VISSZALOPAKODNI A MŰVEKBE

A szinte tavasziasan meleg novemberi estén még egy „kiülős” teázás is belefért a beszélgetés előtt a programba, ahol Böszörményi Zoltán történeteit hallgatva megértettük Mányoki Endre későbbi kérdését, melyet az esten tett fel az író-költőnek: ekkora élményanyagból vajon miért nem születik még több kispróza, ahhoz hasonló történetek, mint a Füst című novelláskötetében?

De ne szaladjunk előre: mielőtt az Irodalmi Jelen főszerkesztője elkalauzolt volna alkotói műhelye forrásaihoz, Laik Eszter kérdései mentén beszámolt legutóbbi felolvasókörútjáról. (Az Irodalmi Jelen tudósítása itt olvasható az eseményről.) Lengyelországban a jeles polonistával, Csisztay Gizellával és Mandics György íróval együtt találkozhattak közönségükkel. Az alkotók négy városban, Wrocławban, Białystokban, Żyrardówban és Krakkóban jártak. A Regál lengyel fordítása mellett bemutatták Mandics György esszéregényét is, melyet szintén kiadtak lengyelül. Valamennyi helyszínen óriási érdeklődés kísérte a vendégek szereplését. Böszörményi Zoltán külön kiemelte a białystoki egyetemen rendezett estet, ahol több száz fiatal volt kíváncsi a magyar vendégekre, és sok könyvet is vásároltak.

A fokozott érdeklődés elsősorban a két irodalom nagy múltra visszatekintő, közös hagyományának köszönhető – magyarázta Böszörményi Zoltán, de a házigazdák nagy gondot fektettek a szervezésre is. A Regál lengyelre ültetője, Alexander Nawrocki nemcsak világszerte jól ismert költő és fordító, de könyv- és folyóiratkiadót is működtet – mutatta be Böszörményi Zoltán regénye tolmácsolóját, aki egyébként nemrég Budapesten vendégeskedett, és több közös esten is fellépett magyar „kollégájával”.

A lengyelországi látogatások után nem sokkal a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet meghívásának tett eleget Böszörményi Zoltán. Németországi estje gerincét – az aradi bemutatóhoz hasonlóan – a Katedrális az örök télnek című, legutóbbi verseskötetéről írt tanulmány idézetei képezték, emellé olvasott fel a költő verseiből. Stuttgartban – magyarázta a költő – általában kétféle programot rendeznek: vagy a német közönséget célozzák meg, vagy kifejezetten a stuttgarti magyaroknak szól az est – a Katedrális… bemutatója ez utóbbihoz tartozott.

A folytonos utazás mint életforma és metafora kapcsán arra volt kíváncsi Laik Eszter, hogyan éli meg a szerző magyarságát a hatalmas távolságok és nemzetek között. „A magyarságát nem kell az embernek megélnie a különféle közegekben – felelte Böszörményi. – Ma már nem betonfalak és szögesdrótok választanak el bennünket, hanem repülőterek.”

Az úton levés szóba került a beszélgetés második részében is, amikor Mányoki Endre faggatta a költőt és írót művei poétikájáról. A szerkesztő a gyökerekkel kezdte, és a késő romantikában találta meg azt a vonást, amely újra és újra felbukkan a Böszörményi-versekben. Illusztrációképp a Cérnára fűzve című költeményt olvasta fel, mely bevallása szerint legkedvesebb Böszörményi-verse, s egy korszak lelkületét élhetjük át újra általa. A romantikára jellemző „egészben gondolkodás” eredetét Böszörményi nem „otthoni örökséggel” magyarázta: szerinte a romantika mindenki számára gondolati forrás. Nem az emlékfoszlányok tudatos felszínre hozatala foglalkoztatja, hanem az a metafizikai állapot, amely eközben előáll.

„Az ember nem írja, hanem valaki íratja vele a szövegeket” – fogalmazott a költő-író, és Arisztotelészt idézte, aki Poétikájában megállapította: már mindent megírtak, az irodalomban nem lehet újat mondani. „Rögeszmémmé vált az ellenkezője” – vallotta Böszörményi: az irodalom állandóan próbára teszi az embert, hogy olyan titkokat tárjon fel, amelyeket még senki nem ismer.

Mányoki azonban nem csak a „nagy egészben” gondolkodás habitusában ragadta meg a romantikus eszményeket Böszörményi költészetében, hanem abban a lelkületben is, amely sokkal gazdagabban éli meg a létezést, mint ahogy az egyáltalán lehetségesnek tűnik. Hiszen a magyar történelem folyamatosan „gondoskodott” a traumákról, amelyek után egyfajta lebegő állapotban várakoztunk, miközben eszményeink épek voltak. Ennek a nyomait vélte felfedezni a szerkesztő Böszörményei verseiben, melyek – két nagyregényével együtt – arról tanúskodnak: a költő kifejezetten hajlamos nagy súlyokat cipelni. Nem választás kérdése, hogy cipeljük-e súlyainkat – válaszolta Böszörményi. – Mindenkinek megvan a terhe, a különbség abból adódik, ki hogyan viseli el, formálja át és adja tovább tapasztalatait.

Épp olyan ez, mint az emlékezet átlényegítése – folytatta a gondolatsort az író, majd megvallotta: alkotóként leginkább a volt állandó változása a mában izgatja. Bár nem volt alkalma más írókkal megvitatni, hogyan jelenik ez meg az ő művészetükben, de Mészöly Miklósnál sikerült tetten érnie az akaratot a folyton visszatérő emlékek újrarendezésére. Mészöly nevének említésére Mányoki megjegyezte, hogy a folytonos értékkeresés és az értékek újrateremtésének késztetése nagyon is rokon Böszörményi alkotásmódszerével. Az író válasza szerint részint ideje nem volt, részint nem is akart számot vetni eddigi életművével: félt, hogy mit talál ott. „Ezzel nem vagyok egyedül” – fogalmazott Böszörményi, Márai is azt mondta egyszer, talán „vissza kellene lopakodni” a művekbe, mint éjszaka a tolvaj. Az Éj puha testét Böszörményi például átírta, de a két évvel ezelőtt megjelent Regálba beleolvasva „jóleső érzés” fogta el.

S ha már a kellemes érzések jöttek szóba, Mányoki felolvasta az Antiguai képeslap című verset, melyet szinte impresszionista játékosság jellemez. „Szereted ezeket a műveket, ugye?” – kérdezte a szerkesztő a költőt, és Böszörményi mosolyogva válaszolt: persze. A költészet játék is, a költő szereti áttetszően, tüllszerűen látni maga körül a világot – és mindjárt fel is olvasta A szél című versét, melyben egyszerre van jelen a létfilozófia és a játékosság. E költészetnek azonban érdekes kapcsolódási pontjai vannak – hívta fel a figyelmet Mányoki, s a korábbi szegedi beszélgetésben elhangzott elődök neve mellett megemlítette Orbán Ottóét. Böszörményi örömmel vette ezt: meglátása szerint Orbánt valóban sokkal gyakrabban kellene emlegetni, olyan sokrétű és nagy műveltségű költő volt. Mányoki nemcsak a tárgyszerűséget, de az irónia megcsillanását is az orbánihoz hasonlónak vélte Böszörményi költészetében, ami azért is üde jelenség, mert a kortárs magyar líra mintha nagyon „kedélytelen” volna.

Böszörményi emlékeztetett arra, hogy annak, aki tíz éve tért vissza az irodalomba, állandóan szakadékokat kell áthidalnia, így neki a hagyományok folytatásához többszörösét kell dolgoznia, mint más íróknak. Van azért olyan hagyomány – ellenkezett Mányoki –, amelyhez egyáltalán nem kell hiátusokat betöltenie: ilyen az erdélyi kispróza tradíciója – konkrét példaként Bálint Tibor munkásságát említette a szerkesztő. Bálint Tiborról Böszörményinek egy személyes története is volt: amikor tizenegy évesen állított be a Napsugár szerkesztőségének sarkában írógépet püfölő szerkesztőhöz. Akkori zsengéje nem nyerte el Bálint Tibor tetszését, de a témája annál inkább, és a neves író „kölcsönkérte” azt; a novella két hét múlva meg is jelent az Utunkban.

Mányoki azonban nem hagyta ennyiben a kérdést: ilyen gazdag életúttal és élményanyaggal miért nem része sokkal inkább Böszörményi életművének a kispróza? Hiszen a Füst című kötetben bizonyította, hogy jó érzékkel műveli a műfajt. Böszörményi szerint épp a Füst a példája annak, hogy a valóságos tapasztalatok nagyon is beépülnek a szövegekbe: ezek a novellák sem születhettek volna meg a brazíliai élmények nélkül, a Sao Paolo és Rio de Janeiro között átautózott félezer kilométer, vagy a rengeteg repülőút nélkül. A novellák írásához viszont hatalmas nyugalom és tudatosság kell – folytatta az író: számára is egyfajta „vizsga” volt, vajon hogyan tud huszonegyszer hangulatot, témát váltani, és végül felfűzni a történeteket egy gyöngysorrá.

A beszélgetés végén ismét a versekhez tért vissza a költő és a szerkesztő: a Jónás Tamáshoz szóló Kilenc oktáv és a Majorana sestinája című költeményeket meg is hallgathattuk Böszörményi Zoltán előadásában. A Kilenc oktáv a leghosszabb tercina, amit eddig írt – tudtuk meg –, a második vers pedig egyfajta próba volt: Faludy György és Kovács András Ferenc után tudja-e maga is ezt a bonyolult versformát alkalmazni. Petrarca egyébként tizenegy sestinát írt, Dante hármat – tette hozzá Böszörményi, és a verset meghallgatva a közönség megbizonyosodhatott: a klasszikus hagyomány méltó folytatásban született újjá.

- l. -

Fotók: Varga Melinda

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2013. november 15.