mintha keresnélek

7.
rámvarrják az életet makacs pillanatok

8.
kifürkészhetetlen
valamennyi távoli délután
gondolatom nem fáj
ha szép lesz

9.
öklömet összezárom
mégis megmozdul benne
az idő

10.
kifeszített nagy terek derekán haladok át

11.
lentről nézem
didergő lombjaim keze
karcolja örömét
az üvegégre

 

Közérzetem

rendes
jólnevelt közérzet akar lenni
Vivaldit szerető
kalóbiotikából tízesre vizsgázó
pszichoszociális kérdésekkel
foglalkozó
pengő-villogó kések elől
nem hátráló
olyan
mint valami különös
belső fegyelem szerint
önmagát biztatgató:
még semmi baj
még nem lőnek
még ne lőjjetek

 

Jó elődeim

századokat világítottak meg
kihasználva a szó áramát
(s hol volt még akkor Amper
Faraday Volt Edison mester)

mindenikük felvilágolt
a fenekedők megátalkodottak
az önmagukat megtagadók
előtt és ellen

de a százszor kikapcsolt inger
s a többi kétely újra támad
– nagy bolond vagy felkötni való! –
visszhangozzák idegdúcaim

kinek higgyem
hogy rend lesz
békés feszültség
mint minden
igazul építkező Versben

 

Nélkülem fogy el a messzeség

déli harangszó
épül
a tájba
különös illatú
emlék
párolog
távol
nagyon távol
tőlem
jéghegyek gyúlnak
lángot habzsol
a szél
láz
és mínusz Celsiusok
örök múlásban
iramlanak át
az időn
ott
ahol pőrén
kívánatosan
nélkülem fogy el
a messzeség

 

Darabokra tépve

darabokra tépi a mezőt
nyakam köré tekeredik a szél
ujjaim a fagyban
hótól terhes faágak
dermedt mozdulatom
s a hancurozó gondolat
örökíti meg
jeges pillanataimat
megpróbálom összerakni
e szertefújt képet
elillan minden előlem
(boglyában a Tél öröme-kínja)
ám felvillan, szikrázik a pára
csodaszarvas ered ifjúságom nyomába
körbe karikába
mint az álom
szél mögött
szél előtt óvatosan
ha kell le is térdel?
ezeréves vágy kúszik az égbolt
Testére

Liliomszínű ragyogásban
lépteimet írom
a darabokra tépett
TÁJRA

 

Esernyős pillanatokba botlom

          „krisztina a majdnemhogy meztelen
          szép stájer lány egy pohár whiskyre
          hívott engem a singerstrasse sarkán”

          (Kányádi Sándor)

és akkor épp sötétzöld oroszlánfellegek
marakodtak Bécs felett
fittyet hánytak az utcán rohanókra
(a mi után rohanókra?)
elnéztem
amint egymásba haraptak
csöpögő vérükben
mosakodtak az utak
és én szájtáti idegen
esernyős pillanatokba botlottam
entschuldige auf Wiedersehen
au revoir
pörgött
pörgött a táj
s Bécs felett a sötétzöld oroszlánfellegek
hús és vér házakat mostak
hús és vér tereket
bennem
a magányt

 

Korinthoszi serleg vagyok

           Lászlóffy Aladárnak

ha rámtalálnak
múzeumba visznek
hetente letörlik rólam a port
megsimogatnak tollseprű-finom
óvatossággal habkönnyű ujjak
s én majd alázattal megremegek
mint egykoron
a türelmes mester kezében
aki életre keltve
szomorúan suttogta maga elé:
HA
netán elkallódnál az időben
bizakodj: valaki egyszer rádtalál
s azoknak
akik majd föléd hajolnak
érdekes leszel
szép és történelem

 

Dédapáink keletről nyugatra

dédapáink
keletről nyugatra
és nyugatról keletre
két világháborút
átaludva
netán átverekedve?
dédapáink
időapostolok
a kedves nénikék mellett
lila akácok
valami románc az egykedvűségért
segély
plusz kiáltás
a harmadik emeleti dobozból
a bölcs szózat mely akár a századikig
is felér
azokhoz
akik nem így gondolták
mégis így lett
azokhoz
akik pont így gondolták
s másként élik mégis
azt
ami már úgyis mindegy

 

Ez a fénykép
tájhoz fércelt domboldalt…

Tessék, itt ez a fénykép,
meg sem látszik, a domboldalt odafércelték
a tájhoz.
A felvétel pillanatában napsugár öntözi,
ez a napsütés éppen billiomodik pillanata.
Évek múltán netán elém teszitek ezt a képet –
tessék, ez a napsütés éppen billiomodik pillanata,
igaz, ismerős, lapozd csak fel emlékezeted –
átrohanok Dantéhoz,
ő már annyi mindent megélt,
biztosan segít felismerni a napsütés éppen
billiomodik pillanatát, azon a felvételen,
amely tájhoz fércelt domboldalt ábrázol.

 

Felsüt a Sárga

A Zöld már útra készen
hintóba száll
a Conciergerie előtt
galambok röppennek
abszintpára ül a fákra
moccanj Lautrec
a Zöld hintóba szállt
tömény már a hajnal
felsüt a Sárga
a borzalom mellékudvarában

 

Arasznyi

arasznyi létem
arasznyi létünket
közös nevezőre hozom
közös nevezőre hozzuk
a végtelennel
de nem megy
mire a dilemmán könnyítendő
felnyög a pont:
légy következetes
hallja
s legyint erre legalább hárommilliárd
em
ber
hiába
ebből sem tudom kihámozni
az érveket

 

Ha a végtelen…

nem tudok már a kínosról
sem kínosat sem megnyugtatót
mondani
szétteregetem magamban
feszülő lobbanó szavaimat
s mint a zongorához először
ülő kisgyerek
aki csak ösztönösen érzi
a do után re következik
s egyáltalán nem disszonáns
újrarendezem
egymáshoz illesztem a szókat
újra és újra
ez és ilyen az én első kudarcom
nincs minőségi különbség
az első és az utolsónak vélt között
s a híd
mely egyiket a másikkal összeköti
épp oly életveszélyes
mint a lélek
ha a végtelen egy tetszőlegesen
kiválasztott pontjában
kikötik

 

Hanyatt fekvő

          (elmondhassam, hogy megcsalattam:
          nemet vetvén igent arattam.)
          Szilágyi Domokos

itt van ez az ákom-bákom
belészorult féreg báró,
eretnek volt szólt az ének
csínján kell bánni az eg(ész)-
szel megvetnek a kálvinisták
tegyünk a szabadságba egy kis osztrigát
jól összekavarva majorannát belehintve
mint ki hiszi csupa ízekből áll össze
a kócos öregisten

még nem volt merszem megtanulni
miként kell önmagamat féltve
önmagam leütni
de mondá a riporter
ötvenhárom hibbant
elrabolt egy lemezlovast
azbeszt volt a lemez tüdővörös a vas

de landolt az éj sörényében
millió gombostűfejnyi-
fény csillámló voltok
voltban voltunk vala
a ragot leragasztva fejnélküli szavak
üljenek a ködbe így a játék
mint ki hiszi hogy hinni
immár nem akar csapjon oda
kezünk míg zümmög benne az erő
hanyatt fekvő világnak hanyatt fekvő mennyegzőt  

 

Költészet

          „… magának a költészetnek kétféle hibája
          lehet: az egyik saját magából következik,
          a másik járulékos.”
          (Arisztotelész)

az Ezeregyéjszakából
nekem csak fél éjszakányi jutott
nem a kedvem
s nem az ital tömény csodája
lepett meg
mivel többen élünk a vártán
példázza a logika
szóhegyeket hordunk össze-
vissza
mire kérdem én
ez volna a tragédia
nem
ez nem lehet az
ennek ablaka ajtaja kéménye van ergo
ki lehet szellőztetni
és ki lehet fűteni
csak kell hozzá egy kis levegő
no meg energia