Varga Melinda: Egyedi, hiánypótló kortárs líra

A Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadása az eddigi évekhez hasonlóan színes programmal várta az irodalom kedvelőit is. Kedden a Bulgakov Irodalmi Kávézóban mutatták be Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című, a Kalligram Kiadónál megjelent verseskötetét, amelyet Bréda Ferenc író, költő, esztéta méltatott.

Bréda Ferenc A fátum fátylai című kötetismertetőjében először Mányoki Endrét idézte a József Attila-díjas költő munkásságáról: „Böszörményi Zoltán a modernitás paradoxonát jeleníti meg a műveiben. Korunk jellemzőit – a széthullást, az értékek viszonylagossá válását, az emberi kapcsolatok erodálódását, a közösségek atomizálódását, az érzelmek ösztönszintre süllyedését – visszahelyezi egy olyan kultúrába, ahol mindez már fenyegető veszély volt, de még nem volt természetes”.

A kolozsvári esztéta szerint a termékeny valóság, az állandóan megújuló, maternális, térteremtő és matematikai Matéria (Is-Is Is-tennő) fátylát fölemelve, a mindent hálóként beborító-befedő Maja (a halál és a pokol) illuzórikus pókhálója alatt vakító verőfényű világ tárulkozik föl előttünk: a líra bevillanó igazságának világa. Ebbe a tűz-tükör univerzumba vezeti be a titokkereső olvasót a költő. Vagyis az alkotó hisz a költészet erejében, abban, hogy a versek által lényegi dolgokra vezet rá bennünket.

Böszörményi Zoltán filozófiai témájú verseire utalva Bréda megállapította, hogy a Katedrális az örök télnek hermetikus, ezoterikus, misztikus, a létezést meg- és fölismerő, sokrétű szózat-gyűjtemény. A hamis és az igaz közötti átjárás a költői közlés és (rá)érzés által lesz maradandó: „A költészet látvány, / a teremtés akarat, / nem az a fontos,/ mi megtörtént, / hanem az, / ami a fák ágai közt, / mint örök érzés, / fennmarad” – vallja a poézist örökkévalónak megélő művész.

Az anyagi világ konkrét, tiszavirág-életű létezőit átszövi és kitölti az örök alanyiság. „Sunt lacrima rerum” – a dolgok könnyei ezek, állapította meg különleges éleslátással és nem kevés empátiával Horatius. A dolgok sajátságos érzékenységéről, a nagy költőelőd említette „könnyekről” van szó Böszörményi költészetében is: „A nyelv megízlel mindent, / mi a közelébe kerül. / Feldühödsz, / ha a szónak semmi tétje, / billeg ajkad szélén, / leperdül. / Nem kapkodsz utána. / Valami illatfélét, / mintha mégis, / körülnézel, / ott kell lennie valahol, / nem oldódhatott fel / a ködös semmiben. / Idegesen, / feszülten keresed, / ahol nem is gondolnád, / rátalálsz. / Ujjal érinted, / tenyeredre segíted, / még meleg és remeg az indulattól, / amiért az előbb / oly könnyen megváltál tőle”.

A filozófiai ihletés egyébként nemcsak a költő új kötetének, hanem korábbi műveinek is meghatározó jellemvonása. Már a kötetnyitó, Sorsunk délibábja című vers is jelzi e verseskönyv bölcseleti alapvetését. A Majorana tornyot épít című költeményben pedig valóságos „szellemi toronyépítésnek” lehetünk tanúi, ebben a szövegben érzékelhető leginkább, hogy költő-filozófus műveit tartjuk a kezünkben: „A beteljesülés az akarat veszte. / A lét ismét rögzíti minden terved, / Átvilágítja tested radarszeme, / Ezt képzelted, ilyen győzelmet?”A kötet visszatérő motívuma a sors, a fátum, az idő, az elmúlás.

A költő óhajtotta végső, egyelőre elhalasztódott ontológiai fölemelkedés céliránya pedig az a bizonyos másik – a plótinoszi, az örök és újra meglelendő – világ. Lírájának háttere a szellemi alkímia, amely a metafizikai és ontológiai tartalmakat a nyelvből eredezteti. Átváltozás című versében ekképp fogalmaz: „Nincs miért védekezni, / mitől tartani se már, / ülni a semmiben, várni / a véletlen kitárulkozást. / Ennyi kell a boldogsághoz, / ennyi a várt, / a váratlan csodálkozás. / Látni, amit mások évezredeken át / romlásig láttak: / az aggódás kíntornászait, / kik feledik a feledés varázsszavát. / Változzunk át a csodák évadában! / Öltsük fel a bohócruhát! / Mit számít, / ki kinek az ellensége, / kit kell feldarabolni, / szétszaggatni, forró olajban fürdetni, / keresnek újabb ellenfelet, / akik rettegnek a mától, / és a sors rezgésére / felriadnak a hatalom mámorából. / Valóságba átírt múlt és jelen / lehet a szó, / s talán a félelem”.

Böszörményi költészetében az egzisztenciális enyészet csupán a psziché „régészeti kincse”, az őszinteség, a bölcseleti igazság múzeuma: „Előkerül a szekrényből az új ruha, / Csodás változás, kinek kell a gyökér, / A dolgok mélyén úgyis elenyész. A szellem kibúvók után kutat.” A költői muzikalitás létezés-szövete „G-mollban hahotázó bolondok szimfóniája”.

A Katedrális az örök télnek költészete látvány-reflexív, a hamis világ görbe tükrében a valóssá vált világ hologramja jelenik meg. A költő a lélek lírai szárnyain suhanva vezeti a lét Merkabáját, a létezés légi szekerét. A fölszállás a földről, illetve a leszállás a létbe nem könnyű még az olyan költő-pilótáknak sem, mint Horatius, Vergilius, Dante vagy Ginsberg, akikre ugyancsak utal a verseskönyv.

Böszörményi Zoltán költészetének egyediségét önmagában is meggyőzően példázza a kötet címadó verse, amelyet a költő föl is olvasott. A Katedrális az örök télnek szerves, monumentálisszintézise az életmű legfontosabb témáinak. Az elmúlás, a szerelem, az elidegenedés mellett meghatározó a haza, a magyarság, a költészet, a nyelv sorsáért való szenvedélyes aggódás. Hogy ez – a magyar irodalomban oly nagy hagyományra visszatekintő – lírai hang mennyire hiányzik a kortárs költészetből, és hogy az olvasó igényt tart rá, bizonyítja a címadó vers elhangzása után felcsattanó lelkes taps, amely egyben elgondolkodtató zárása volt a költő kolozsvári estjének.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2013. augusztus 23.