Csontok

Csontok

A vállalat igazgatója ellentmondást nem tűrő hangon adta parancsba mérnökeinek, hogy a festő- és szárítóalagút projektnek két hét alatt meg kell valósulnia.

Az irodában ülő három férfi arcán a kétségbeesés felhői tornyosultak.
„Már megint hülyének néz bennünket ez az ember” – gondolta az egyik.
„Lőttek az esti sakkpartiknak” – futott át a testesebb férfin.
„Rendben, dolgozunk, túlórázzunk, de akkor fizesse meg becsületesen a munkánkat” – morfondírozott magában a harmadik.
– Foglaljuk össze a dolgokat – próbált pontot tenni a találkozó végére az igazgató. – Az alapok kiásása mennyi időt vesz igénybe?
– Ha erőgépet hívunk, akkor négy nap.
– De oda nem fér be a markológép – vágott közbe a testesebb.
– Kibontotok öt téglasort a bejárati ajtó fölül, akkor befér – rendelkezett a vezető.
– Az alapok kiöntéséhez pedig legalább öt nap szükségeltetik, nem beszélve arról, hogy nem húzhatjuk fel a belső falakat a teljesen nyers alapra.
– Használjatok gyorsan kötő cementet. Ha hosszabbított műszakban kiöntitek az alapot, három nap múlva már lehet rá építeni.
– De az anyagokat még be sem szereztük – tiltakozott az első.
– Kaptok rá egy napot.
– Nem elegendő.
– Akkor is egy nap áll a rendelkezésetekre. A falakat mennyi idő alatt húzzátok fel?
– Ha a saját építőcsapatunkkal végezzük, akkor nyolc napra van szükségünk.
– Hány tagú a csapatod? ­– nézett az igazgató a harmadik mérnökre.
– Négyen vannak összesen.
– Még adok nektek a hegyekben dolgozó építőbrigádból nyolc embert. Azzal tizenketten lesztek. Három nap alatt tető alá húzzátok az egész kócerájt.
– És a szigetelt lemezfalakat ki szereli össze?
– Szintén ti, ez a művelet is belefér abba a három napba, amelyet adtam nektek.
A három férfi arca egyre komorabb lett.
– Akkor most számoljunk. Tehát egy nap az anyagbeszerzésre, négy a merevítő vashálók elkészítésére és az alapok kiásására, egy azok kiöntésre, három a falfelhúzásra s a lemezek összerakására, kettő a villanyszerelésre, a ventillátorok bekötésére, és a fúvórendszerek felfüggesztésére. Ez összesen tizenegy nap. De hát ti szombaton és vasárnap is dolgozni fogtok, nemde? – kérdezte.
Két hét múlva a gyár vezetősége és a műszergyártó részleg munkásainak jelenlétében felavatták az újonnan elkészült festő- és szárítóalagutat.
Az ünnepség után az igazgató irodájába invitálta három mérnökét. Mindegyikük arcáról sugárzott a derű.
„Remélem, újra bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk hülyék” – gondolta az egyik, s kezében közepes nagyságú, kenderből készült zsákot szorongatott.
„Végre folytatódhatnak a sakkpartik” – futott át a testesebben.
„Most pedig lássuk a jó munkáért járó fizetséget” – gondolta a harmadik, miközben kivette kollégája kezéből a zsákot. Az íróasztalhoz lépett, s kiborította tartalmát.
Az igazgató kővé dermedve nézett az előtte fekvő csonthalmazra.
– ­Az alapok ásásánál emberi csontvázra bukkantunk. Az első világháború idején kaszárnyaként szolgált az épület. Bizonyára, onnan maradt ajándékba ez a relikvia –­ mutatott az asztalra.
–    Ha mi törvény szerint járunk el, akkor leletünkkel azonnal az ügyészséghez fordulunk – szólt az egyik –, ami, ugye, maximum egy napot vesz igénybe.
– Ők riasztják a kriminológusokat, másnap valószínűleg kiküldik a helyszínelőket, akik talán egy-két nap alatt feltérképezik a területet – mondta a harmadik.
– Az adatok feldolgozása pedig eltarthat akár egy évig is.
– Mely idő alatt tilos bármit megváltoztatni a vizsgált területen – nézett az igazgatóra a mérnökök közül az egyik.
– De mi arra gondoltunk, jobb, ha elhozzuk önnek a csontokat, aztán lesz, ami lesz, valahogy kiegyezünk – mondta a testesebb, s várakozóan visszaült a többiek mellé.

 

 

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2010.március 8.