Csillanás; Hínár; A sóvárgás utcasarkán; A lábatlan idő

Csillanás

Bűn nevel. Ő bennem, én rajta nevetek.
Friss szalmaillatával rohamoz a nyár.
Fázom. Megcsillan a távol. Rőt meredek.
Ott nő a fám, hol előttem senki se járt.

 

Hínár

– kérdezem. Ásít az álnok tér, nem felel.
A gondolat hínárja varázs, fellebeg.
Tünékeny képzet. Elcseréllek semmiért.

 

A sóvárgás utcasarkán

Vállalnunk kell a reggeleket!
Minden kezdetet és érkezést.
A közömbösség ne ejtsen sebet
napfény kímélte bőrünkön.
Mélyen megható
magasztosság építkezzék bennünk.
A kísértés falait, ha romba dőlnek
ne húzzuk fel ismét, még ha megérint is
a szkepszis ujja.
A leláncoltak reményét
éljük újra.
(Minden álom kárhozat.)

Tegyünk úgy,
mint aki sohasem álmodott,
nem épített várakozásból csodát,
piramisokat sem mászott,
a bennük kihűlt évezredek csillámait
nem kutatta fel,
a kövek közé szorult
félelmet sem szabadította ki,
csak olvasta a költeményeket.

Tébláboljunk
a sóvárgás utcasarkán,
csak néhány percig még
addig várakozzunk,
míg gondolatainkból szín,
íz és illat,
kép és varázs,
metafizika lesz.

 

A lábatlan idő

Dolog az ember.
Előveszik, megedzik, munkára fogják.
Az anyag törvénye uralkodik felette.
Hiszen ő az univerzum,
az örökké  egyensúlyra törekvő,
tobzódó anyag.

Az anyag felejt.
Nem úgy a fekhely.
Ahol egyszer megaludt az ember,
lenyomatát megőrzi a tér,
egy égi kéz  fénymázzal vonja be,
jobban látsszék a pihenőhely,
ha véletlenül arra téved tekintetük,
ámuldozzanak a csillagok.

A vak térben
kézen állva jár a lábatlan idő.

 

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2015. április 21.