Bréda Ferenc Vanda… Van! Az örök őrök – részlet

Az ontológiai katabázis, azaz a létezéselméleti lerobbanás, zuhanás és alászállás – az élet elélettelenülése – az anyagba zártság idegtépő, platóni és sartre-i–camus-i börtönélménye, a magasabb értékeszmények teljes tartalmi kiüresedése, az axiológiai (értéktani) csőd, az ideális létszint anyagi és kizárólagosan én-központú tényezőktől való vírusolása, a minduntalan proteikusan átalakuló, pszichológiai stratégiázások beláthatatlan gombolyagja, az eszményiség folytonos meggyalázása és lázító kudarca, a haszonelvűség hidegen számító világa olyan infernummá, olyan pokoli taposómalommá alacsonyítja le az emberi létezés általános állagát eme 21. századian hipermodern, ontológiai „termelési regény” lapjain, hogy az eszményi értékrendet képviselő, humanista írónak szinte kötelességszerűen közbe kell lépnie, hogy megmenthesse a szellemiség egykori s immár parányaira szétesett galaktikáiból azt, ami – akár kanti kategorikus imperatívuszként – még menthető.

A „homo homini lupus”-elv eme ultrakapitalista, vállalkozói mundusa, verme valójában nem más bizonyos értelemben, mint a filozófiatörténeti gnózis tanainak a megjövendölt s egykor apokaliptikusnak minősülő, de korunkban immár bekövetkezett, modern beigazolódása.

Böszörményi az elbeszélői dimenzionálás egymásra strukturáltságában kamatoztatja a gnosztikus világlátást: „Ha jól belegondolok, minden meggyőződésem ellenére én is hajlamos és hajlandó vagyok a rosszra. A jó nem lehetne meg önmagában, nem csaphatnának össze az ellentétek. Mondják: »A cél szentesíti az eszközt.« Persze, de csak akkor, ha a kitűzött cél jó! Ha a cél gonosz, bármilyen eszköz a rosszat szolgálja. És ha a cél nemes, mi a biztosíték arra, hogy az eszköz nem gonosz? Bárhogy csűröm-csavarom, a rossz elkerülhetetlen” (22–23.) – magyarázza Vanda Rudolfnak.

Hatalmi univerzum ez, az agón, a Verseny, a versengés, a harc, a játszmák, a különböző szintű, mindennapos és hosszabb távú csaták és stratégiajátékok birodalma, a hipertrofizálódott, túlburjánzódó-tobzódó mega-Egók légtere és földje, a Rossz Országa, a Gonosz nem véletlenül „gnosztikus” Birodalma.

Ez itt a Világos Világ Fordítottja, a Fenti Fény Fonákja. Ez itt az immár a létezés egészére rátelepedő-ráülepedő Ál-világ: az Al-világ.

Körmönfont és bizonyíthatatlan gyilkosságok, gyanús, váratlan és meghökkentő öngyilkosságok, titokzatos halálesetek, mértani pontossággal kiszámított autóbalesetek szegélyezik-övezik-csipkézik-tarkítják ezt a dantei kuszaságú és homályú, hétbugyros, pszichedelikus Anti-világot, amelyet a menedzser főszereplők választékosan mechanikus és hátsó gondolatokkal állandóan átszőtt nyelvi kifejezésmódja fejel meg minduntalan.

Ebben a morális dzsungelben rejtőzködnek a Böszörményi által elsőként föltérképezett menedzservilág bestiáriumának 666-os fenevadai: a „polipok”, a „dinoszauruszok,” a „krokodilusok”, a „cápák”, a „farkasok”, a „párducok”, az „oroszlánok”, a „rókák”, a „kígyók” és egyéb ragadozó „szirének” és szörnyűségek.

Eme ontológiai biorobotika kétes szándékú képviselőinek az olajozottan sikló és pörgő, ám matematikai szigorú és mégis szemléletes s a szeget-fején-találó, irodai-közigazgatási-bankszakmai-és-menedzser-szaloni, társalgási nyelvezete kétélű kard.

Offenzív és defenzív, támadó- és védőfegyver is egyben, amellyel a potenciális ellenfelet-partnert-vetélytársat és nyereségforrást úgy tarthatja sakkban, úgy manipulálhatja, úgy kényszerítheti térdre, vagy úgy pusztíthatja el kíméletlenül ennek a látszólag ártatlan, de valójában fölöttébb veszélyes kommunikációs csodafegyvernek a Birtokosa, ahogyan azt a számára legkedvezőbb és legmegfelelőbb stratégiai helyzet – a görög kairosz – és önös érdeke – a hellén hübrisz, azaz a dac, a gőg s a „kivagyokénség” – azt éppen megkívánja-előírja.

Folytonos feed-backeket, vagyis körkörösen ismétlődő, negatív visszacsatolásokat használó, önmagára állandóan visszaható, öngerjesztő, alkalmazott játékelmélet tehát a javából a Böszörményi Zoltán-i menedzser-mundus, ahol Rudolf, Malvin, Henrik, Simon, Olivér, Helga, Walter, Alfréd, Elza, Ervin, Róbert, Nina és a többi szereplő hánykolódik-vergődik.

A nem véletlenül divatos és egyben ritka – s valószínűleg: beszélő – nevek álarcában-maszkjában megjelenő figurák-alakok hétpróbás, mindenre elszánt, dosztojevszkijes játékosok, a „Licit” Rabjai, a vivere pericolosamente élharcosai, bajnokai és zsoldosai, megrögzött és szenvedélyes, adrenalinrobbanástól függő kockáztatók és szerencselovagok, akiknek skrupulusmentességéhez csak önösségük kábítószerszerű végnélkülisége mérhető.

Ebben az életekkel és a kamatlábakkal flottul ferbliző-makaózó-baccarázó világban mindenki eltűnhet-elpatkolhat, és még az sem lesz világos általában, hogy miért, mi okból kifolyólag. Hiszen éppen az az egyik leglényegesebb velejárója ezeknek az enigmatikus elhalálozásoknak, hogy a mobilum, a mozgatórugó, a történéseket magyarázó ok törvényszerűen okkult és véka alá rejtett. A rejtélyes és nyilván megrendezett gyilkosságok mozgató-oka tehát kötelezően – és szinte rituálisan – ismeretlen. [...]

Az akadályversenyes labirintusok rendszergazdái, konstruktőrei és megépítői óhatatlanul és szükségszerűen aláírják, szignálják a műveiket. S a rejtvény megoldása, nyitja éppen a rendszer létrehozásának a fölépítési alapelveiből következtethető ki többnyire a dedukció avagy ritkábban az intuíció révén.

A rendszerlétrehozási strukturális alapelvek fölismerése és megértése-fölfogása után a Csapdából való megmenekülés-kikerülés már viszonylag egyszerű: a csábos-csodás repülő szőnyeget visszafelé kell fölgöngyölíteni, fordított irányba kell fölszedni a síneket, amelyeken a sorsszerű Sys-thema csilléi futnak mivelünk, azaz „le kell építeni” a minket rabbá tévő rendszert.

A regénynek tehát két olvasási iránya van. Az egyik, az első, a megszokott eredők mentén, balról jobbra, keletről nyugatra halad. Elérünk a történet, a fölgöngyölíthető és elemezhető sztori végére. S ekkor, mint a bestsellerek esetében, minthogy mulatságunk félbeszakad, fájó szívvel letesszük ezt a különleges könyvet.

S ekkor, derült égből villámcsapás !

És fordul a kerék.

Hisz a könyv végén üt be a már fönt említett megvilágosodás, a beavató illuminatio, amelynek során rájövünk, hogy a mű legutolsó bekezdése azonos a regény legelső paragrafusával.

És ezen a tehetetlenségi ponton, ami a regény látszólagos télosza, „vége”, önkéntelenül és önnön szellemi megmaradásunkért küzdve, szinte ösztönszerűen elkezdünk visszafelé olvasni. Innen kezdődik Böszörményi könyvének a szükségszerűen és fölszólító módban bekövetkező másik, második olvasási iránya. És hirtelen belénk nyilallik a fölismerés: ugyanazonképpen, mint a mű szereplői, mi is egy ördögi, bűvös körben forgunk, és hogy mi is, ők is egy sziszifuszi, zárt tér működésre ítélt, funkcionális foglyai lettünk.

Ebből a circumambulatióból, ebből a szellemalkímiai muszáj-körsétából csak Thészeusz módszerével törhetünk-bújhatunk-szabadulhatunk ki. S ekkor a visszafelé vezető Úton kezdjük Kutatni, föl-fölemelni, föl-fölvenni-szedni-szedegetni hallucinatorikus laboratóriumunkban-labirintusunkban az auravezérlő Ariadné, Őrző- és Véd-angyalunk csillogó arany-fonalát.

A menedzser-Mátrix fölöttébb nyomasztó, turpisságra sarkító, zűrzavaros, agresszív, ködös, antihumánus, robotikus, egocentrikus, gőgösen öntelt és pszichedelikusan kénkőszagú világa és hatása semlegesítődik a Visszafelé-Olvasás, a strukturális és módszertani Dekonstrukció mindent újrateremtő és helyre tevő módszerével.

S eme villámgyors illuminatio-megvilágosodás és a mű végéről startoló-kezdődő exorcizmus szellemében Vanda, az „örök” és majdhogynem szent, sancta nőszemély is egészen más fényben kezd feltűnni, mint ahogy az eddig történt a regény balról jobbra történő olvasási irányvonalát követve.

A látszólagos és megtévesztően csalfa álpozitívum lelepleződik, és annak mutatkozik meg, ami: vegytiszta Negativitásnak.

Az Ős-Rossz persze kétségtelenül létezik, és „örök”. A Rossz néha „rozoga” ugyan, de „van”, van „örökre”, ad aeternitatis, mint „Van-da”, de… aki „örök”.

Vanda két módon-fronton támadva szándékszik-akarja behálózni, leigázni, megbéklyózni, legyőzni, rabszolgájává tenni és a továbbiakban elpusztítani-megsemmisíteni-kinyírni Rudolfot. Egyfelől „klasszikus” módon – a nemiség gyakorlatának a „minden-kártyát-ütő” fegyverével – s ebben a tekintetben a helyzet a történelmi Sámson és Delila óta egy fikarcnyit sem változott.

Másfelől pedig a mentálmanipuláció úgyszintén ódon és patinás, ám a 21. század mass mediabeli, informatikai-kommunikációs, exponenciálisan robbanó és forradalmi bummja által alaposan meg „van” támogatva Rudolf megtévesztésének-félrevezetésének a céljából.

És ebben a pólusokat kontrapozicionáló, „ellen-áthelyező”, átminősítő átvilágításban a „rondává” váló vagy lefokozódható s addig vonalasul vagánynak tűnő „Vanda” egészen más valenciákat és értelmezési tartományokat kezd fölvenni és magához mágnesezni-delejezni-ragadni, mint hittük volna ártatlan, légynek sem ártó olvasói báránykákként a Böszörményi által megteremtett, fölépített és egyben leépülő „Vanda-játék” elején-kezdetekor és megtévesztő-ál-start-vonalánál, amiről – a könyv csattanójaként – kiderül, hogy valójában nem kezdő-, hanem igenis cél- és végpont.

Megbizonyosodunk afelől, hogy Az, Amit „Alfának” hittünk, lényegében „Ómega”, és fordítva: Ami látszólag a Vég, Az valójában a Kezdet…