Walter Fromm: A történelem repedéseiben

Vannak regények, amelyek történetet mesélnek el. És vannak regények, amelyek egy helyzetet, egy állapotot beszélnek el. A „Meghasadtság” ez utóbbi, ritkább műfajhoz tartozik: nem kényelmes eszköz, amely az olvasót A-ból B-be juttatja, hanem idegesen remegő szövegtest, amely megkísérli érzékelhetővé tenni a jelen repedéseit – a magánéletben és a történelemben, a szenvedélyes vágyban és az archívumokban, az álomban és a csupasz realitásban.

A cím itt kevésbé állítás, mint inkább diagnózis: nemcsak egy szív, nemcsak egy nemzet, nemcsak egy én hasadt meg. Meghasadt az a világ, ahogyan ma érzékeljük, ha nem a lineáris elbeszélés nyugtatószerével próbáljuk megközelíteni.

Zoltán Böszörményi, ez a kelet-közép-európai határjáró, akiről azt tartják, hogy minden egzisztenciális kérdést az esztétikai formálás diktátumának rendel alá, olyan regényt alkotott, amely ismeri a rend formáit, de már nem hisz bennük. Színtere transznacionális, szereplői is azok: Toronto, Párizs, Budapest – nem turisztikai díszletekként, hanem egy belső geoszubjektivitás koordinátáiként, ahol a polgári felszín bármikor a mélybe zuhanhat.

A polgári felszín: Toronto

Aki az első oldalakon még azt gondolja, hogy egy intelligens, enyhén szardonikus házasságregény konstellációjában jár, hamar észreveszi, hogy az anyag izzásba jön. A középpontban Melanie V. Templeton kanadai pszichológus áll, akinek házassága Richard Vaughn ügyvéddel olyan hidegségbe dermedt, amely nemcsak érzelmi, hanem világnézeti természetű is. Richard gúnyba, kalandokba és viszonyba menekül a diáklánnyal, Susan (Susi) Langgal. Melanie saját, eksztatikus viszonyaiban keres megerősítést: Paul Hardingnál, a „gátolt-intellektuális” filozófiaprofesszornál, valamint az obszesszív hallgatónál, Kenneth (Kenny) White-nál.

Ha Böszörményi hagyományos realista volna, mindez olvasható lenne egy jóllakott közeg pszichológiailag megvilágított erkölcsi tablójának: értelmiségiek, akik a szabadságot hirdetik, miközben elfelejtik a kötődést; testek, amelyek egymásra találnak anélkül, hogy felismernék egymást; kapcsolatok, amelyek nem összeomlanak, hanem szétfoszlanak. A „Meghasadtság” azonban nem elégedik meg puszta miliőszatírával. Melanie köré egy második, sötétebb feszültség épül: Susi, Richard szeretője később a feleség páciense lesz. Az intimitás és a hivatás, a tudás és a hallgatás kereszteződése révén az erkölcsi kérdés nem állásfoglalásként, hanem kényszerítő tapasztalatként jelenik meg.

Susan ráadásul nem „csupán” a szerelmi négyszög hallgatója. Traumája tátongó seb a regényben: egy csoportos nemi erőszak, amelyet élvezetként élt meg, s amely után a szégyen és az önutálat második idegrendszerként telepedik rá. A könyv egyik nagy ereje, hogy nem törekszik olcsó felháborodásra, nem engedi be az aktuális értelmezési mintákat, hanem ragaszkodik ahhoz a lehetetlenséghez, hogy az ilyen tapasztalatokkal „tisztán” lehessen együtt élni.

Ebben az értelemben a „meghasadtság” nem pátoszszó, hanem egy olyan állapot neve, amelyben a kapaszkodót adó kategóriák feloldódnak és csődöt mondanak.

Az írói lét törékenysége

Ezzel párhuzamosan a regény egy második fő szálat is megnyit, amely nem illusztrálja, hanem ellenpontozza az elsőt: Thomas Larringen kanadai író írói válsággal és „az irodalom jelentéktelenségének” érzésével küzd. Magyar származású felesége, Eva, ingatlanügynök, pragmatikus, sikeres, anyagilag stabil. Itt nemcsak temperamentumok, hanem modern életformák ütköznek: a bizonytalan, önmagában kételkedő írás és a hatékony, bőven jutalmazott gyakorlat.

Thomas végül áttörést ér el, megírja a regényt és sikeres lesz – de a feloldás nem kínálja a klasszikus művészregény vigaszát. Ami itt érvényesül, nem az írói lét diadala, hanem annak törékenysége. Az írás nem kivonulás a világból, hanem annak egyik módja, hogy benne maradjunk anélkül, hogy végleg elnyelne. Thomas naplójegyzetei – a szövegben elhelyezett önkommentárként – metapoétikai réteget adnak a regénynek: a szöveg önmagáról gondolkodik, miközben történik.

Amikor az archívum betör a magánéletbe: Trianon és a holokauszt

És ekkor történik az, ami a regényt sok kortárs műtől megkülönbözteti: a történelem nem háttérként jelenik meg, hanem lökéshullámként, amely a legintimebb terekbe hatol. Böszörményi dokumentarista szövegrészeket – „Véres történelem sötét fejezetei” – montíroz a jelenbe. Magyarország 1920 után, Trianon traumája, a megcsonkított ország, a megsebzett nemzet. Ez olyan pszichikai valóság, amely generációkon át folytatódik, kulturálisan rögzített affektusréteget képezve.

Figyelemre méltó, hogy a dokumentarista anyag nem moralizáló eszközként működik, hanem zavarként. Apponyi Albert párizsi beszéde érzelmi siratóénekként áll a szövegben – nem elsősorban tájékoztatni, hanem megmutatni, miként dermed politikai veszteség nyelvvé és ismételhető érzelmi rengéssé.

A holokauszt tárgyalásakor a regény Edmund Veesenmayer alakjára fókuszál, Hitler magyarországi teljhatalmú megbízottjára. A gonosz itt nem banális, hanem – ha szabad így fogalmazni – „intellektuálisan kultivált”. A dokumentumok hidegsége önmagában szólal meg.

Párizs – álomvalóságok

Ha Toronto a polgári önáltatás színtere, Párizs az a hely, ahol maga a valóság veszti el körvonalait. Kenny White és Fredy Bloom utazása során az identitás fluid, változó, maszkjáték. A regény itt nem díszítő szürrealitásként használja az álmot, hanem megismerési formaként. Nem azt sugallja, hogy „minden csak álom”, hanem hogy az álom logikája a meghasadt világ igazsága, mert nem állítja többé, hogy a világ koherens.

Polifónia mint forma

Ami ismert: az irodalomban nemcsak a mit, hanem a hogyan is döntő. A „Meghasadtság” polifonikus, hibrid, montázsszerű. Jelenet és belső nézőpont, elbeszélői kommentár és én-pillanat, dialógus és belső monológ, levelek, naplók, archív anyag – a regény tudatosan rétegzett esztétikát épít, amely nem simít, hanem megmutatja, hogy a simaság ma hazugság volna.

A mű azt a meggyőződést képviseli, hogy a jelen igazsága csak sokszólamúságként érhető el – nem tételként, hanem egyidejűségként.

Olvasni – bekapcsolódva

A „Meghasadtság” nem kikapcsolódásra való olvasmány. Olyan figyelmet követel, amely egyszerre képes gondolni egyént és történelmet, intimitást és politikát, álmot és dokumentumot. Alakjai nem hagyományos értelemben vett rokonszenves figurák, hanem az emberi létezés kísérleti elrendezései.

A regény nem vigasztal, nem nyugtat meg. De ébren tart. És talán ez a legnagyobb erénye.

Böszörményi Zoltán: „Zerrissenheit“, németre fordította Hans-Henning Paetzke, Pop Verlag, Ludwigsburg 2026, ISBN 978-3-86356-429-2.