KÉT VILÁG HATÁRÁN

"... a történet mindig a véletlenszerűség, hogy ki hogyan menekül, azt mutatja, hogy nem a személyiségnek az önteremtéséből, szándékán vagy akaratán múlnak a dolgok, hanem nagyon véletlen tényezők döntik el a sorsukat, hogy valaki marad, vagy hova kerül, kijut-e ebből a világból, vagy nem, ez nem rajta múlik. Ebből a szempontból a regény világa a szenvedésnek, a kiszolgáltatottságnak az időtlenségét hangsúlyozza. " – Mészáros Sándor bemutatja Böszörményi Zoltán Regál című regényét, illetve beszélgetése a szerzővel az Írók Boltjában.

MS: Jó napot kívánok! Szeretettel köszöntök mindenkit a mai könyvbemutatónkon, ahol Böszörményi Zoltán Regál című regényét fogjuk bemutatni. Engedjék meg, hogy bevezetőül néhány gondolatot megosszak Önökkel, utána beszélgetünk, majd felolvas Zoltán a könyvből. Faludy György jegyzi meg egy helyen, hogy amerikai kiadók 1955-ben, tehát tíz évvel a háború befejezése után már nem fogadtak el háborús regényeket. Hozzá lehet tenni, hogy ezután születik meg a Meztelenek és holtak vagy A 22-es csapdája, ami persze nemcsak a második világháborúról szól, de ez most mellékszál. Ezt a példát említettem tanulság gyanánt, hogy huszonkét évvel a kommunizmus bukása után, a kommunista rendszerről leleplező könyvet írni aligha érdemes. Nyilván a magyar kiadók nem amerikai kiadók, de ezen nem sokat lehet rugózni, hogy mit történt a kommunista diktatúrában. Egyszerűen mindent tudunk erről, és semmit – nem ez a lényeges a könyvben. Vagyis nem azt akarom megkérdezni, hogy miért írta meg Böszörményi Zoltán ezt a regényét, amely nyilván a kommunista diktatúra idején játszódik, de nem leleplező szándékkal írta; és miért most írta meg, mi az, ami 2011-ben, tehát huszonkét évvel azután érdekes ebből a történetből vagy ebből a világból. Emitt persze mindjárt vetíthető, hogy nem memoárt írt, nem egy visszatekintő könyvet, ami tulajdonképpen ennek a rendszernek a működését akarja leírni, hanem sokkal inkább egy jelen érvényű történetet, amit részben a cím, részben a történetnek a metaforikája, elgondolásrendszere hordoz. Vagyis azt a határhelyzetet, amire a cím is utal, ezt a senkiföldjét, amely két világ határán van, és egy kivándorolni, menekülni kész embert. Ez a meneküléstörténet, amely ma végtelenül aktuális (ezt nem szeretném túlzottan élettényekkel alátámasztani, csak arra akarok utalni, hogy Kelet-Európa lakóinak 40-44 százaléka a mélyszegénység állapotában létezik, és gazdasági menekülésre kényszerül, vagy készen áll a menekülésre), a regényben meg állandóan előjön az a kérdés, amit a kissé naiv én-elbeszélő véletlenül tud meg: nehogy azt mondja, hogy ő gazdasági okokból menekülne, ő politikai menekült volt. Ez kényszerű – mármint a hivatalnok-kérdés –, mert akkor biztosan nem fog átlépni a másik világba, nem menekül ki ebből a helyzetből. A regény világában ez a tapasztalat, a kiszolgáltatottság, a magány, a két világ határán lévő „regál” állapot állandósul, és már csak visszatekintve és néhány filmszerű vágással utal arra, amit minden kelet-európai elmondhat: hogy valójában politikai üldözött is volt, de – és ez fontos etikai sajátosság – a saját szenvedését, ha úgy tetszik, politikai üldözöttségét nem emeli a többi regényszereplő világának tapasztalatai fölé. Magában sem tudja, noha nyilvánvaló, hogy állásának megszűnése, ami ebből a két-három visszatekintő epizódból kiderül, fölvetheti, hogy ő tulajdonképpen politikai üldözött, mint ahogy nagyjából mindannyian. De ez nem hangsúlyos a regényben, és nyilvánvalóan a menekülésében, amikor a kihallgató tisztnél a diplomatának így válaszol, akkor politikai menekült státuszt nyer el, hiszen mindenki így menekül meg Kelet-Európából, aki megmenekül ebből a világból. De ami fontos és lényeges, és ez tulajdonképpen választ ad a kérdésre, amit az elején föltettem, hogy ez a menekülthelyzet: a nyomorúságból, elviselhetetlen világból való menekülésnek a közbülső stációjában vagyunk, amelyben ott van ígéretként, hogy egy másik, épeszűbb, demokratikusabb, civilizáltabb világba érkezünk. A regény ezt az időt tágítja ki térben is és időben is; ez teszi jelenérvényűvé, ez teszi ettől a történeti, 1980-as évektől, amely feltehetőleg a regény történeti ideje, időtlenebbé. Ezért van egy csomó olyan transzponálás a könyvben, amit lehet akár vitatni is, hogy az idegen ország nevét miért fantázianévként említi; de miért konkretizálja az egész világot, nem az egyszer-voltnak a memoár-jellegét, a múltnak a visszatekintő, leleplezéstörténeti kritikáját hangsúlyozza, hanem egy olyan világállapotot, vagy egy olyan emberi tapasztalatot akar megjeleníteni, amit időtlenebbnek gondol. Szerkesztőként azt gondolom, hogy két-három dolog, amit biztosan tudok egy regényről, amikor olvasója vagyok; hogy jó vagy nem jó, azt nyilván nagyon sokféle érvvel lehet kibontani; de a legfontosabb, legalábbis számomra, hogy megfoghatatlan, de bizonyos a ritmusa egy könyvnek. Mégpedig ha az olvasásában az olvasót „behúzza”, fönntartja végig az érdeklődését, akkor az jó könyv – ilyen primitíven lehet válaszolni. Amelyik meg nem, azt valamiért elolvasom, de azt érzem, hogy így vagy úgy nem jó. Vagyis itt, ebben a műben a korábbiakhoz, Az éj puha testéhez vagy a Vandához képest egészen más a történetmondás és az elbeszélői reflexió aránya, nagyon erőteljesen csökkenti a reflexióknak az arányát. Nem gondolom, hogy az előző könyveknél – azok mások voltak – jobb vagy rosszabb. Ennek ez a sajátossága, egy olyan elbeszélői ént konstruál a regényben, – nagyon sokan bizonyára azonosítják (szerintem tévesen) a tapasztalati szerzővel, – aki a regényvilág összes szereplőjéhez képest legkevésbé hangsúlyozza entellektüel voltát, a reflexió is kevésbé utal a műveltségre, ha jól emlékszem, Luther Márton-idézet, és néhány kulturális allúzió szerepel benne. Egyszerűen ez a világ, ha úgy tetszik, nem a dolgokat ésszel fölfogni a fontos, hanem az, hogyan tudsz eligazodni; a kiszolgáltatottságnak, a szenvedésnek, a magánynak és a megaláztatottságnak a világa ez, vagyis az a szenvedéstörténet, ami minden menekülőnek a története, aki egyik világot elhagyja egy másik világért. Ennek az időtlenebb tapasztalatairól beszél, és ebben hangsúlyosabbá válnak ezek a jórészt elszenvedett történések, és ez adja tulajdonképpen mindig is a regénynek a feszültségét: hogy egyik jelenetből a másikig, egyik lapról a másikig hogyan jutunk, mert az olvasó azzal azonosul, hogy vajon mi is lesz holnap, vajon ki menekül. Nagyon egyszerű szüzsé, de a történetmondásnak ez a visszafogott puritánsága, és apró kihagyásos, kicsit team-szerű jelenetekből alkotott feszessége végig fönntartja az olvasónak azt az érdeklődését, ami egy szöveget regényszerűvé vagy olvashatóvá tesz. Ez egy fontos ismérve, és mondom, ezen az önkorlátozó módon is az elbeszélő kevésbé reflektál arra a világra, amin nem akar túlnyúlni, s főleg nem az utólagos megértés bölcsességével elrendezni az akkori tapasztalatait, ami vele akkor és úgy történt. Hanem jelen időben mutatja, egyszerre átélője és kívülállója a történetnek az, akivel éppen történnek az események. A regényszerűség mindig a megalkotottság, hogy hogyan írja le ezt a hatást, tehát azt, hogy aki olvassa, az mindig valamiféleképpen ugyanennek az embernek, aki ebbe a nyomorúságos helyzetbe kerül, átélőjévé válik, hogy mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Mulatságos dolog – közben jutott eszembe, a regény olvasása kapcsán, a regényt kevésbé tartom mulatságosnak, bár egy-két epizódot föl lehetne idézni –, hogy a magyar prózában az ’50-es években rendkívül erőteljesen hangsúlyozták, hogy a munka világáról kell írni, a dolgozásról, a termelés világáról. Ebből csak bornírt dolgok és hülyeségek születtek, ugye, termelési regények, amit az Esterházy joggal parodizál. Ugyanakkor egészen vicces, hogy az elmúlt húsz-harminc év kiváló magyar regényeiben is nem dolgoznak. Olyan értelemben, hogy mindig bölcselkednek, történnek, olyan fajta hősöket választunk, akik a munka világától távol léteznek. Nyilván vannak kivételek, én is tudnék néhányat mondani, de ez nem értékvédő, hanem jelleg, valamiféleképpen a világot mint problémát, gondkazalt, ahogy Esterházy mondja, fogjuk föl, de nem úgy, ahogy a legtöbb ember él, a munka világán keresztül, vagy ha igen, akkor ezt nem jeleníti meg; a szabadidejét, a töprengését, vagy az életének egy más életszakaszát. Itt a regényben viszont látszik, hogy egyedül a munka, legalábbis az én-elbeszélő szerint, hogy valamilyen módon dolgoznom kell; a hivatalnok kérdésére, hogy mit fog csinálni Kadániában, azt mondja, ami lesz, fát vágok a mínusz negyven fokban, nyilván időlegesen. S nagyjából ezeket a dolgokat, az éhséget, a szenvedést, a munkát, azt, hogy lesz-e vagy nem, ilyen történeteket mutat belülről. Az, hogy hogyan alakulhat a sorsa, teljesen rejtélyes marad a szövegvilágon belül, de mindenképpen ezt az ethoszt hordozza. Ugyanakkor  nagyon sok – mármint a regényben – véletlenszerűség alakítja az életét, ami regényszerűvé teszi, hiszen a börtönbe érkezésekor akár ott is maradhatott volna, de tudjuk, hogy valamiféleképpen megmenekül, mert ez a világ, a regényvilág nagyon sokféle alakot, helyzetet jelenít meg, ha tetszik, a bűnözőktől az entellektüelig a társadalomnak nagyon különféle figuráit.  Nagyon érdekes és jellegzetes egy másik szempontból, hogy nem nagyon vannak neveik, ebben a világban valahogyan mindenki identitását veszíti, vagy gúnynevet, ragadványnevet kap, illetve néhány ember keresztnevén szerepel. A nemzetiségi identitás is bizonytalan, feltehetőleg tudjuk, hogy kelet-európai, sőt a magyar nyelvű olvasó azonnal magyarként olvas minden szereplőt. Fontos ez a dolog, hogy a zóna, a regálbeli világ eltünteti azt az identitást, ami van, és nagyon erősen egyenlősíti a regényvilág összes szereplőjét, mert a kiszolgáltatottság, a nyomor és a félelem, az életbeli bizonytalanság miatt a személyiségjegyekből csak nagyon lényeges és egyszerű vonások tűnnek elő. Másrészt meg a történet mindig a véletlenszerűség, hogy ki hogyan menekül, azt mutatja, hogy nem a személyiségnek az önteremtéséből, szándékán vagy akaratán múlnak a dolgok, hanem nagyon véletlen tényezők döntik el a sorsukat, hogy valaki marad, vagy hova kerül, kijut-e ebből a világból, vagy nem, ez nem rajta múlik. Ebből a szempontból a regény világa a szenvedésnek, a kiszolgáltatottságnak az időtlenségét hangsúlyozza.  Feltehetőleg ez teszi aktuálisabbá ezt a könyvet, s nem az a regény idejében megírt tapasztalat, hogy mi történt a kommunizmus alatt, mi történt a diktatúrában, mert akkor tulajdonképpen történeti kérdéssé tennénk, és azt mondhatnánk, igen, elmúlt a rendszer, a probléma is elmúlt, hiszen politikai üldözöttek feltehetőleg nem vagyunk, ezek az irakiak, az irániak vagy a harmadik világ más országai, és ezzel eltolnánk magunktól. A regény ezt az életanyagot úgy írja meg, hogy a jelenre, a kelet-európai mélyszegénységre reflektál; a két világ, jelesül Kelet és Nyugat határán lévő egzisztenciális kiszolgáltatottságnak az általános idejét mutatja meg. Ugyanakkor ezt nem egy túlzottan erős szimbolikus és metaforikus térben; rendkívül sok anyagszerű, konkrét elemmel, és nyilván a személyes élettörténetből vett motívummal jeleníti meg. A regénynek van egy kicsit furcsa zárlata, az első olvasáskor húztam a számat, amikor egy kicsit hollywoodi módra a reménytelen vagy beteljesületlen szerelemnek a képével zár. Magamban úgy mentettem ezt, hogy minden regényt be kell fejezni, és minden regényvég tulajdonképpen, az idő folytonosságához képest, valami kompromisszum… Ez a filmszerű vágás viszont, ami az amerikai filmekben is inkább már ironikusan történik, nagyon erőteljes ellentétben áll a regény világával, ahol a szexualitás, a testiség rendkívül nyersen, drasztikusan jelenik meg, és az elbeszélő a testiség hiányát, a másik hiányát nagyon erőteljesen a szexualitásra redukálja, itt viszont egy platonikus szerelem záróképe jelenik meg. A megmenekülésnek és egy szerelmi elhagyásnak a kettős, egymást kioltó eleme ezt a kicsit hatásos zárlatot vissza is veszi. De itt hangzik el a neve is, ebben az utolsó mondatban, ami visszautal az előző két regényének a szereplőire, és ha ezt a három regényt időben nézzük, akkor ez kezdőpont is. Másrészt az én-elbeszélő, ahogy megneveztetik az utolsó mondatban, valamiféleképpen identitást is nyer. Az identitásnak az elvesztése és a megnyerése bonyolult kérdés, hiszen a regényzárlatban ugyanakkor egy nagyon furcsa, érdekes barátság, – a hagyományos szolidaritáson alapuló, hiszen minden ilyen zárt térben játszódó regényeknek az az alapja, hogy a szenvedéssel a közös kiszolgáltatottságban lévő emberek szoros szolidaritásba lépnek – nagyjából fölszámolódik.  Kopasz nevű társa végig segítője volt, és lényegében a barátságnak nagyon minimális kritériumát hordozza, valószínűleg így nevezhetnénk fogalmilag, hogy barátság, de a regényvilágon belül ez kevesebb is, több is. De nagyon érdekes a két sorsnak az ellentétezése, a regényben egyáltalán nem tudjuk, hogy mi lesz vele, ugyanúgy maradhat ott a Regálban örökké, mint ahogy ő megmenekül. A regény ezt a véletlenszerűséget is hangsúlyozza, vagyis hogy a kikerülés ebből a regényvilágból vagy ebből a világból, ahol létezik, nem érdem szerinti, hanem sok tekintetben történelem, véletlen, szerencse, az emberi sorsnak a forgandóságára figyelmeztet. Ugyanakkor lényeges, hogy minden komorság ellenére, – amiről beszéltem, hogy a humornak vagy iróniának nagyon erős elemei hiányoznak–, nem lehet mondani, hogy nincsenek fények, vagy nincsenek olyan fajta elemek benne, amelyek ezt ellenpontoznák. Kevesebb, kisebb, de minden ilyen nagyobb, erős szenvedéseket megjelenítő regényben számomra az a fontos és lényegesebb, amikor megmutatja, hogy a szenvedésben, a kiszolgáltatottságban létrejönnek olyan pillanatok, helyzetek, amik valamiféleképpen ellenpontozzák ezeket a nagyon komor tónusokat. És itt is, ahogy az előbb utaltam arra, hogy mit jelent az éhség, a szenvedés, a kiszolgáltatottság, akkor például az, hogy még elérem az élelmiszerboltot, mert addig dolgozunk, hogy talán lehet enni azon este, vagy mit jelent utána mégis közösen enni. Ilyen nagyon elemi és egyszerű dolgoknak a megjelenítésével ellenpontoz, semmiféle példázattal, hiszen az önazonosság, vagy mondjuk így, az emberség megőrzését egy hihetetlen brutális és kegyetlen világgal jeleníti meg. Magyarán ezt a regényt, amiről az előbb beszéltem, bizonyos, hogy félreolvassa az, aki valamiféleképpen a kommunista múltnak vagy a történeti múltnak olyan példázataként akarja értelmezni és olvasni, hogy mi történt a diktatúrában; és nyilván az is túlfeszíti, aki mindenáron nagyon jelen idejűvé akarja tenni, tehát csak azt aktualizálni, amit az előbb hangsúlyoztam szándékoltan az értelmezésben. Nyilván nem abban az értelemben, hogy útmutatást adna a térségünknek a mélyszegénység problémájában, hanem hogy a menekülés, a kiszolgáltatottság emberi helyzeteit mutatja. Másrészt megmutatja, hogy miképpen létezünk bizonyos határhelyzetekben, az emberi sorsnak azokban az alaphelyzeteiben, amikor tulajdonképpen redukálódik a létezés; erre nagyon sokféle választ ad, és ez a többértelműség tart fönn a regénynek az olvasásában. Köszönöm.

​

BZ: Csak megköszönni tudom, hogy azt, amit el akartam mondani ezzel a regénnyel, ennyire világosan és koherensen, tisztán, szépen megfogalmaztad. Valóban, a szándék az volt, amit ebben a rövid ismertetőben megjelenítettél. Persze, az volt az egyik gondod a végével, hogy miért jelent meg ez, hogy valahol be kell fejezni, és hogyan jelent meg ez az ideális, szinte Hollywood-szerű befejezése. Lebegtetni próbáltam egész végig, mert tulajdonképpen meg sem történik mindaz, ami megtörténhetett volna, vagy megtörtént ezzel; de én ellentétet akartam állítani az állandó szeretetre, testi vágyakozásra, és az utolsó pillanatban, akkor, amikor már tulajdonképpen megoldódik a nagy probléma, tehát nem is lenne már szüksége Tamásnak erre, ugyanabban a pillanatban ez felvetődik. Szinte mint egy kis robbanóanyagot szerettem volna bedobni a végére, és örültem, hogy megtaláltam végre, mert gondom volt befejezni ezt a regényt. Néhány kulisszatitkot hadd mondjak el. Az első könyvemet, ami ezzel a sejtelmes címmel jelent meg, hogy Vanda örök, Vándor Ági menedzselte, és beszélgettünk a következő projektekről, melyekben Az éj puha teste már ott volt, de a Regál az feltétlenül az elsők között. Nem született meg a Regál, mert nem tudtam megírni. Déry Tibor óta nem volt érkezésem ehhez, nem tudtam magam beleélni ebbe a világba. Máskülönben ódzkodtam is tőle, mert a szorongás metafizikájáról írni nagyon-nagyon nehéz. Egy különleges lelki állapot kell ahhoz, hogy ezt az ember meg tudja indítani. A munka közben a legnagyobb gondom az volt, hogy mit kell elhagynom abból a sztoriból, ami bennem felgyülemlett.

MS: Már úgy értve, hogy túlzottan regényszerű történetek voltak, amiket el kellett vetned, vagy mi az, amire gondolsz, hogy el kell hagyni?

BZ: Igen, hogy ez a regény ne legyen egy túlbeszélt dolog, hogy ne adjak meg többet abból, ami megtörtént, vagy megtörténhetett volna, ami tulajdonképpen illendő, vagy amit az olvasó elbír, vagy kíváncsi lehet az olvasó rá. Mert a jó szerkesztés problémája, ugye, te is azt mondod, hogy mit hagy el a szövegből, mit tud abból kivenni, mit tud kinyirbálni belőle, ami tulajdonképpen a sztori szempontjából fölösleges; nem épít, nem ad hozzá, nem teszi – úgy, ahogy te mondtad – pergővé, olvasmányossá és élvezetessé; és persze a kíváncsiságát az embernek, az olvasónak is állandóan lankasztja. Nem akartam az olvasó kíváncsiságát lankasztani, sem a türelmével játszani tulajdonképpen. Aztán évekkel ezelőtt megszületett az első harmincöt oldal, aztán még hozzájött a másik évben hetvenkettő, és tavaly télen, amikor megérkeztem Barbadosra, végigolvastam, és akkor elhagytam belőle nyolcvanat. (nevetés) És folytattam a harminccal, ami volt. Tehát… nem sok regényt írtam életemben, de ez a regény egy nagyon nem kedvemre való regény volt, nem szerettem volna megírni soha, talán azért is, mert személyes tapasztalat is van benne, és ez minduntalan befolyásolt abban, amit el szerettem volna mondani.

MS: Úgy érted, hogy nyomasztott?

BZ: Igen, nagyon nyomasztott, egy nagyon nyomasztó sztori, és egyik kollégám az Irodalmi Jelentől amikor elolvasta, azt mondta: de hát ezek a dialógusok nem életszerűek, nem olyan, hogy megtörténhetett volna. És akkor azt mondtam neki, igen, én is azt hiszem, hogy a regényben mindig van olyan pont, ahol az olvasó azt hiszi, hogy az író most blöffölt, és rájátszott erre, vagy egy másik pózba akarta magát vágni, és ezt a technikát használta. Hát el kell mondanom, hogy éppen azok a dialógusok, amelyekre azt mondta, hogy nem élet-ízűek, hát azok majdnem egytől egyig így történtek. Tehát itt nem volt nehéz dolgom ebből a szempontból. Na most modern lágerről írni manapság úgy, ahogy mondtad, egy nagyon nehéz dolog. Vajon ki kíváncsi egyáltalán erre a sztorira? De nem is ez volt; maga a jelenség, az univerzalitása a lágernek. Nagyon sok könyvet olvastam, gyerekkoromban, ugye, itt említi aztán az egyik szereplő Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című könyvét, és én emlékszem arra: vajon miért akartam én azt a könyvet, ezt a korszakot elolvasni? Azért, amiért a mai gyerekek a horrorfilmeket szeretik és nézik. Furcsa. A gyermeki agyat, fantáziát ez ragadja meg, vagy nem tudom, serkenti; vagy azt akarja, hogy féljen, rákényszeríti magát a félelemre, vagy erre a szorongásra, vagy mittudomén. Persze, hogy átlapoztam egy csomó könyvet, és azt gondoltam, hogy én csinálok belőle egy egészen más sztorit, egy esszéisztikus dolgot, a láger képéről, a maga egyetemességében, mert a láger, ugye, nem Auschwitznál kezdődött, sajnos, hanem már a régi egyiptomiaknál is voltak lágerek. Tehát kutatómunkát kellett volna végeznem, de aztán azt mondtam: miért kellene ezt így megírni, egy csomó dolog megjelent már erről, hanem mondjam én el a sztorimat úgy, ahogy én tudom, úgy, ahogy én szeretném. Hát ennyi jutott nekem hirtelen eszembe.

MS: Azt akartam kérdezni, utaltál erre, hogy volt, amit ki akartál hagyni. Azokat hagytad ki, ami már túlzottan irodalmiasította volna a megtörténtet, tehát kerek volt, brutális, elmondható, vagy személyes okokból? Az ember nyilván akármennyire őszinte, vannak olyan elemek, amelyekről azt gondolja, hogy ezért vagy azért nem tudom megírni, mert.

BZ: Igen is, meg nem is. Annyi élményanyag állt a rendelkezésemre, hogy szelektálnom kellett, válogatnom, prioritást adni annak, ami fontos. És valahogy be kellett rendezni ezt az egész regényt, mint egy szobát, a helyére kellett tenni a bútorokat, s amikor már nagyon sok van belőle, akkor túlzsúfolt, és már nem tetszik, már nem érzi magát jól az ember benne. Egy regényben is ugyanígy történik, ha nagyon sok mindent bele akarok tenni, akkor már azok a dolgok, amelyek valóban relevánsak és fontosak a regény tengelyében, azok elkezdenek forgácsolódni, veszítenek az értékükből.

MS: Tehát olyan fajta figurákra gondolsz, akik önmagukban nagyon érdekesek voltak, vagy különleges, extrém helyzeteket produkáltak, de nem vitték volna a regényt előre.

BZ: Igen, az az érzésem, hogy igen. Így is, amikor elkészült a regény, akkor ennek egy más befejezése is volt, illetve egy további befejezése, amit aztán elhagytam, és volt még belőle, azt hiszem, olyan harmincöt-negyven oldalnyi szöveg, amit meghúztam, és ettől lett sokkal jobb a szöveg, amely most itt Önök előtt áll. Egy rövid részletet azért felolvasnék, csak hogy a hangulatába bevezessem, s mindjárt az elejéről. „Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát. Arcomhoz hajol. (…) Aztán hirtelen villámot követő irdatlan csattanás, ömlik az égből a víz, ellepi az utat, a kocsit, a vastag fekete éjszakát. Engem.”

MS: Érdekes volt, ahogy a szövegben így elhangzik a ’határ’ szó, az ember – nyilván generáció-függő, de a nálam idősebbek, meg némileg a fiatalabbak is, igazából amikor a határon átlép az ember, akkor jut eszébe a félelem. Hogy már nem félek; az egész diktatúrából ez a legfurcsább emlék, hogy a félelem emléke tűnik el a leghamarabb, nem érti az ember, hogy miként félt, viszont az országhatár átlépésekor valahogy ez a liftezés. Nyilván abban, aki ment át határon diktatúra idején, ez felidéződik, s itt is visszaidézted, hogy mennyire konkréttá válik, noha ugye végig félelemben kellett élni, de ezt az ember hihetetlenül megszokja, amikor benne él a diktatúrában. Nem tudjuk felidézni már, sem a Kádár-korszakot, sem a korábbi félelmeinket, vagy ha igen, történetté formálni már nem, hanem csak emlékképekké, egy-egy olyanná, ami itt maradt. Akartam mondani a bevezetőben, csak nem akartam szétsztorizni: nagyon megdöbbentett, hogy az elmúlt négy-öt napban három-négy kivándorlás-történet is hallottam. Egy értelmiségi házaspár arról mesélt, hogy London mellett a Tesco-ban fognak árut csomagolni, és konkrétan mennyi pénzért; egy másik pedig arról, hogy programozó matematikusként Linzben milyen jó állást, mosogatói állást kapott 1.100 euróért egy panzióban, és így tovább, nem akarom ezekkel folytatni, mert nyilván mindenkinek van tizenhárom ilyen, és eddig én nem is voltam különösebben érzékeny, de néhány hete hallottam Kelet-Európában ezt az adatot, nem tudom, nyilvánosságra hozták-e, hogy negyven-negyvennégy százalék közt van a mélyszegénység. Nyilván ha keletebbre megyünk, több, itt meg kevesebb, de mondjuk az Alföldön vagy a Dunántúl egyes régióiban is ugyanennyi, és nyilván ezek a történetek megszaporodnak. A regényvilágban is van, hogy gazdasági menekült, vagy gazdasági okokból menekülök, ami talán tényszerűbb lett volna, mert Kelet-Európában mindenki csóró volt a ’80-as években, aki elment, és áhítattal ment be egy Bécs melletti ABC-áruházba, és magát a mennyországot látta ebben a világban, és nyilván nem volt annyi pénze, hogy ebből igazából vásároljon. De nem ezt a kiszolgáltatottságot akarom mondani, hanem hogy ez megismétlődik. Ez az, ami az elmúlt húsz évben a legfurcsább, hogy közben azt hitte, gondolta az ember, hogy ezen réges-régen túllépett, túl is lépett a magyar társadalomnak egy igen jelentős része, de Kelet-Európa és mi sem menekültünk ki ebből, hanem még erőteljesebbé vált ez a kiszolgáltatottság, aminek nyilván a regénybeli más feltételei, a határsávon átmenekülésnek ez a kalandos, drámai izgalma már nincsen, vagy a börtönbe zárás, de minden más tulajdonképpen remekül adott.

BZ: Azért a könyvben van még egy-két mulatságos dolog, az a történet, amikor elmennek kocsival, és valami munkát akarnak vállalni, és baleseteznek, és meghiúsul az egész dolog… szóval ebben a nagy igyekezetben történik valami, ami aztán váratlanul megfordítja az események sodrását, és ellentétébe viszi. De valóban, a kiszolgáltatottságot még ma is érzi az ember, hiszen gazdaságilag ki van szolgáltatva, elmenekül, úgy, ahogy te mondod, a mérnök, elmenekül, kivándorol, hogy mérnöki diplomájával a zsebében mosogasson, mert az számára sokkal jobb megélhetést biztosít. Nos, majd meglátjuk az elkövetkező hetekben, hónapokban, hogy valóban sikerül-e elérnem ezzel a könyvvel azt, amit el szerettem volna érni.

MS: Persze, nyilván arról van szó, hogy mindig minden könyvet az olvasó fejez be, és ez nagyon sokféle lehet, kiszámíthatatlan. A szerkesztő fókuszálni tud többféle ízlést, és bizonyos hatásmechanizmusokat lát át egy könyvben, hogy mi hogyan működik. De az nagyon sokára. Másrészt öt perc alatt eldől, hogy egy könyvnek mi lesz a sorsa. Mert egyetlen olvasó ha van, akkor már sikere van egy könyvnek.

BZ: Ezt megjegyzem. (nevetés)

MS: Másrészt meg az sem ment meg, hogy, lásd Paolo Coelhot, százmillió olvasója van, és a világ a legnagyobb, sikeresebb írójának gondolja, de szerintem egy nemzedék múlva már nem fogják olvasni, és fordítva, mondjuk Proustot életében mindenki dilettánsnak gondolta. A kettő közt kell elgondolni a történetet. Köszönöm szépen a türelmet.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2011. június 3.