Borcsa János: A sors viharában

Az írásnak elkötelezett ember pályája során számos kérdést vet fel hivatását illetően, gyakran szembenéz például az írásmű s az irodalom mibenlétével és végső értelmével. Úgy vélem, a válaszokban valamiként ott van az is, amit az egyes ember általában saját létére vonatkozóan s élete értelmére szokott adni.

          Egy idősödő, de még az igazi nagy sikert meg nem tapasztalt író a hozzá forduló pályakezdőnek mondotta a következőket: „Az írás, fiam, önkívület, nyílt parancsa a kétségbeesésnek, szárnyalás, tűz és szenvedély, metafizikai vibrálás, eretnekség, valóság ellen fordulás, utazás a pokol mélyére, feszültségteremtő akarat, kín és szenvedés, nem pedig kellemes vasárnap délutáni séta a napsütötte Ontarió-tó partján.” (153.)

          Thomas Larringen kanadai író alakja Böszörményi Zoltán új regényének, a Darabokra tépve címűnek* központi figurája. A regény cselekménye Torontóban játszódik tavasztól őszig, talán 2019-ben – mint ahogy a Trump amerikai elnök ellen, a demokrata pártiak által kezdeményezett lemondatási kísérletekre törénő utalásokból kiderül –, szereplőinek köre pedig nagyrészt egy jól menő ügyvédet és pszichológus feleségét, két egyetemista fiút és négy különálló figurát ölel fel.

          Az ingatlanközvetítő, magyar származású feleség teremtett jó egzisztenciát Thomas részére harmincöt éves házasságuk során, s a családot baráti kapcsolat fűzi Richard Vaughn ügyvédhez és pszichológus feleségéhez, Melanie Templetonhoz, valamint a különálló figurák közül Paul Harding egyetemi oktatóhoz. Kis szerelmi kalandoknak is helye van ebben a körben, de követhetjük az ügyvéd családjának szétesését tizenöt év gyermektelen házasságban eltöltött idő után, illetve polgári és értelmiségi karrierek derékba törését. Jelesen az ügyvédét, a pszichológusnőét s az egyetemi oktatóét, akik úgymond darabokra tépve találják magukat az elbeszélt történt végére. Pont kerül másik két különálló figura, a háztulajdonos George és Suzan Lang egyetemista kapcsolatára is, sőt ez esetben a lányt súlyos kudarc éri a történet végére: az ügyvéddel folytatott házasságrontó kapcsolat során rá kell döbbennie, hogy korábbi lelki sérüléseinek kezelésében éppen a megcsalt pszichológusfeleséghez fordult. Másrészt Melanie-t is megviseli a szembesülés férje szeretőjével, illetve viselt dolgaikkal, s elzárkózik így a Paullal való kapcsolat folytatásától is. Az érzékiséget kedvelő Melanie révén aztán a két egyetemista fiú groteszk és drámaian fordulatos története ugyancsak kötődik a reprezentáció egészéhez. Összeszövődnek tehát a különböző történetszálak, s így épül meg maga a konstrukció, a Böszörményi-regény.

          Az egyén kritikus, válságos helyzeteiben elkerülhetetlen, hogy a hősök ne nézzenek szembe saját magukkal. „Az élet nem filozófia, hanem a lábon maradás léttana” (350.) – mondja egyikük vita közben. Látják ugyanakkor, hogy mindannyian egy „agyonglobalizált balliberális anarchiában” (352.), egy „mára elfajult kapitalizmusban” (362.) vergődnek, s nem csoda így, hogy „az ember lelkileg kikészül, elidegenedik önmagától és a környezetétől.” (Uo.)

          A darabokra való tépettség állapotát tehát egyrészt egyéni sorsok példáján mutatja be a regényíró, no meg az egyik betétnovella mint a fiatal író művének a főhőse is ezt példázza, másrészt pedig egy adott történelmi folyamat, jelesen a magyarságnak a huszadik században bekövetkezett kataklizmáira irányítja a figyelmet, legfőképp az 1920-ban rákényszerített békediktátumra, valamint az ország 1944. március 19-ei hitlerista megszállására, amelyeket ugyancsak a darabokra tépve szószerkezet nevez meg.

          A történelmi kataklizmák nem föltétlenül a narrátor altal előadott, sem nem valamely szereplő történeteként vannak jelen a regény szintjeiben, hanem főként korabeli dokumentumok beillesztése révén. Az egyik ilyen Apponyi Albert grófnak mint delegációvezetőnek 1920. január 16-ai szóbeli válasza a párizsi békekonferencián (307–318.), a másik Edmund Veesenmayer 1943. december 14-én keltezett terjedelmes titkos jelentése a magyarországi aktuális helyzetről és javaslatai egy, a hitleri Németország számára kedvező megoldásról (239–264.). Nem más ez, mint egy írott dokumentum a magyar nemzet erőinek újabb feldarabolásáról.

          Különben ezeknek a történelmi dokumentumoknak a regény világába való behelyezése – egyiket éppenséggel lábjegyzetként közli a szerző – szervesen illeszkedik a konstrukció egészébe, minthogy az írófőhős felesége mint 1956-os magyar bevándorók gyermeke (lányneve Tóth Éva) nem szakadt el gyökereitől, sőt férjével is megismertette a magyar nyelvet, s megszerettette a magyar történelmet és kultúrát, testvére, Bem Margit pedig hosszabb időszakokat tölt a mai Magyarországon, s így az ő érdeklődésének bemutatása által figyelmet kapnak az elbeszélés jelenében zajló politikai-közéleti események is.

          Maga Larringen örült mindannak, amit feleségének köszönhetően a magyarságról megtudott. „Hálás vagyok, amiért kitartóan és állhatatosan küzdöttél velem, hogy megtanuljak magyarul – vallja meg feleségének egy örömteli pillanatban. – Sohasem gondoltam, hogy képes leszek egy számomra egzotikus nyelvet elsajátítani. Mennyit kínlódtál velem az elején! (...) Gazdagabb lettem nemcsak egy csodálatos nyelvvel, hanem a tengerentúli nemzet lelkével. Örömet leltem ebben a tanulásban.” (237.) Kifejezésre jut aztán a mai kormányzat iránti elismerés is az anyaországba látogató Margit hangján keresztül, aki beszélgetésekben, illetve Éváéknak küldött levélben hangsúlyozza, hogy – úgymond – büszke arra, amit ez a kormány megvalósított (Vö. 229–234.).

          Láttuk, különböző szövegtípusok teszik változatossá a mű szövegvilágát. Olvashatni bejegyzéseket is a regény írófőhősének jegyzetfüzetéből. Egyikben egyfajta műhelyvallomást tesz, mondván, hogy neki nem volt mozgalmas, drámai fordulatokban gazdag élete, s így regényei hőseire ruházta mindazt, amit meg kellett volna élnie. „Alkalmat kerestem, hogy konfliktusokba hozzam őket, morális válságokba – írta. –  Szavakat adtam a szájukba, melyekben magam is hittem, és hiszek ma is. A megtisztulás reményében sokszor katarzisba taszítottam néhányukat, akárha önmagamat. Át akartam élni velül az életüket, mintha az enyém lenne. (...) Úgy tekintettem rájuk, úgy beszéltettem őket, mintha én állnék a sors viharában, és nem ők.” (272.)

          Mozgalmas, egyéni és történelmi válságokat idéző regényvilág a Böszörményi Zoltáné, s művének előadott történetszálai, szintjei és szólamai változatosak. Regénye olvasása közben gyakran érezni ama feszültségteremtő akarat jelenlétét, meg a főhőse által emlegetett metafizikai vibrálást, a történetmondó szenvedélyt s a szavak szárnyalását...

Megjelent: Székelyföld, 2021. június