Válasz Pécsi Györgyinek, aki azt állította, hogy A résből kilóg a filozófia

Amit A rés olvasása közben érezhet az olvasó, az az, hogy a gondolkodás maga eseménnyé válik. Ezt tartom regényem egyik legfontosabb poétikai sajátosságának. A hagyományos regényben az esemény, az érzelem és a cselekvés alkotja a narratíva gerincét. Nálam az esemény, az érzelem és az önelemzés váltakozik. Úgy vélem, ez nem hiányosság, hanem tudatos poétikai választás.

A rés nem ugyanazzal a mércével olvasható, mint egy realista regény. Ha az olvasó azt várja, hogy jelenetek, párbeszédek és konfliktusok kövessék egymást, akkor természetesen soknak érezheti a reflexiókat. Én azonban mást akartam. Ez inkább fenomenológiai regény: a tudat működésének regénye. Ebben a reflexió nem szakítja meg az eseményt, hanem maga az esemény.

Nem azt kérdezem: mit érzett Tamás, hanem azt, mi történt a létezéssel abban a pillanatban, amikor Tamás ezt átélte. Ez egészen más kérdés. Erre pedig a pszichológia önmagában már nem adhat választ.

Azt is elismerem, hogy nem minden filozófiai rész ugyanazon a hőfokon született. Vannak szakaszok, amelyekben az olvasó azt érezheti: ezt nem lehetett volna nem leírni. Másutt viszont a gondolat már rendszerezettebb, távolabbról tekint ugyanarra az élményre. Amikor Tamás a romos házat nézi vagy az anya hiányát éli át, a gondolat szinte kiszakad a szövegből, mert az érzelem túlfűtöttsége kényszeríti erre. Amikor azonban általános politikai vagy társadalomelméleti következtetéshez jutok, a gondolat már nagyobb távolságot tart a közvetlen élménytől. Ez azonban nem teszi kevésbé hitelessé, csupán más forrásból táplálkozik.

Úgy vélem, a kritikusok egy része azért érzi idegennek ezeket a részeket, mert a mai regényirodalom elsősorban a pszichológiai realizmusra szoktatta az olvasót. Az én könyvem azonban nem pszichológiai, hanem ontológiai realizmusra törekszik.

Az európai irodalomban ennek komoly hagyománya van. Nemcsak Musilnál vagy Proustnál, hanem Unamunónál, María Zambranónál, Ciorannál – jóllehet ő nem írt regényt –, Handke bizonyos műveiben, Claude Simonnál vagy Sebaldnál is előfordul, hogy a tudat önértelmezése fontosabbá válik, mint maga a cselekmény. Vagy pontosabban: a tudat önértelmezése válik cselekménnyé.

A rés fogalmi nyelvének sűrűsége miatt előfordulhat, hogy az olvasó úgy érzi: ha valamivel kevesebb lenne benne az absztrakció, az érzelmi hatás közvetlenebb lenne. Ez legitim olvasói tapasztalat. A regény azonban nem filozófiai reflexiókat illeszt a történetbe, és nem kommentálja önmagát. A gondolkodás itt a tudat elsődleges működési módja. Ha ezt elfogadjuk, akkor a filozófiai részek nem „kilógnak” a regényből, hanem annak szerves alkotóelemei. Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy ez a poétika nem minden olvasói elvárásnak felel meg.

A legtöbb mai regény folyamatosan vezeti az olvasót. Én inkább arra hívom: gyere velem, ha tudsz. Aki vállalja ezt az utat, annak a regény másfajta olvasói tapasztalatot kínál.

A világirodalomban számos olyan mű született, amelynek befogadása mindig is nagyobb erőfeszítést igényelt. Musilt sokan túl filozofikusnak tartják, Proustot túl hosszúnak és terjengősnek, Márai egyes regényeit túl esszéisztikusnak, Sebaldról pedig gyakran azt állítják, hogy művei már nem is regények. Mindez azonban nem a művek fogyatékosságáról, hanem sajátos poétikájukról tanúskodik.

Ezért úgy gondolom, hogy a kritika csak akkor talál célba, ha ugyanazt a poétikai célt fogadja el, amelyet a mű maga elé tűzött. Ha egy fenomenológiai regényt a realista regény elvárásai szerint olvasunk, óhatatlanul csalódni fogunk.

A rés nem filozófiai regény. A filozófia nem témája, hanem működési módja. A gondolkodás a cselekmény egyik formája.

Egész életemben a lét kérdései között éltem. A York Egyetemen végzett filozófiai tanulmányaim, Descartes, Spinoza, Schopenhauer, Kierkegaard és Wittgenstein gondolkodása később összefonódott Erdély, az emigráció, Kanada és Monaco tapasztalatával. Számomra éppen az volna hiteltelen, ha a döntő élethelyzetekben nem jutnék el az ontológiai kérdésekig. Az volna a szerepjátszás.

Ezért mondhatom, hogy regényemben a gondolat az élet egyik eseménye.

A kritikusnak is ebből kell kiindulnia. Nem azt kell vizsgálnia, hogy sok-e vagy kevés a filozófia, hanem azt kell megkérdeznie: mit akar a mű? Milyen eszközökkel akarja ezt elérni? Sikerül-e neki?

Ha ezekre a kérdésekre keresi a választ, talán azt is felismeri, hogy itt: nem a gondolat írja a gondolatot, hanem a kétségbeesett érzelem ontológiai megfogalmazássá válik.

Úgy érzem, ez akár az írói ars poeticám is lehet.

Böszörményi Zoltán