A költő kitágítja a téridőt, elhelyezi benne a gondolat varázsmagját, és mint aki jól végezte dolgát kikönyököl a maga építette képzeletbeli ház ablakán, és megvárja, míg a mag szárba szökik, és azt is türelmes figyelemmel követi, amíg a növény kivirágzik, míg a végső ítéletet – csodálatunkat – ránk bízza.