Bűn nevel. Ő bennem, én rajta nevetek.
Friss szalmaillatával rohamoz a nyár.
Fázom. Megcsillan a távol. Rőt meredek.
Ott nő a fám, hol előttem senki se járt.
– kérdezem. Ásít az álnok tér, nem felel.
A gondolat hínárja varázs, fellebeg.
Tünékeny képzet. Elcseréllek semmiért.
Vállalnunk kell a reggeleket!
Minden kezdetet és érkezést.
A közömbösség ne ejtsen sebet
napfény kímélte bőrünkön.
Mélyen megható
magasztosság építkezzék bennünk.
A kísértés falait, ha romba dőlnek
ne húzzuk fel ismét, még ha megérint is
a szkepszis ujja.
A leláncoltak reményét
éljük újra.
(Minden álom kárhozat.)
Tegyünk úgy,
mint aki sohasem álmodott,
nem épített várakozásból csodát,
piramisokat sem mászott,
a bennük kihűlt évezredek csillámait
nem kutatta fel,
a kövek közé szorult
félelmet sem szabadította ki,
csak olvasta a költeményeket.
Tébláboljunk
a sóvárgás utcasarkán,
csak néhány percig még
addig várakozzunk,
míg gondolatainkból szín,
íz és illat,
kép és varázs,
metafizika lesz.
Dolog az ember.
Előveszik, megedzik, munkára fogják.
Az anyag törvénye uralkodik felette.
Hiszen ő az univerzum,
az örökké egyensúlyra törekvő,
tobzódó anyag.
Az anyag felejt.
Nem úgy a fekhely.
Ahol egyszer megaludt az ember,
lenyomatát megőrzi a tér,
egy égi kéz fénymázzal vonja be,
jobban látsszék a pihenőhely,
ha véletlenül arra téved tekintetük,
ámuldozzanak a csillagok.
A vak térben
kézen állva jár a lábatlan idő.