Lábatlan idő

Böszörményi Zoltán aforisztikus, filozofikus költészete az idők folyamán, például a Majorana-korszakban ezotériával és mélylélektannal gazdagodott.

Mosonyi Kata: Majorana a kritika tenyerén

Böszörményi Zoltán (József Attila-díjas költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője) immár tíz esztendőt szentelt annak, hogy Ettore Majorana, 20. századi olasz, fiatalon titokzatosan eltűnt atomfizikus-zseni alakját a köztudatban tartsa. Míg a felületes olvasó számára mindez jó sztorinak (egy újabb Esti Kornél-esetnek) tűnik, mikor is a költő maszkot ölt, hogy narcisztikus lényét elrejtse, mégis megmutassa önmagát, addig elgondolkodtató a szerző makacs kitartása és egy interjúban elhangzott válasza: „Majorana én vagyok. Nem nekem, neki volt szüksége rám. Tovább akart élni általam. Nem tiltakozott, amikor a nevében nyilatkoztam meg”.

Csillanás; Hínár; A sóvárgás utcasarkán; A lábatlan idő

Bűn nevel. Ő bennem, én rajta nevetek. / Friss szalmaillatával rohamoz a nyár. / Fázom. Megcsillan a távol. Rőt meredek. / Ott nő a fám, hol előttem senki se járt.
Major Zsuzsa: „És… a költészet látvány, a teremtés akarat"

Major Zsuzsa: „És… a költészet látvány, a teremtés akarat"

Böszörményi Zoltán verseskötete, a Katedrális az örök télnek című, tavaly jelent meg a Kalligram Kiadónál. Kortárs szerzők és könyvek között az olvasónak nem kell túl sokat keresgélnie ahhoz, hogy a megszokottól eltérő költészetre leljen a katedrálisban, ahol a verseknek célja van: érzéseket és érzeteket szőni látvánnyá, majd a hogyannal, milyennel közelíteni meg a különböző látványelemeket.