Gyermekkoromból a legerősebben arra emlékezem, hogy hét évig szinte szünet nélkül éhes voltam. A szám biblikus jelentőségű. Azóta, úgy tapasztaltam, hétévenként változik az életem jóra, rosszra.
Elemibe az aradi Kilin Akadémiára jártam. A nevét Kilin úrtól, az akkori igazgatótól kapta. Az idősebbek még ma is így emlegetik.
Édesanyám székely szülők gyermeke. Apám aradi születésű volt. Az ötvenes évek legelején házasodtak meg. Bár szerintem hiába. Természetük annyira egyforma volt, még a vak is látta, hogy nem sokáig bírják együtt.
Végül válás lett a vége, s engem apám nevelt, testvéremet, Lászlót anyám. Ezért még ma is úgy érzem, anya és apa nélkül nőttem fel. Kár, és azóta is nagyon bánom, hogy nem váltam csavargóvá vagy legalább csövessé.
Mivel apám a válás után hamarosan újranősült, mostohagyerek lettem, mostoha anyával. De ebben nem volt semmi izgató, és kellemes sem. Ezért rögtön úgy nézett ki, el kell mennem „otthonról”.
Apám meg is találta a módját. Kolozsvárra, az ottani balett gimnáziumba íratott.
Hét évig voltam az iskola növendéke. Akkoriban vettem fel a versírás rossz szokását. Az órákról minduntalan meglógtam. Moziba jártunk főleg. Esténként, váltakozva, két színházat és két operát látogattam Guszti barátommal. A Gaál Gábor irodalmi körben olvastam fel első írásaimat. Bálint Tibor elnökölt az akkori ülésen. Én azt hittem, nem hallok jól, amikor Dosztojevszkijjel hasonlított össze. Végig az irodalom sima, kiaszfaltozott, virágszegélyes útján Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor támogatta bátortalan lépteimet. De nem sokáig, mert apám újabb fóbiája miatt, nehogy homoszexuálissá váljak, vissza kellett térnem Aradra. Hogy a munkáról ne szokjam le gyorsan – Kolozsvárott naponta, szombatot is beleértve, nehéz, a bányamunkával felérő testgyakorlatot végeztem –, felvétetett az aradi építővállalathoz szakképzetlen munkásnak.
Szakképzetlenségem már az elején nagy előnnyel járt: felvonó helyett az építőanyagot zsákban vagy vedrekkel, gyalog kellett felvinnem a tizedik emeletre.
Tizenhét és féléves koromban érettségiztem az Aradi 3-as Gimnázium esti tagozatán. Magyar szóbeliből hatost kaptam. Állítólag, apám jósnője szerint, meg kellett volna buknom, de a jóslat akkor valami gikszer miatt nem vált valóra. Mások kiskorúként teszik, én már betöltöttem a tizennyolcat, amikor megszöktem otthonról.
Apám hamar rám talált. Teljesen fantáziamentesen Kolozsvárra szöktem, így nem sok fejtörést okoztam neki.
Huszonkét évesen fertőző májgyulladásból lábadoztam, amikor a reggeli viziten kezelőorvosom – megvizsgálva a nyakamon képződött daganatot – csodás jövőt jósolt. Két diagnózis közül választhattam: nyakmirigy-rákom vagy -tuberkulózisom van. Megkérdezte, melyik tetszik jobban. A kérdéstől aztán olyan életkedvem támadt, hogy a doki alig tudott a kórteremben marasztalni.
Bukarestben tizenhat hónapig voltam sorkatona. Szolgálatom alatt többször gyötört a vágy, hogy szolgálati puskámmal főbe lőjem magam. De valamiért ez soha nem jött össze. Viszont ahhoz már volt annyi eszem, hogy 1977-ben (ebben a számban a hetes kétszer szerepel) megnősüljek. Melinda lányom egy évvel később született.
Első verskötetem, az Örvényszárnyon 1979-ben jelent meg saját, szobafestésből összekuporgatott pénzemen, a bukaresti Litera kiadónál. A második szintén ott, két évvel később, Címjavaslatok címmel. Ez már olyan jól sikerült, hogy az akkori biztonsági szerveknek nagy lelkesedéssel fordítgatták román nyelvre. Aminek az lett az eredménye, hogy a pincében kihallgató biztonsági tiszt pofán vágva azt kérdezte, láttam-e már halálos kimenetelű autóbalesetet.
Talán ezért is lett belőlem pillanatok alatt ámokfutó. Nekimentem az akkori jugoszláv határnak. Nagy szerencsével a treischircheni menekülttáborban kötöttem ki. Hét és fél hónapig voltam a lakója. Legkedvesebb emlékeimet a három hónapig tartó vécépucoló munkaköröm szolgáltatta.
Bár Ausztráliába kívántam kivándorolni, hogy Európát a térképen is minél messzebb tudjam, a sors Kanadába terelt. Ahol már rögtön megérkezésemkor tudtam, éreztem, az életem már csak jóra fordulhat. Ezt abból következtettem ki, amilyen magabiztosan álltam megérkezésem estéjén a torontói Pearson International reptér előtti járdaszegélyen: családtagok, barátok, szakma és angol nyelvtudás nélkül, egy szál ruhában, egyetlen poggyászomat, kézitáskámat szorongatva izzadt markomban, zsebemben lapuló hatalmas vagyonommal, 25 kanadai dollárral.
A torontói York egyetemre úgy vettek fel: ha elbukom az első, a bizottság kijelölte angol nyelv és irodalom kurzust, kizárnak a továbbtanulásból. Nagyon igyekeztem, hogy ez ne következzék be, és négy év múlva filozófiából szereztem diplomát.
Saját vállalatomat, megérkezésem után hét évvel, szintén Torontóban alapítottam. Kétheti tevékenységem eredménye egy hatezer dolláros csekk volt. Ezt, mielőtt beváltottam volna a bankban, lefénymásoltam, s bekereteztem. Talán még ma is megvan valamelyik lakásom pincéjében.
Kétszer hét, azaz tizennégy évig tartott, míg Románia egyik legmodernebb fényforrásgyárát felépítettem. De Bukarest és más romániai nagyvárosok közvilágítását is az én vállalatom építette újra.
Nyolc éve élek Monacóban. Ha férfilátogatóm jön, szomorúan mutatom meg nekik feleségem fürdőszobáját, ahol egykor Claudia Schiffer is fürdött. Mielőtt megvásároltam volna a lakást, azt majdnem egy évig a szupermodell lakta.
Ma azért, hogy dolgozhassam, havonta én fizetek. Mióta vállalataim hol egyike, hol másika van csődben, üzleti tanácsaimat ingyen osztogatom.
Amitől viszont a mai napig sem tudok megszabadulni, az az éhség gondolata. Minduntalan visszatér, mint egy nagyon fájdalmas és nyugtalanító érzés. Kolozsvárott, a hatvanas évek kezdetén volt szerencsém és privilégiumom megtapasztalni. Azóta is valahogy mindig másként látom a világot.